SÁRMUNKA

Full text search

614SÁRMUNKA
A megmunkált és növényi anyagokkal kevert sár felhasználása a legősibb építkezési módok közé tartozik. A magyarság föltehetően már a honfoglalás előtt ismerte a sármegmunkálás egyes fogásait és eljárásait, mivel vándorlása során a délorosz sztyeppen érintkezett olyan népekkel, amelyek sárépületekben is laktak. A sártechnikát sík vidéki parasztságunk fejlesztette legmagasabb fokra – ahol az építkezés anyagát döntően a föld és a sár adta –, de a megmunkált sarat a fa- és a kőépítkezésnél sem nélkülözhették, például a tűzhelyek, a födém vagy a padlózat készítésénél.
Népi kultúránk korábbi szintézisében Bátky Zsigmond így fogalmazott: „Érdemes volna egyszer már összegyűjteni a magyar sármunkákra vonatkozó adatokat, mert a tapasztás tudománya, szomszédainkkal szemben, – bár sárfalat itt-amott … azok is raknak, – megkülönböztető népi jellegünknek mutatkozik” (Bátky 1933b: 152). Azóta a népi sártechnikáról több jó leírás készült, de még nem mondhatjuk, hogy mindenhonnan és kellő részletességgel ismerjük.
A sár megmunkálásának módját és a sár összetételét az határozta meg, milyen célra készült: falat raktak, födémet, vályogot vagy kemencét készítettek belőle, tapasztásra, simításra vagy mázolásra szánták. Először a sárfal típusait vesszük sorra.
A váz nélküli falak közül legkezdetlegesebb a rakott vagy fecskerakásos fal. Anyaga sárga vagy szürkés agyag, amit a település határában lévő területről, jó esetben a telekről termeltek ki. A földet 4-5 m átmérőjű, 40-50 cm magas ágyásba hordták, vízzel meglocsolták és előbb kapával összevagdalták. Ezután töreket, aprószalmát szórtak rá, majd lóval vagy ökörrel az ágyást jól megjáratták: beletapostatták a szalmát a sárba. A lovat a sárágyás közepén álló ember kötőféken vezette körbe-körbe, mint a gabona nyomtatásánál. Akiknek nem volt lovuk, azok maguk taposták a sarat. Ha jól cuppogott a sár a lépések alatt, akkor alkalmassá vált a felhasználásra. A szalmás sárnak körülbelül egyharmada, néhol – például a Nagy-Sárréten – 40%-a volt növényi eredetű kötőanyag.
Az így megmunkált sarat néhány óráig, néhol egy éjszakán át „érni” hagyták, majd vasvillával rakták fel a falat körülbelül egy méter magasságig. Ezután az időjárástól függően egy-két hétig száradt, majd folytatták a falrakást. A házfal rendszerint három szakaszban készült el. Az utolsó réteg felrakása után, mielőtt megszáradt volna, a falat ásóval egyenletesre nyesték. Az ajtók, ablakok helyét általában kihagyták, de volt olyan vidék, ahol az ablakok helyét utólag vágták ki fejszével.
A villával rakott sárfal a 19. században elterjedt volt a Nagy- és a Kiskunságon, a Hajdúságban, a Sárréten, a Nyírségben, a Rétközön, a Kisalföldön, és előfordult a Balaton környékén is (Jankó 1902: 184; Györffy I. 1908; Dankó 1977: 265–266; Dám 6151975: 55–56, 1982: 27–28; Tálasi 1977: 267–268; Filep 1980c: 251–252; Sztrinkó 1987: 54). Jó hőszigetelő, igen szilárd, időtálló falnak tartják. Kunszentmiklóson az 1960-as években alakítottak át egy 1813-ban épült fecskerakásos házat, de hasonló korú sárházak másutt is fennmaradtak a közelmúltig. Részben ennek tulajdonítható, hogy az 1950-es évek óta Pest környéki falvakban és Fejér megyében kedveltté vált a rakott sárfal építése. Népszerűségét másfelől az magyarázza, hogy olcsóbbá teszi az építkezést. Az utóbbi évtizedekben a sárfalat természetesen betonalapra építik.
Sárfal oly módon is készült, hogy az előkészített sárból gyermekfej, néhol emberfej nagyságú gombócokat szakítottak ki, és ezekből kézzel rakták a falat. Szakirodalmunk ezt a faltechnikát gömbölyeges sárfalnak nevezi (Barabás-Gilyén 1979: 38), a kézzel formált sárgombóc elnevezése viszont tájanként eléggé változatos: az Alföld északi vidékein gongyola, göngyöleg, gömölye, a Dél-Alföldön csömpölyeg, Zalában gombóc a szalmás sárcsomók megnevezése.
