SZAPPANFŐZÉS
SZAPPANFŐZÉS
A szappanfőző-mesterség jellegzetesen városi ipar, mert mind a nyersanyag beszerzése, mind a késztermék értékesítése a városi fogyasztás függvénye. A szappan legfontosabb alapanyagát jelentő faggyút ugyanis nagyobb tételben csak a városi mészárosoktól szerezhették be a szappanfőzők, a mészárosok kezén felhalmozódó faggyú mennyiségét pedig a marhahúsfogyasztás mértéke szabta meg. Középkori városaink többsége a szappanfőzőmesterek számára is megélhetést nyújtott. Például Sopronban már 1379-től folyamatosan működött egy szappanos, aki a város ellátásáról gondoskodott. Helyzete azonban a későbbi évszázadokban sem lehetett túl kedvező, mert 1598-ban a város felszólította a mészárosokat, hogy a faggyút a polgárság rendelkezésére bocsássák – és ne a szappanfőzőnek adják. Ezt azzal indokolták, hogy a szappanos minden zsiradékot felvásárol, így drágítja annak árát, ugyanakkor a gyertyamártók sem jutnak faggyúhoz, pedig az ő portékájuk előbbrevaló a szappannál. Végül is a tanács kötelezte a szappanfőzőt, hogy másutt vegye a faggyút (Csatkai 1941: 4). Az anyagbeszerzés nehézségei miatt csak 1783-ban alakult meg a soproni szappanoscéh tíz taggal, akiknek java része a környező városokban (Kőszeg, Szombathely, Sárvár) tevékenykedett.
A szappanfőző iparosok ezen általánosan jellemző sorsa alól csak néhány nagyobb városunkban mutatkozott kivétel. Ilyen volt mindenekelőtt Debrecen, ahol már a 15. század második felétől több szappanosról tudunk. Kiváltságlevelüket 1587-ben Báthori Zsigmond erdélyi fejedelemtől nyerték. A debreceni szappanoscéh hamarosan 221nemcsak a helybeli szükségletet elégítette ki jó minőségű árujával, hanem mind távolabbi piacokat hódított magának. A 17. század elejétől Erdélybe és a Felvidékre rendszeresen szállítottak, de szultáni adóként mindig több szekérrakomány pipereszappant küldtek Konstantinápolyba. Ez időben levendula- és rózsaolajjal illatosított szappant is főztek. Készítményeiket méltán vetették össze az akkor világhírű párizsi és velencei szappannal. A következő évszázadban is a legnagyobb elismeréssel emlékeztek meg a debreceni szappanról. Például Robert Townson angol utazó 1793-ban a következőt jegyezte fel: „A szappan hófehér és szivacsszerű, az előállított mennyiségre nézve elég annyit felemlíteni, hogy Debrecenben hetven szappanfőző van” (idézi Takács B. 1982). Ugyanezen időből származó összeírások szerint a debreceni szappanoscéhben 80 mester, 10 segéd és 6 inas dolgozott, évi termelésük meghaladta a háromezer táblát, ami több mint kétezer mázsa szappan előállítását jelentette.
16. ábra. Debreceni szappanosmester. Rajz a debreceni szappanfőző céh privilégiumleveléről, 1676
A tekintélyes létszámú debreceni szappanoscéh évszázadokon át féltve őrizte portékája hírnevét. Az 1676-ban megújított és több artikulussal kibővített céhlevél a mesterség kitanulásától az áru értékesítéséig szigorú előírásokat tartalmazott. Szabályozták a nyersanyag beszerzését: a faggyún osztozkodni kellett a mestereknek, nem vásárolhatták fel egymás elől; a főzéshez szükséges sziksót pedig a céhmesterek osztották szét. A szappanosoknak szigorúan megtiltották a nyersanyaggal való kereskedést. A szappan minőségét és mennyiségét a céhmesterek rendszeresen ellenőrizték. Aki netán „hitván szappanyt” készített, a pénzbüntetésen túl kőtelezték annak újrafőzésére (Takács B. 1982).
