A KŐ FELHASZNÁLÁSA, NÉPI KŐTECHNIKA
A KŐ FELHASZNÁLÁSA, NÉPI KŐTECHNIKA
Mindenekelőtt a kőbányászat régióiban terjedt el mint építőanyag. Népi építészeti felhasználásáról a 18. század második felétől ismertek a legkorábbi írott emlékek: Gyöngyössolymoson 1777-ből datált kőből épült parasztházat fedezett fel Bakó Ferenc, egy 1789. évi szokolyai (Nógrád m.) hagyatéki leltár szerint „Ház és kamra vagyon kőbül építve” (Gönyey 1938). A 19. század elejétől szaporodnak a paraszti kőépítkezés írásos és tárgyi emlékei. 1910-ben a Bükkalja négy falujában minden ház kőből volt, számos településén pedig a kőházak aránya meghaladta a 90%-ot (Bakó F. 1978: 61-62; Viga 1985: 41). Hasonló volt a kőfalazatú házak aránya a Balatonfelvidéken a veszprémi, a balatonfüredi és a tapolcai járás sok falujában.
634Mióta használatos népünk körében a kő mint építőanyag? Az újabb szakirodalomban erről két felfogás ismert. Bakó Ferenc azt tartja, hogy a magyar népi építészetben a kő használatával a 18. századtól számolhatunk – feltárt forrásaink ezt adatokkal igazolják. Korábbi népi építészeti alkalmazását illetően vannak feltevések, ám ezek – úgy véli – nem eléggé bizonyítottak. Szerinte a kőház egy időben társadalmi ranghoz kapcsolódott, s utal arra a középkori jogszokásra, mely szerint építéséhez királyi jóváhagyást kellett szerezni (Bakó F. 1978: 61–62, 65; 1985: 228–229). Viga Gyula viszont úgy véli, hogy ahol a követ templomok, várak, kastélyok építéséhez századok óta fejtették, ott meg kellett jelennie a paraszti építőgyakorlatban is. Bükkaljai kutatásaiból arra következtet, hogy a kőtechnika több évszázados hagyománnyal bír a parasztság kezén is – jóllehet el kell ismernie, hogy e tájon egyelőre nem került elő olyan középkori emlékanyag, amely a környéken bányászott kőzetek köznépi építészeti felhasználását igazolná (Viga 1985: 41, 61).
A kérdésre csak további középkori ásatások és levéltári adatfeltárások után lehet választ adni. Hadd tegyük hozzá, hogy 12-13. századi kőkemencék, kőlapokból rakott tűzhelyek több lelőhelyről ismertek – ám a fenti vélemények a kőfalazatú parasztházak múltjáról ütköznek. Figyelembe kell vennünk azt is, hogy a kőből faragott tárgyak élettartama 70-120 évre becsülhető, utána másodlagos funkciót láttak el: házalapba, hordó alá kerültek stb. A márvány és a gránit hosszabb élettartamú, de azokat népünk nem használta, csak az utóbbi évtizedekben terjed a népi márvány síremlékek újbóli megfaragása.
A magyar falu kő épületelemei közül legelterjedtebbek a kőkapuk, amelyek gyakran díszítettek is. Az utcai kiskapu és nagykapu kőoszlopai sok helyütt együttest alkotnak. A kapuoszlopokat lehetőleg egy tömbből faragták, de ha a kő nem adta ki az oszlop magasságát, az alsó harmadát faragták külön darabból. Kézdipolyánban a kapuláb részei: kerékvetők, küszöbkő, ütköző és bolthajtás. Dunabogdányban a kő kapukeretek legdíszesebben faragott része a szemöldökgerenda. A faragott díszű kapukat módos gazdák készíttették (I. Sándor 1973: 247–249; Hála 1981).
Kőből faragtak ablakkereteket, tornácoszlopokat, tornáckönyöklőket, padot, lépcsőt, itatóvályút, határkövet, híd- és pinceboltozat-elemeket, járdalapokat. A kő építőelemként történő felhasználása mellett leginkább a sírkő- és a kőkeresztállítás szokása terjedt el népünknél.
Az újabb kutatás szerint a faragott sírkövek az utóbbi másfél-két évszázadban terjedtek el falvainkban és mezővárosaink paraszti lakossága körében. Kezdetben a gazdag családok állíttattak halottaiknak kő sírjelet, majd a múlt század vége felé a kevésbé tehetős parasztok is követték a „korízlést”, elsősorban azokon a vidékeken, ahol a sírkőhöz a közeli kőfaragóktól könnyen hozzájuthattak. A síremlékállítás nemesi, polgári szokásának hatása kapcsolatos parasztságunk polgárosodásával. Egyes területeken, például Kis-Küküllő megyében a nagymértékű erdőirtás miatt tértek át a fejfák állításáról a házilag faragott sírkövekre.
