A SZERSZÁMKÉSZÍTÉS
A SZERSZÁMKÉSZÍTÉS
A halászszerszámokat és segédeszközöket a halászok többnyire maguk készítették el, s készítik még ma is. A megmunkálás technikája a felhasznált anyagtól függ, s ez nem különbözik a házimunkában és a háziiparban szokásos eljárásoktól. A halászatban felhasznált anyagokat három csoportba oszthatjuk:
a) nád, gyékény, fa
b) rostos anyagok (kender, len, pamut, műszál)
c) fémek (vas, ólom).
24. ábra. Hálókötés: a) netzkötés; b) parsztkötés, Baja környéke (Bács-Bodrog vm.)
A nádat elsősorban vejszékhez s a kunyhókhoz használták. Az előbbinél a válogatott nádszálakat egyenként helyezik egymás mellé, s gyékénnyel, napjainkban dróttal kötik össze, erősítésül két oldalt több sorban vesszőkből vagy háncssodralékból, esetleg nádból korcot kötöznek rá. Az így elkészített daraboknak lésza a neve (a vejszekészítésre lásd Szilágyi M. 1971: 284–285; Bárdosi J. 1994: 68–70). A kunyhó építéséhez a nádat vastagabb rétegben helyezik a korcok közé.
A gyékényt, a sást, a háncsot, a vékony vesszőt kötözésekhez használják összesodorva.
A sövényt – rekesztésekhez, kunyhófalakhoz – úgy készítik, hogy függőlegesen karókat vernek le, s ezek közét hajlékony vesszőkkel ide-oda hajtogatva befonják. A vesszővarsák készítése a kosárkötő technikához tartozik (lásd Szilágyi M. 1995: 150–152). A különböző vastagságú vesszőket, karókat a szerszámok merevítéséhez, kifeszítéséhez nagy mennyiségben használják. Ezek megmunkálásához elegendő a balta és a kés; esetenként előkerül a vonókés vagy a gyalu is.
A deszka haltartók vagy ladikok készítése már az ács- és asztalosmesterséghez tartozik, bár a halászok is értenek hozzá.
A rostos anyagok közül elsősorban a kendert kell említenünk mint a hálók egykor legáltalánosabb anyagát. A kender termelése, kikészítése, megfonása a nők feladata volt. A viszálást – a fonal összesodrását kétszálúra – többnyire már a férfiak végezték (Solymos E. 1965: 77–79). A házi fonalkészítés a gyári fonalak elterjedésével már a 14820. század első évtizedeiben visszaszorult, csak a két világháború utáni anyaghiányos időkben éledt újra, amikor a régi technikákat felelevenítették.
A halászszerszámok döntő többsége hálóból készül. A háló kötését – míg a gyári hálók el nem terjedtek – maguk a halászok végezték, de segített a család is. Egyesek bérmunkában is vállaltak hálókötést.
A hálókötés eszközei a hálókötőtű és a hálókötődeszka (béce, börc), melyeknek a szélessége a szem bőségét is meghatározza. E két segédeszközt nem szálkásodó fából szokták faragni. (A hálókötésről, hálóállításról és -karbantartásról lásd Solymos E. 1965: 79–89; vö. Sziklai Gy. 1982.) A kemény fonalat fonalpuhítón átvezetve megtörik, így vetik fel a tűre. A hálókötésnek két változatát ismerték a magyar halászok. Az egyszerűbb és a régiesebb a nyakkötés vagy parasztkötés. A német céhes halászok révén terjedt el a biztosabb csomót eredményező netzkötés, melyet főleg a hivatásos halászok ismernek. A kötés menete azonos mindkét változatnál. Kezdéskor a deszkára kétszer rácsavarják a fonalat, megkötik, s az így képződött szemet egy szögre akasztják. Ebbe kötnek egymás alá annyi szemet, ahány szem hosszúra a hálót tervezik. Ezt a szemszámot elérve zsinórra szedik, s most már ezekbe a szemekbe kötik a következő sort, s a végére érve megfordulnak. Így haladnak, míg a háló mélységét el nem érik. Egy sor fél szemnek felel meg. A szemek bőségét eredetileg az ujjukkal mérték: ahány ujj belefért, akkora volt a hálószem. Az 1870-es években kiadott megyei szabályrendeletekben írták elő legelőször, majd az 1888. évi halászati törvénybe is belefoglalták (23. §) a legkisebb használható szemméretet, a 4 centimétert vagy 40 millimétert, amit a szem szárán, két csomó közt mértek (vö. Szilágyi M. 1988: 21–22, 34). Ma is ez a méret és a mérési gyakorlat, tehát például egy negyvenmilis hálószem teljes hossza 8 cm.
