A VADÁSZAT HELYE A GAZDÁLKODÁSBAN ÉS A MINDENNAPI ÉLETBEN

Full text search

47A VADÁSZAT HELYE A GAZDÁLKODÁSBAN ÉS A MINDENNAPI ÉLETBEN
A „kártevők irtása” – akár a nemes ember (utóbb: úri vadász), akár a jobbágy (a polgári korszak vadászati joga értelmében orvvadász, amúgy parasztgazda) – vadászataként határozzuk meg, nem a „zsákmányszerzés” szinonimája. Ha egynémely kártékony vad húsa és gereznája alkalmas is tápláléknak, illetve ruhaanyagnak, ennek a vadászatnak a lakókörnyezet, a termés, a háziállatok védelme az elsődleges célja. Amiből az következik, hogy a földművelők-állattartók, illetve faluközösségként együttműködő csoportjaik – akarják vagy nem akarják – rákényszerülnek „vadászat-ként” meghatározható tevékenységre. Ha másra nem is, a kamrában garázdálkodó egerek és patkányok, ha túlszaporodnak a szemes terményt valósággal megtizedelő ürgék és hörcsögök, a baromfiállományra komoly veszélyt jelentő ragadozó madarak kíméletlen irtására. Ennek következménye, hogy a vadban kevéssé gazdag vidékekről készült néprajzi feldolgozásokban is fellelhetőek a vadfogó eszközök – az apró termetű kártevőkre adaptált változatukban.
Üldözniük-irtaniuk kell a parasztoknak, földművelő-állattartó gazdaságukat megvédendő, minden kártevőt, függetlenül attól, hogy a jog értelmében „szabad-e” bármilyen eszközt igénybe véve védekezniük a nem vadászoknak is. Avagy, mert a „törvény” így rendeli, kötelesek átruházni a védekezést azokra, akiket a jog elismer „vadászoknak”. Az 1883. évi vadászati törvényt – a Szeged környéki parasztok indulatos elkeseredettségét tolmácsolva – azért minősítette a népi gondolatvilágot jól ismerő Tömörkény István elhibázottnak és végrehajthatatlannak, mert a szegény földművelőt arra kárhoztatja, hogy amíg a vadásztársaság tagjai vadászni méltóztatnak a kukoricásban talált szarvasra, „álljon őrt a saját kukoricája körül [...] Ugyanis, ha tíz paraszt töri a más kukoricáját, a tíz parasztra rá szabad lőni, ellenben ha tíz szarvas töri a más kukoricáját, a tíz szarvasra nem szabad rálőni” (Tömörkény I. 1963: 92–95).
Ez az ironikusan fogalmazott példázat arra figyelmeztet, hogy a „vadászok úgysem tudják megvédeni a javaimat, magamnak kell tehát gondoskodnom a védelemről” tartalmú magyarázat a kényszerű törvényszegésre, nemcsak a ház körüli és mezei rágcsálók irtásakor, hanem jószerével bármilyen vad üldözésekor-elejtésekor önfelmentés lehet. A gyümölcsöt, a szemes terményt csipegető madarak, a szénakazlat dézsmáló mezei nyulak, a kukoricát prédáló szarvasok, őzek, vaddisznók, a legelésző állatokra támadó medvék távoltartásának-riogatásának kialakultak ugyan hagyományos módszerei (például Székely F. 1983), ha azonban az „ijesztő” emberutánzatok vagy automatikus hanghatások nem lennének elegendőek, a vadászat bizonyosan hatékony.
A gazdaság, a háztartás védelmének joga és kötelessége is igen fontos összetevője volt tehát a paraszti vadászatnak. Ugyanolyan fontos összetevője, mint a szükségletkielégítő célú zsákmányolás: a kiegészítő élelemszerzés. Úgy is fogalmazhatunk, hogy a vadhús – mely vadban gazdag vidékeken, ahogyan azt Hegyi Imre (1975) zalai példákat idézve hangsúlyozta, a 20. század első felében sem volt elhanyagolható mennyiségű a paraszti konyhán – a természet „ajándékaként” értelmeződött: a vadászzsákmány volt a megérdemelt jutalom a vadállatokkal vívott mindennapos és kétes kimenetelű küzdelemért.
48A vadászatot tehát, ha „gazdasági ágazatként” akarjuk meghatározni, azt csak a földművelő-állattartó gazdaságot szolgáló „védelmi apparátus” értelmében tehetjük. A vadászat ugyanis soha sem szerveződött – a halászathoz hasonlóan – élelemtermelő gazdasággá vagy a parasztgazdaság kiegészítő „üzemágává”. A paraszti – az 1883. évi vadászati törvény óta szükségszerűen orvvadász – felfogás szerint mindvégig megmaradt zsákmányolásnak. Abban az értelemben is, hogy mind az egyszeri, mind a folyamatos „haszna” kiszámíthatatlan ugyan, a zsákmány valószínűsége viszont jelentősen növelhető, ha valaki alaposan megismeri az erdőt, a pusztát, a nádast és az ott honos vadállomány természetét – vagyis: ha specialistává képezi magát. A „vadgazdálkodás” fogalma jellegzetesen 20. századi, és ezzel a felfogással összeegyeztethetetlen. Azt fejezi ki, hogy a vadak kíméletének és szabályozott „gyérítésé-nek”: az erdők-mezők élővilágában az ökológiai egyensúly fenntartásának a sporttá fejlesztett vadászat legideálisabb feltételeit kell biztosítania. S ami a vadgazdálkodással szorosan összefügg: a sportvadászerkölcs sarkalatos tétele, hogy „a vadász a vadban még vadászat alkalmával is ne csak a célpontot, a zsákmányt lássa” (Sárkány P.–Vallus P. [szerk.] 1971: 267).
Ez a vadászat, mely a 19–20. században, a vadászati törvénnyel összhangban létrehozta jellegzetes szervezeti formáit: a városi-falusi gazdasági és társadalmi elitet tömörítő, esetleg a módos parasztokat befogadó vadásztársulatokat (például Bartha K. 1933; Oroszi S. 1995a; a szocialista korszakban: Szász I. 1984), természetesen nem tartozik az etnográfia érdeklődési körébe. Érdemes azonban arra is figyelmeztetnünk, hogy a sportvadászathoz nélkülözhetetlen kurázsi és virtus, természetismeret és kitartás a parasztvadászok mentalitását – vadakkal való cselt vető hadakozását, olykor élet-halál küzdelmét – is alapvetően meghatározta. A többféle haszonnal kecsegtető zsákmányolásra vállalkozás olyan adottságokat, készségeket feltételezett, melyek még az orvvadász vadászatának-vadfogásának is – az erőpróba tudatos keresése és a sikerre törekvés értelmében mindenképp – sport-jelleget kölcsönöztek.

 

 

Ziarele Arcanum
Ziarele Arcanum

Vezi ce au spus ziarele din ultimii 250 de ani despre acest subiect!

Arată-mi

Arcanum logo

Arcanum se ocupă cu digitalizarea în masă, cu arhivarea și cu publicarea materialelor tipărite.

Despre noi Contact Apariții în presă

Languages







Ziarele Arcanum

Ziarele Arcanum
Vezi ce au spus ziarele din ultimii 250 de ani despre acest subiect!

Arată-mi