Megkülönböztetünk tábla, obeliszk, kereszt, valamint tábla és kereszt formájú sírköveket. Protestáns temetőkben a sírkőtáblák és obeliszkek, a katolikusok temetőiben a keresztek, illetőleg a keresztfaragvány fejezetű sírkőtáblák terjedtek el. A falusi kőfaragó specialisták paraszti megrendelésre többnyire durva megmunkálású, rövid feliratú, egyszerű díszítésű sírköveket készítettek, melyek régi temetőkben még láthatók. A paraszti kőfaragásnak kivételesen szép példája az a szomolyai (Borsod-Abaúj-Zemplén m.) sírkő, melyet Szalóki Márton készített 1904-ben szülei sírjára. A falusi kőfaragó a szokványos ikonográfiai jegyek alkalmazásával gazdagon díszített, egységes kompozíciójú, esztétikai hatású sírkövet faragott (Kunt 1983: 37–38, 54–56).
635Kőfaragómesterek, illetőleg specialisták készítették a temetői és út menti kereszteket, fogadalmi szobrokat is. A legügyesebbek értettek a corpus és a szoboralakok (Nepomuki Szent János, Szent Vendel, Szent Donát, Mária stb.) megformálásához, de figurális faragással csak kevesen foglalkoztak. Viga Gyula kutatásai szerint a bükkaljai Bogácson, Szomolyán több kőfaragó mintakönyvet használt, amelyből a megrendelő kiválaszthatta a kívánt kereszt-, illetve sírkőformát. Ezek a mintakönyvek jobbára nem a kőfaragók saját rajzait, hanem a nagyobb városi kőfaragó cégek sokszorosított terveit tartalmazták. Egy 84 éves szomolyai kőfaragó, aki 25-30 szoboralakot faragott élete során, így beszélt erről: „Újat én nemigen találtam ki, mindig csak a régi mintákat faragtam meg újra. A Krisztus-faragást nem tanultam senkitől, csak a kőfaragó mesterséget tudtam jól. Nem voltam szobrász, csak a szobrászok által készített mintáról faragtam…” (Viga 1985: 35). Ez a szerény önvallomás arra int, hogy a legügyesebb, szoboralakokat készítő kőfaragókat is adott minták alapján dolgozó mesterembereknek kell tartanunk. Mindez nem zárja ki azt, hogy a kutatás az iparos és paraszti kőfaragás számos alkotásán a provinciális művészet megnyilatkozásait fedezi föl, és magukat a többnyire névtelen alkotókat naiv művésznek (is) tekinti. E kérdés vizsgálata túlmutat feladatunkon, s – amellett, hogy további kutatásokat kíván – inkább a népművészeti fejezet tárgykörébe vág. (E problematikát érinti Viga 1985.)
A kőbányászat ismertebb régióiban – a Bükkalja falvaiban, Eger és Gyöngyös körzetében, a Székelyföld némely vidékén – a kőfalú házak, a kőkerítések és kis kőhidak, a sírköves temetők és az útszéli keresztek, a kőpadok és a kőlapokkal kirakott udvarok – mint Viga Gyula rámutat – szinte mediterrán hangulatú „kővilág”-ot idéznek. Ezekben a falvakban a fejtett és faragott terméskő fontos eleme a tradicionális kultúrának – legalábbis az utóbbi évszázadokban. Ám a kő az árucsere révén eljutott más településekre is. Magyarországon a különböző természeti adottságú tájak között évszázadok óta sajátos munkamegosztás alakult ki, s ennek egyik formája a hegyvidéken bányászott kő értékesítése a síkság, illetve a peremvidék falvaiban. A Mátra- és a Bükkalja kőfaragói körülbelül a múlt század közepétől szállítottak faragott követ a dél-hevesi (Tisza melléki) és a dél-borsodi településekre, ahol a vagyonosabb parasztok kő ablakkereteket, tornácoszlopokat és építőkövet (kváderkő) vásároltak (Bakó F. 1978: 64-65). Akik fogattal rendelkeztek, maguk szállítottak, de gyakrabban fuvarosok révén folyt a kő értékesítése. Árának általában fele volt a kőfejtőé, fele a fuvarosé. Ínséges, háború utáni években a követ közvetlenül terményre cserélték.
A bükkaljai kőfaragók termékei közül a sírkövek és az útszéli keresztek jutottak el legtávolabbra: ellátták a szomszédos településeken kívül az egész Jászságot és a Tisza-mellék településeit. Minden kőfaragónak általában 100 km-es körzetben volt 5-6 települése, ahová ő készített sírköveket (Szakáll–Viga 1984: 113–114; Viga 1985: 55–57).
A fejtett és faragott kő népi felhasználását a beton műkő alkalmazása szorította vissza, főleg az ötvenes évektől felgyorsult ütemben. A tufából faragott szomolyai építőkő azért Mezőkövesd, Bogács, Borsodivánka, Tiszabábolna magánépítői között az 1970-es években is kedvelt volt. Az eger-tihaméri kőbánya géppel vágott riolittufa kváderköveit pedig még e sorok írása idején is nagy tömegben szállították a Tiszától északra elterülő síkság falvaiba.