Tápén a leáztatott sárgaföldbe a töreken és polyván kívül gyékényhulladékot is szórtak. A kiszakított csömpölyeget hosszúkásra elnyújtották, s úgy rakták egymásra, ütögették össze. A falrakással a ház hosszában haladtak, és amikor egy sort körülraktak, az eleje már megszikkadt, és új sort kezdhettek.
Szentesi adat szerint a csömpölyeg készítéséhez legjobb az ún. fecskeganéjos föld. Száradás után ez olyan, mint az acél, és nem porzik. A szik alatti fehér agyagú földréteget nevezik így, amit a fecskék is keresnek a fészekrakáshoz (Bátky 1903: 316).
A Czuczor–Fogarasi-féle szótár a csömpölyeg szót így értelmezi: „Csomóba tekeredett, gömbölyödött valami, p. sár, ganaj, szőr, haj”, és említi a csömpölyödik igét ’csomósan összegömbölyödik, tekeredik’ jelentéssel (Czuczor-Fogarasi 1862-1874: I. 1069). Pontosabb értelmezést ad Szinnyei tájszótára egy népnyelvi közlemény életszerű leírásával: „Ide emberek; lássunk a dologhoz. Te Jancsi jól összevágod azt a sarat, szalmával jól összetaposod; Te Pista csinálod a csömpölyegeket, de jól megforgasd a szalmában, hogy elég kemény legyen; te pedig Gyurka, ott a villa, felhányod a padlásra; én meg majd csömpölyegezem a belső padlást” (Szinnyei 1893–1901: I. 355).
A csömpölyegfalat a Tisza áradásával veszélyeztetett területen azzal tették időtállóvá, hogy a készülő épület négy sarkán anyaoszlopokat, a fal vonalában pedig 1,5-2 méterre további oszlopokat, ágasokat ástak le, amelyekre csapolással felhelyezték a négy sárgerendát, oszlopokra fektették a mestergerendát, azokra a kisgerendákat – tehát elkészült a fal és a födém tartószerkezete. Ennek a célszerűségét az adta, hogy kisebb áradás miatt a ház nem dőlt össze: a lakók holmijukat a padlásra menekítették, maguk is oda húzódtak, vagy ármentes hátságra menekültek, és az ár elvonulása után megjavították, kitapasztották a víztől megrongált csömpölyegfalat. E cölöpvázas sárfalat – a váz nélküli csömpölyegháztól való megkülönböztetésül – oszloposháznak nevezzük (Juhász 1971: 444–446. Helyi terminusa egyébként ágasosház).
Ugyanilyen módon elkészített szalmás sárból raktak más, vázas szerkezetű sárfalakat is: sövény- vagy paticsfalat, nádfalat, mereglyés falat. A sövényfal több évezredes múltú, népünk körében igen elterjedt faltechnika, a nádfalat a Nagykunságból, a Sárrétről és a Tisza mentéről, a karóvázas mereglyés falat pedig Szabolcs megyéből mutatta ki a kutatás. Ismertetésükre más kötetben, a népi építészet fejezetében kerül majd sor.
A sárkészítéshez és falrakáshoz a legtöbb alföldi parasztember értett. Szegény- és kisparasztok maguk végezték, a család és egy-két rokon segítségével. A tehetősebbek hozzáértő parasztspecialistát fogadtak, aki irányította a munkát, maga rakta a falat, s a családtagok a keze alá dolgoztak. Az ilyen képesítés nélküli specialistának Heves 616megyében házrakó, Hódmezővásárhelyen falrakó, Szeged környékén kocamestör a megnevezése. Heves megyében nem építhettek egy ölnél magasabb falat.
A szalmás, törekes sár népi építészeti felhasználásának legelterjedtebb formája a vályogvetés, illetve a vályogépítkezés. Maga a vályog több ezer éves múltú építőanyag, az i. e. 2. évezredben Mezopotámiában, a fejlett kultúrájú Babilonban és Ninivében részint vályogból, részint égetett téglából építkeztek. A középkorban a városi polgárházak egy része vályogból készült, de a szó első írásos említését csak 1693-ból ismerjük (TESz III. 1083). Az egri püspöki uradalom 1770-ben írja elő új házak építéséhez a „mór tégla”, vagyis a vályog alkalmazását (Bakó F. 1978: 38), amiből az következik, hogy korábban a népi gyakorlatban ritkán fordult elő.