A kötés közben lehet szaporítani vagy fogyasztani is. Az előbbi esetben két szemet kötnek ugyanabba a szembe, az utóbbi esetben két szemet összefognak. A több száz szem hosszú nagyháló-darabokat úgy készítették, hogy az első sort egy hosszú rúdhoz kötötték, s több halászlegény ült eléje. A bal szélső addig kötötte a második sort, míg kézre esett neki, akkor a tűt átadta a mellette ülőnek, aki folytatta, majd továbbadta. Az első pedig egy új tűt kötött a második sor szélébe, és kezdte kötni a harmadikat. Ha egyedül dolgozók készítettek ilyen nagy hálót, valamilyen állványt vagy ládát szerkesztettek, amire felcsavarták a megkötött hálót. A zsák alakú hálókat körben is köthették, ha viszont lapban kötötték, utólag összevarrták.
A kész háló neve léhés, amit még állítani kell, vagyis a célnak megfelelően kialakítani: kötél-, vessző- vagy farámára szerelni. A léhés felső szemeibe 3–4 mm vastag zsinórt, insléget húznak, s ezzel hurkolják a kötél- vagy fakerethez. A lekötéseket ütésnek, puntnak nevezik. Egy ütésbe 3–4 szem kerül, s a két lekötés távolsága, vagyis az ütés hossza megegyezik a bele kerülő szemek teljes hosszával. Ezt egy vesszővel mérik ki, s a továbbiakban ehhez szabják a távolságokat. Az állítás közben fűzik fel a felső ínra az úszókat, a parákat, melyeket eredetileg fakéregből vágtak ki. Az 1930-as évektől parafát, az 1980-as években műanyag úszókat is használnak paraként. Az alsó ínra egyes hálóknál golyó alakú ólomsúlyokat fűznek, más hálóknál később verik rá az ólmozást.
A fémek közül a halászatban mint súlyozásnak az ólomnak van legnagyobb szerepe. A nagyhálókhoz való ólmot téglába vésett mélyedésbe öntik, a vetőhálóhoz való 149golyókat pedig ólomöntő fogóba (lásd Solymos E. 1974: 24–25). A régebben súlyozásra használt kövek, megformált cserépsúlyok, tégladarabok helyett gyakran alkalmaznak hulladék vasdarabokat (a hálósúlyokról lásd Herman O. 1887–88: I. 161–170; Csallány G. 1907). A vesszőgúzsok helyettesítésére a drótnak, a bádog- vagy vaspántnak is szerepe volt az elmúlt évtizedekben.
A különféle hálók gondozásához hozzátartozott a rendszeres szárítás. A kisebbeket faágakra aggatták, a nagyhálókat gyepre, parti kövekre terítették, élő fákra akasztották, de építettek állandó jellegű szárító állványokat is (tericsfa). Ahol elegendő hely volt, egymástól több méterre hosszú póznákat ástak le, s ezekre akasztották száradni a hálót. Ahol kisebb volt a hely, ott állványzatot ácsoltak ilyen célra (Solymos E. 1955b: 459).
A kenderfonal gyorsan rothadt a vízben, ezért a napi szárítás mellett konzerválni is ajánlatos volt (vö. SMJ 1918b). A 19. század közepe óta elterjedt volt a kátrányozás, bár ez nagyon nehézzé tette a hálókat, a ruhát, a kezet pedig bepiszkolta. A varsákat, állítóhálókat rézgálicos oldatban áztatták. Az 1940-es években kezdődött a csersavas impregnálás. Napjainkra a kender- és a pamutfonalat teljesen kiszorította a műszál; az ebből kötött hálókat már nem kell impregnálni.
A horgok, a szigonyok és egyéb vaseszközök készítése a kovácsok munkája volt, így a fémmegmunkálásnak ez a része nem tartozott a halászok szerszámkészítéssel kapcsolatos ismeretanyagához.
A szerszámok folyamatos javítása ugyanolyan fontos feladata volt a halásznak, mint az elkészítés. A kiszakadt hálók foltozása napi munka. Sürgős esetben – munkavégzés közben – a szakadást egyszerűen összehúzzák, később azonban kifoltozzák, szemre reperálják. Ez utóbbi sok gyakorlatot, kombinatív készséget kíván: a mindig más alakban támadt szakadást úgy kell bekötni egyik szemtől a másikig, hogy sehol se kelljen visszamenni vagy a fonalat elvágni. A céhes időkben a foltozás hozzátartozott a mestervizsgához.
