VETŐHÁLÓK
VETŐHÁLÓK
A vetőhálóknak három típusát ismerjük: a karikásat, a zsákosat, valamint a sleppzsákot. A karikásat (pendelyháló) nyugatinak, a zsákosat (rokolyaháló) keletinek, a sleppzsákot ráchálónak nevezte Herman Ottó, ezek az elnevezések azonban megtévesztőek, mert az átvétel irányára látszanak utalni. Márpedig – ahogyan arra már Jankó János rámutatott – a „keleti” típus is megvan nyugaton, a „nyugati” is keleten (Herman O. 1887–88: I. 213–215, 330–333; Jankó J. 1900a: 440–461).
A karikás vetőháló (pendelyháló, dobóháló) szabályos kör alakú háló, peremén minden második szemnél egy-egy ólomgolyó. Arányosan elosztva 12 vékony kötél (ín) van hozzákötve a peremhez, melyeket a háló közepén lévő vaskarikán átvezetve egy hosszú dobókötélhez fukszolnak. A kiterített háló átmérője 2,5–3 méter.
Nagyobb ennél a zsákos vető- vagy dobóháló (Hermannál rokolyaháló, leggyakoribb nevén rácháló, rácdobó), 4–5 méter átmérőjű. Középpontjából hiányzik a karika, a háló közepe közvetlenül a dobókötélhez csatlakozik. A peremkötél ugyancsak sűrűn ólmozott, a peremet azonban befelé visszahajták, s 20–30 cm hosszú zsinórokkal felkötik a hálóhoz, így körben zsák képződik. (A kétféle dobóhálóra: Solymos E. 1965: 150–155; lásd még Pékh Gy. 1954, 1955).
A vetőhálók eredményes használatához ügyesség, testi erő és nagy helyismeret szükséges. A hálót egyetlen penderítéssel úgy kell kidobni, hogy az szétterülve essen a víz felületére. Az ólmozás miatt a háló súlya 6–8 kg. Olyan helyeken használják, ahol a fenéken halakat gyanítanak. A lesüllyedő háló ugyanis nem az úszkáló, hanem a fenéken lévő halakat takarja le. A dobókötél apró rángatásával a karikás hálónál a perem fokozatosan a középponthoz húzódik, s a letakart halakat a hálóba kaparja. A zsákos változat hasonló módon a körben lévő zsákba kaparja a halakat.
A zsákos vetőhálóhoz hasonló szerkezetű a sleppzsák, de ennek vontatott állapotban 8–12 m a hossza, átmérője tehát 16–24 m, ezért kézből eldobni nem lehet. A ladik oldaláról eresztik le úgy, hogy az ín egyik felét egy darabig a fenéken vontatják, hogy összekaparja a halakat, azután engedik csak le a másik részt is (Solymos E. 1965: 155–159).
A karikás dobóháló kisebb terjedelme és könnyebb kezelhetősége miatt alkalmi 170halászok, vízimolnárok és hajósok körében is kedvelt. Terjesztésében az utóbbiak is szerepet játszhattak. A zsákos típus a kemény, kavicsos mederben, sebes vízen használatos inkább, de Európa-szerte egymás mellett vagy egymás közelében használatos mind a kettő.
A sleppzsák – a névből következtetve – nyilván német telepesek hatására terjedt el a magyar Dunán. Német nyelvterületen, bár a szerszám ismert, a név más hálót jelöl. Fel kell figyelnünk arra is, hogy a sleppzsák átmenetet képez a vető- és a húzóhalászat között: alakja olyan, mint a vetőhálóé, de használata inkább húzóhalászati, hisz 40–50 métert vontatják a fenéken, mielőtt a másik felét is bevetik. Húzóhalászati jellegét mutatja az is, hogy a Duna középső szakaszán – Paks felett – a kecét helyettesíti (Solymos E. 1965: 250).