Hazai elterjedésének története még nincs kellően tisztázva. Felhasználása a 19. század első felétől rohamosan terjed az Alföldön és peremvidékein, a föld és fa falanyagok rovására. A szó északi szláv eredetű: a morva válek, a szlovák válok, velek, a lengyel walka, az ukrán válok, az orosz valkóvij ugyanazt a szalmával kevert agyagból szaggatott, égetetlen építőelemet (vagy építményt) jelenti, mint vályog szavunk.
Alföldi településeinkhez a közelmúltig hozzátartoztak a falu- és városszéli vályogvető gödrök és a nyaranta ott sorakozó vályogpiramisok. A vályogvetés igen vízigényes, ezért olyan helyen végezték, ahol természetes vízállás, zsombékos terült el, vagy tavasszal fölfakadt a „föld árja”, különben kopolyakutat, sírkutat kellett ásniuk.
Sarkadkeresztúron és az Alföldön sok helyütt háromféle vályogvetőt különböztetnek meg. Szegényparasztok, néhány holdas kisparasztok saját szükségletükre maguk vetettek vályogot. A családtagok segítettek: fiatal házasembernek a felesége, valamivel idősebbnek tíz éven felüli fia vagy lánya. Voltak olyan napszámosok, akik alku szerinti bérért másoknak vetettek vályogot. Régebben napszámra, utóbb a kivetett vályog ezre után természetben (gabona, szalonna) vagy pénzben kapták bérüket. Májustól szeptemberig főleg vályogvetésből éltek. Ebbe a sármunkás specialista rétegbe teljesen földtelen szegényemberek és – sok helyen, de nem mindenütt – cigányok tartoztak. Egyes falvakban csak cigány vályogvetők látták el a szükségleteket, másutt a lakosság önellátó volt, vagy napszámosembert fogadott. Hódmezővásárhelyen a múlt században cigányok is vetettek vályogot, de századunk első felében a tapasztásra szakosodtak, s a vályogvetést elhagyták (Kiss L. 1981b: 224). Szeged környékén – Dorozsma kivételével – az 1950-es évek előtt cigány vályogvetők nem voltak. Végül egyes vályogvetők megrendeléstől függetlenül, készre dolgoztak, és a kivetett, kiszáradt vályogot maguk árulták. Ők is specialisták, de a vályogvetést – az előzőktől eltérően – állandó foglalkozásként űzték. Télen, amikor nem dolgoztak, a meglévő vályogkészletet árulták, és megrendelőket szereztek következő évi termelésükhöz (Dankó 1977: 269–270).
A vályogvetés eszközei: ásó, sárkészítő kapa és vályogvető, amit fenyődeszkából készítettek. Az 1920–1930-as évek óta többen vályogvető asztalon végzik a vetést, formázást, amihez kubikostalicskán hordják a sarat (Kiss L. 1981b: 223; Tóth F. 1979: 186–189). Ez a téglaverés gyakorlatából honosodhatott meg a vályogvetőknél. A vályog mérete tájanként változó. Az utóbbi időben leggyakoribb a 32 cm hosszú, 16 cm széles, 10 cm vastag vályog, de régebben jóval nagyobb (55 × 22 × 13 cm) méretűt is készítettek. A kis méretű, 29 × 14 × 7 cm-es vályogot Szeged vidékén téglavályognak nevezik.
A vályogvetők olyan helyet választanak, ahol körülbelül egy ásónyomnyi földréteg alatt már vályogkészítésre alkalmas agyag található. A felső réteget, a gyepszínt félredobják, alatta a földet megásózzák, de ha már megkezdett gödörnél dolgoznak, 617annak faláról az agyagot ásóval a gödörbe szaggatják. A nagyobb agyagrögöket a kapa fokával szétverik, majd a porhanyóvá tett agyagot vízzel árasztják el, illetve vizet hordanak rá. Kapával összeforgatják a megáztatott földet, pihenni hagyják, majd polyvát vagy töreket szórnak rá és a sárba jól belekapálják. Ezután következik a sár taposása. Régebben lóval is tapostatták, de századunkban maguk a vályogvetők taposták a törekes sarat. Ha közben agyagdarabra akadtak, azt a sárcsináló a kapa fokával zúzta szét. Az összedolgozott sár akkor jó minőségű, ha hasonló a kovászhoz.