Debrecenben tanulták a mesterséget a kecskeméti, nagykállói szappanosok. Kecskeméten a 17–18. században 20-30 szappanosmester dolgozott a városi céhben a 222debreceniek mintájára. Szegeden a 19. század elején közel ötvenre rúgott a szappanfőzők száma. Céhbe ugyan csak 1851-ben tömörültek, de már szabadalmi levélhez nem jutottak. Olcsó és jó minőségű árujukból évente több ezer mázsányit hordtak szét az ország minden részébe – a paprikával együtt – a szegedi kofák és szekeresek (Bálint 1977: 247). A korábbi időkben azonban a szappanosok maguk árulták portékájukat a vásárokban „a szappanos szekér mellett egy széken” – amint a debreceni céhszabályzat előírta. A vásározás nyilván nagyobb bevételt hozott a mestereknek, mint a városi értékesítés, amiért is a céhmesterek sorsolták ki, hogy mikor ki maradjon otthon a város szükségére való szappan árulására (Takács B. 1982). Így állhatott elő az a sajátos helyzet, hogy a múlt században a szegedi szappanosok a debreceni vásárokon 30-40 társzekér szappant is el tudtak adni (Hilf 1929: 28).
A szappanosok helyzete 1849-től jelentősen romlott, amikor a szatócsok is árusíthattak szappant és gyertyát. A céheknek ugyan 1851-ben sikerült betiltatni ezt a konkurenciát, de 1854-től végleg szabad forgalmú lett mindkét árucikk. A múlt század közepétől a gyári termelés megindulása is egyre hátrányosabban hatott a szappanfőző műhelyekre, melyek a századforduló után csak elvétve tudták biztosítani megélhetésüket.
A parasztság eleinte a vásárokon, később a helybeli vegyeskereskedésekben vásárolta a szappant. A tehetősebbek az egész esztendőre valót beszerezték, a szegényebbek csak annyit, amennyi a következő vásárig eltartott. A vásárolt szappant leginkább mosdáshoz használták, a ruha mosására fahamu és lúg szolgált egészen a múlt század végéig. A ruha lúgozásának, szapulásának általánosan elterjedt hagyományos módját az alföldi módosabb parasztgazdaságokban a 19. század elején a szappannal és szódával való mosás kezdte felváltani. Ehhez azonban saját készítésű háziszappant használtak. Sok helyütt voltak olyan asszonyok, akik másokhoz is eljártak szappant főzni, vagy segítettek annak elkészítésében. Békésen például a századforduló táján a szappankészítő asszonyok még a vásárokon is megjelentek a maguk által készített áruval (Kirner 1964: 112). A házi szappanfőzés elterjedéséhez hozzájárultak a korabeli gazdasági újságok, kalendáriumok is, melyek mind több leírást, útmutatást közöltek a „kevés költséggel és kevés bajjal készítendő háziszappan”-ról. A házi szappanfőzés az 1830-as években Pest-Budán is erős versenytársa lett a céhbeli munkának.
Az ország más vidékein leginkább az első világháború szűk esztendői kényszerítették rá az asszonyokat a szappankészítésre, aminek gyakorlata a későbbi évtizedekben is megőrződött. A mosószappan házi főzését a szappannal végzett ruhamosás mindaddig életben tartotta, amíg az olcsó és hatásos mosószerek el nem terjedtek.
A szappanfőzés technológiája mind az ipari, mind a házi előállításnál alapvetően megegyezik. Eltérést csupán a munkafolyamat egyes mozzanatai mutatnak, amely részben a felszerelés technikai különbözőségéből, részben a feldolgozásra kerülő nyersanyag összetételéből adódik. De a szappanfőző mesterek munkaeljárásai is eltértek egymástól, amint azt az ország különböző területeiről nyújtott leírások tükrözik (pl. Debrecenből Módy 1957; Szegedről Bálint 1977: 248–250; Kecskemétről Szabó K. 1932b: 34–35; Gyergyószentmiklósról Tarisznyás 1982a: 98).