Míg a sarat ismét érni hagyják, előkészítik a vályogvető helyet. Vetésre sima, de füves, apró füvű terület alkalmas, hogy a vályog ne tapadjon a földhöz. Ha nem volt füves térség, a vetőhelyet vékonyan felhintették polyvával. A vetést legjobb a gödörben állva végezni. A tömő a gödörből két kézzel akkora sárcsomót markol föl, amennyi elegendő a vető megtöltéséhez. A sarat a vetőbe csapja, belenyomkodja, a tetejét kézzel elsimítja. Az utóbbi időkben gyakori, hogy kettes vetővel dolgoznak, s így termelékenyebb a munka.
A megtömött vályogvetőre a vető vagy húzó S alakú vaskampót akaszt, a vetőhelyre húzza, s egy erőteljes mozdulattal a földre fordítja a kész vályogot. Az üres vályogvetőt visszahúzza, megmártja egy vízzel teli kis gödörben, majd a vető elé helyezi. A vető minden tömés előtt finom polyvát szór a vályogvetőbe, hogy a sár kevéssé tapadhasson hozzá. Ha két vályogvetőt használnak, jól kihasználják az időt, s a munka így folyamatos.
A munkafázisokból látszik, hogy a vályogvetés legalább két ember munkáját igényli. Leggyakrabban ketten dolgoztak együtt, de jobban haladt a munka, ha hárman végezték. Ilyenkor egyikük sarat készített, másikuk a sarat a vetőbe verte, a harmadik pedig kivetette a vályogot. Legnehezebb a sárkészítés volt, ezért ebben váltották egymást. Ha a tömő nem a gödörben állva dolgozott, talicskán hordták a sarat a keze alá, ami külön munkafázist és többletmunkát jelentett.
Jó időben a megszikkadt vályogot pár nap múlva oldalára fordítják, s ha kellően kiszáradt, föltizelik (tízesével gúlába rakják), kazlazzák vagy gúlázzák (Dankó 1977: 266–274; Juhász 1976: 353; Kiss L. 1981b: 221–224; Nagy Gy. 1975a: 283–285).
Két, összeszokott vályogvető egy nap 1000 darab vályogot tud kivetni. Ahol hárman vagy – iparszerű vályogvetésnél – többen dolgoztak együtt, a résztvevők arányában nőtt a teljesítmény. Az 1930-as években 1000 darab vályog kivetéséért 60 kg búza vagy rozs, 1/2-1 kg szalonna járt, az 1950-1960-as évek fordulóján pedig 500 forintot fizettek. Voltak, akik hetente egy liter pálinkát is kialkudtak. Átlagos méretű, háromosztatú parasztházhoz 10-11 ezer vályogot kellett kivetni. Legjobb vályog az Alföld-szerte föllelhető szikes agyagból készült. Jól kiszáradva igen szilárdnak bizonyult. Egy kisteleki vályogvető és házépítő specialista a vevőt úgy győzte meg készítménye minőségéről, hogy a vályogot magasba dobta. A jó vályog a földre esve nem morzsolódott szét.
Akár gerendák, akár deszkák, lécek, vesszőfonadék vagy nádréteg alkotta a menynyezet vázát, erre minden esetben föld- és sárréteg került, ami részint a ház helyiségeinek hőszigetelését, részint a padlás teherbíró képességét biztosította. A padlás saralására ugyanazt a csömpölyegsarat készítették, amiből az Alföldön falat is raktak. A saraláson többen dolgoztak: a fal mellé állás készült, ahova vasvillával földobálták a sarat, majd innen terítették szét a padláson 6-8 cm-es rétegben. A vizes sár a nádfödémen áttüremkedett, kicsöpögött. Száradása után alul-fölül 2-3 cm vastagon betapasztották, így a mennyezet vastagsága elérte a 25 cm-t is.
Délkelet-Dunántúlon és a Duna-Tisza közén alkalmazták az ún. pólyás födémet, amit a Kiskunságban és a Bácskában viklinek, magát a műveletet viklizésnek nevezték 618(Harkai 1983: 50–51; Sztrinkó 1987: 78–79). Az egymástól 60-80 cm-re elhelyezett kisgerendák vagy keresztgerendák közét szalmába tekert és sárban megforgatott karókkal, ún. viklifákkal rakták be sűrűn. A gerendákba a viklik számára vájatot kellett vágni, ami munkaigényessé tette ezt a vázas sárfödémet.
A földből és sárból rakott fal a tapasztással vált teljessé. Ez tüntette el a fal egyenetlenségeit, egyben a hőszigetelést és a fal védelmét is szolgálta. Nyersanyaga ugyanaz a sárgaföld vagy szikes, szürke agyag, melyet falrakásra, vályogvetésre is használtak, de a finom tapasztósárba állati trágyát is kevertek, és tovább munkálták, mint a csömpölyegsarat vagy a vályog alapanyagát. Új épületet általában kétszer tapasztottak: az első vagy goromba tapasztást törekes vagy polyvás sárral végezték, amit addig tapostak, míg a lábuk tisztán nem maradt. Azt tartják, akkor jó a tapasztósár, ha nem tapad rá a simítókanálra vagy a lapátnyélre. A tapasztó minden délután egy napra való sarat készített elő. Munkáját benn a házban, a mennyezet tapasztásával kezdte, s így haladt kifelé. Régen a tapasztók marokkal csapkodták a sarat a falra és deszkával simították, az utóbbi időben azonban már a kőművesek gyakorlatából átvett simítókanalat használnak. Jó időben a tapasztás körülbelül egy hét alatt megszáradt, és következett a második vagy simító tapasztás. Ehhez lángpolyvát (finom polyva) szórtak a sárba, és állati trágyát (rendszerint lótrágyát) kevertek bele. A simítósár is alapos kidolgozást kívánt: „addig taposták, míg úgy nem szuszogott, mint a jó kenyértészta dagasztás közben”. Az állati eredetű szerves anyagok egyrészt jobb tapadást, kötődést biztosítottak, másrészt a fal nedvességével szembeni ellenállóképességét fokozták.
A tapasztáson két ember dolgozott: egyikük talicskán hordta a sarat, a másik tapasztott. A szegényparaszt, ha új házat épített, maga tapasztotta, családtagjai segítségével. A gazdák, iparosok, kereskedők, értelmiségiek a tapasztóval átaljában vagy kerekbérben egyeztek, és a tapasztó fogadott maga mellé napszámost. Volt, aki egyedül dolgozott.
Tapasztásra május közepétől augusztus végéig alkalmas az idő, utána a sár már nem szárad meg, s az ősszel tapasztott ház dohos lesz.
A parasztház gondozásához hozzátartozott a rendszeres tapasztás és a meszelés. Évente általában kétszer javítgatták ki a tapasztást: tavasszal, legkésőbb húsvétra és ősszel. Akadtak gondos családok, ahol háromszor is tapasztottak: tavasszal, aratásra vagy cséplésre és ősszel, halottak napja előtt. Sok falusi és tanyai parasztcsalád udvarán állandóan volt egy kupac agyag, ebből készítettek polyva és lótrágya hozzáadásával tapasztósarat. Előtte a megrongálódott tapasztást lelökdösték, lesöpörték és a falat vízzel megcsapkodták. Ha szükség volt, kétszer sároztak: először durvább sárral, majd a meszelés alá simítósárral. Gondosan megtapasztották a ház lábazatánál lévő rézsűs padkát, ami az eső és a hólé elfolyását biztosította. A karbantartó tapasztás többnyire az asszonyok dolga, de volt olyan vidék, illetve település, ahol férfiak végezték (Nagy Gy. 1975a: 286; Juhász 1976: 360).
Rendszeresen tapasztották a ház döngölt agyagpadlóját is, amely időnként kigödrösödött. A tapasztósárba régebben állati vért és disznósörtét kevertek, hogy tartósabb legyen. A ház földjét az asszony vagy a nagylány minden szombaton fölmázolta marha- vagy lótrágyás sárgafölddel. Akik a trágya szagától idegenkedtek, azok az utóbbi időben pusztán sárgafölddel mázoltak.
A magyar paraszti sármunka legmívesebb alkotásai közé számítjuk a különböző formájú sárkemencéket. Nem feladatunk, hogy a kemence múltjára és táji típusaira kitérjünk, inkább azt emeljük ki, hogy a századforduló táján sok parasztember értett a készítéséhez, a szegényebbje maga meg is csinálta. A legtöbben mégis specialistával 619készíttették, ugyanis a kemence a parasztháznak fontos, több évtizedig használatos tüzelő- és fűtőberendezése, a szoba hangsúlyos berendezési darabja – ezért nem volt mellékes, hogy milyen és mennyire tartós lesz.