A szappan minőségét alapvetően megszabta a felhasznált nyersanyag milyensége. A debreceni szappanfőzők a Hortobágyon gyűjtött és gondosan tisztított sziksót még az újabb időkben elterjedő mesterséges szódánál is jobbnak tartották. A szegedi szappan is a sziksónak köszönhette keresettségét. Mivel a különböző szikes területekről változó kémhatású sziksót söpörhettek össze, a szappanosok gondot fordítottak a megfelelő lelőhelyek karbantartására. A tiszta sziksóból mész hozzáadásával erős lúgot főztek. Ezzel szemben a paraszti háztartásokban kevésbé ügyeltek a sziksó 223minőségére, amit rendszerint vándorárusoktól terményért vásároltak. Többnyire fahamut kevertek hozzá, hogy javítsák erejét, sok helyen pedig egyenesen fahamuból főzték a lúgot a szappankészítéshez. A lúgot addig főzték, míg a belemártott baromfitollat vagy subaszőrt szét nem marta. Természetesen a jobban felszerelt műhelyekben megfelelő műszer, erőmérő grád szolgált a lúg erejének megállapítására.
Szembeötlő eltérést mutat a felhasznált zsiradékok összetétele is. A debreceni szappanfőzők egykor csaknem kizárólag tiszta marhafaggyúból készítették a szappant, mert ez biztosított megfelelő szilárdságot és fehérséget termékeiknek. Ezért tartották a hivatásos mesterek okvetlenül szükségesnek, hogy a zsiradéknak legalább egynegyed része marhafaggyú legyen. A házi szappanfőzéshez viszont mindenféle disznózsiradékot gyűjtöttek össze, s marhafaggyú aligha került bele. Néhol legfeljebb birkafaggyút adtak hozzá (Hódmezővásárhely: Kiss L. 1958b).
A szappankészítés legfontosabb mozzanata a főzés: megszabott mennyiségű lúggal több órán át főzték a zsiradékot. A házi munkánál a forró lúgba öntötték a teljes zsiradékmennyiséget, míg a műhelyekben a lúgot adagolták fokozatosan a kevesebb lúgban rotyogó zsiradékhoz. A főzés eredményeként kicsapódó szappant általában még kétszer átfőzték friss lúgon, hogy minél fehérebb legyen. A harmadik főzésnél a szappanosok mindig adagoltak konyhasót a masszához, mert a lúg így jobban elkülönült a szappantól. A paraszti gyakorlatban a kisózás csak újabban és szórványosan fordult elő (Hódmezővásárhely, Nyíregyháza). A kisózott lúgból másfél órai pihentetés után száraz vászonnal bélelt öntőrámákba meregették a felületre gyűlt szappant. A kihűlt szappantáblákat dróttal vagy zsinórral megfelelő méretű vagy súlyú kockákra vágták, majd szellős helyen szikkadni hagyták. A parasztasszonyok többsége legalább egy évig szárította a padláson a feldarabolt mosószappant, hogy elég kemény legyen. A házilag főzött szappan természetesen nem vetekedhetett a műhelyek termékeivel, de aligha akadt olyan gazdasszony, aki pénzt adott volna mosószappanért, ha maga is tudott szappant főzni. A szappanosok általában így aztán egyre inkább a pipereszappan előállítására kényszerültek. De erről a területről is hamarosan kiszorították őket az olcsóbb áruval és bővebb választékkal jelentkező szappangyárak.
A házi szappankészítés technikáját bemutató néprajzi leírásokból kitűnik, hogy azokon a vidékeken, ahol nem működtek szappanfőző műhelyek, a házi szappankészítés egyszerűbb, kezdetlegesebb munkaeljárásokat őrzött meg. Ennek nyomán valószínűnek tarthatjuk, hogy a század elején még tevékenykedő szappanosok hatást gyakoroltak a rövid ideig virágzó házi szappankészítésre.