Legtöbb leírással a boglya formájú alföldi sárkemencékről rendelkezünk. A DunaTisza közén századunk első évtizedeiben is alkalmazták az őskori agyagművességből ismert spirális technikát: polyvás sárból 40-60 cm hosszú, kar vastagságú hengereket formáltak, ezeket szalmába hengerítették, és ezekből rakták körkörösen haladva, a kemence falát. A szalmás agyaghengereket, gömölyéket kolbásznak vagy hurkának nevezték. A sárhurkát, illetve -kolbászt gyakran az asszonyok gyúrták, és a specialista verte a kemence falába, a nádváz mellé.
Gyakoribb volt a csömpölyegkemence, aminek fűzfaágakból vagy napraforgószárból készítettek vázat. A jól megmunkált sárból a kemencekészítő hosszúkás, 20-30 cm hosszú csömpölyegeket formált és erősen odanyomkodta a kemence vázához. A csömpölyegeket kötőre rakta.
A sárkemencéhez tiszta agyagot használtak, akár a tapasztáshoz, s aprópolyvát, ún. lángpolyvát kevertek bele, majd jól megdolgozták, akár az asszonyok a kenyértésztát. A kemence falát egy nap alatt, megszakítás nélkül kellett felrakni, mert különben meghasadt volna. Fontos volt a kemencefenék jó elkészítése. A leírt sárkemencék feneke alaposan ledöngölt agyag, amibe egyesek sót is tettek. Ezt verett kemencefenéknek mondották. Századunkban a kemence fenekét téglával rakják ki, s alá némelyek zúzott üveget is tettek. A verett kemencefenék hamarabb javításra szorult. Az elkészült kemencét két-három napos szikkadás után finom sárral besimították, és újabb két-három nap múlva lassú tűzzel kiégették. A kiégetést a specialista végezte vagy irányította, mivel egy hirtelen tüzelés egész munkáját tönkretehette volna. Égetés után a specialista bebújt a kemencébe, kitisztogatta a váz elporladt darabjait, kivette a tető vázát képező rossz kocsikerékráfot vagy abroncsot, majd kívülről még egyszer besimította a kemencét. Csongrádon a simítósárba két összemarék friss fahamut és fél marék sót gyúrtak, amitől a tapasztás kemény, tartós lett: „úgy pengett, mintha cserép volna” (Katona I. 1950). A jól rakott és kiégetett sárkemencét 30-40 évig is használhatják.
Hódmezővásárhelyen az 1890-es évektől, a falvakban egy-két évtizedes fáziskéséssel terjedt a cserépkemence, amelyet sárba rakott cserépdarabok alkotnak.
A kemence próbája a kenyér vagy valamilyen sütemény sütése volt. Az új kemencében sokfelé első ízben túrós lepényt, a szegényebbek krumplis pogácsát vagy málét sütöttek. A jó kemencerakó nemcsak tartós, jól sütő, de szemre is tetszetős sárkemencét készített. Alföld-szerte kedvelték az enyhén hasasodó, tetején kiszélesedő peremű banya-, más néven boglyakemencét, ám gyakori volt a csonkakúp és a fordított virágcserép alakú sárkemence is. A jó kemencerakónak híre, becsülete volt, sokfelé elhívták. A 19. század végén a kemencerakás a „kemencemesterek” kezén önálló mesterséggé vált, de nem tartozott az engedélyköteles iparok közé.
A sármunkák specialistái közül a falrakók és a kemencekészítők voltak a megbecsültebbek, a paraszti közösségben presztízsük a jó iparoséval egy szinten mozgott. „Mestör volt az, csak nem volt kiváltva az iparja” – emlegették egy dél-alföldi község kontár házépítőjéről, aki a sár- és a famunkának is specialistája volt. Kisebb a vályogvetők és a tapasztók elismertsége, pedig ők végezték a nehezebb munkát. A sárművességből gyarapodni nem lehetett, de a jó specialistának mindig volt munkája, és el tudta tartani a családját.

 

 

Ziarele Arcanum
Ziarele Arcanum

Vezi ce au spus ziarele din ultimii 250 de ani despre acest subiect!

Arată-mi

Arcanum logo

Arcanum se ocupă cu digitalizarea în masă, cu arhivarea și cu publicarea materialelor tipărite.

Despre noi Contact Apariții în presă

Languages







Ziarele Arcanum

Ziarele Arcanum
Vezi ce au spus ziarele din ultimii 250 de ani despre acest subiect!

Arată-mi