SÁRMUNKA
614SÁRMUNKA
A megmunkált és növényi anyagokkal kevert sár felhasználása a legősibb építkezési módok közé tartozik. A magyarság föltehetően már a honfoglalás előtt ismerte a sármegmunkálás egyes fogásait és eljárásait, mivel vándorlása során a délorosz sztyeppen érintkezett olyan népekkel, amelyek sárépületekben is laktak. A sártechnikát sík vidéki parasztságunk fejlesztette legmagasabb fokra – ahol az építkezés anyagát döntően a föld és a sár adta –, de a megmunkált sarat a fa- és a kőépítkezésnél sem nélkülözhették, például a tűzhelyek, a födém vagy a padlózat készítésénél.
Népi kultúránk korábbi szintézisében Bátky Zsigmond így fogalmazott: „Érdemes volna egyszer már összegyűjteni a magyar sármunkákra vonatkozó adatokat, mert a tapasztás tudománya, szomszédainkkal szemben, – bár sárfalat itt-amott … azok is raknak, – megkülönböztető népi jellegünknek mutatkozik” (Bátky 1933b: 152). Azóta a népi sártechnikáról több jó leírás készült, de még nem mondhatjuk, hogy mindenhonnan és kellő részletességgel ismerjük.
A sár megmunkálásának módját és a sár összetételét az határozta meg, milyen célra készült: falat raktak, födémet, vályogot vagy kemencét készítettek belőle, tapasztásra, simításra vagy mázolásra szánták. Először a sárfal típusait vesszük sorra.
A váz nélküli falak közül legkezdetlegesebb a rakott vagy fecskerakásos fal. Anyaga sárga vagy szürkés agyag, amit a település határában lévő területről, jó esetben a telekről termeltek ki. A földet 4-5 m átmérőjű, 40-50 cm magas ágyásba hordták, vízzel meglocsolták és előbb kapával összevagdalták. Ezután töreket, aprószalmát szórtak rá, majd lóval vagy ökörrel az ágyást jól megjáratták: beletapostatták a szalmát a sárba. A lovat a sárágyás közepén álló ember kötőféken vezette körbe-körbe, mint a gabona nyomtatásánál. Akiknek nem volt lovuk, azok maguk taposták a sarat. Ha jól cuppogott a sár a lépések alatt, akkor alkalmassá vált a felhasználásra. A szalmás sárnak körülbelül egyharmada, néhol – például a Nagy-Sárréten – 40%-a volt növényi eredetű kötőanyag.
Az így megmunkált sarat néhány óráig, néhol egy éjszakán át „érni” hagyták, majd vasvillával rakták fel a falat körülbelül egy méter magasságig. Ezután az időjárástól függően egy-két hétig száradt, majd folytatták a falrakást. A házfal rendszerint három szakaszban készült el. Az utolsó réteg felrakása után, mielőtt megszáradt volna, a falat ásóval egyenletesre nyesték. Az ajtók, ablakok helyét általában kihagyták, de volt olyan vidék, ahol az ablakok helyét utólag vágták ki fejszével.
A villával rakott sárfal a 19. században elterjedt volt a Nagy- és a Kiskunságon, a Hajdúságban, a Sárréten, a Nyírségben, a Rétközön, a Kisalföldön, és előfordult a Balaton környékén is (Jankó 1902: 184; Györffy I. 1908; Dankó 1977: 265–266; Dám 6151975: 55–56, 1982: 27–28; Tálasi 1977: 267–268; Filep 1980c: 251–252; Sztrinkó 1987: 54). Jó hőszigetelő, igen szilárd, időtálló falnak tartják. Kunszentmiklóson az 1960-as években alakítottak át egy 1813-ban épült fecskerakásos házat, de hasonló korú sárházak másutt is fennmaradtak a közelmúltig. Részben ennek tulajdonítható, hogy az 1950-es évek óta Pest környéki falvakban és Fejér megyében kedveltté vált a rakott sárfal építése. Népszerűségét másfelől az magyarázza, hogy olcsóbbá teszi az építkezést. Az utóbbi évtizedekben a sárfalat természetesen betonalapra építik.
Sárfal oly módon is készült, hogy az előkészített sárból gyermekfej, néhol emberfej nagyságú gombócokat szakítottak ki, és ezekből kézzel rakták a falat. Szakirodalmunk ezt a faltechnikát gömbölyeges sárfalnak nevezi (Barabás-Gilyén 1979: 38), a kézzel formált sárgombóc elnevezése viszont tájanként eléggé változatos: az Alföld északi vidékein gongyola, göngyöleg, gömölye, a Dél-Alföldön csömpölyeg, Zalában gombóc a szalmás sárcsomók megnevezése.
Tápén a leáztatott sárgaföldbe a töreken és polyván kívül gyékényhulladékot is szórtak. A kiszakított csömpölyeget hosszúkásra elnyújtották, s úgy rakták egymásra, ütögették össze. A falrakással a ház hosszában haladtak, és amikor egy sort körülraktak, az eleje már megszikkadt, és új sort kezdhettek.
Szentesi adat szerint a csömpölyeg készítéséhez legjobb az ún. fecskeganéjos föld. Száradás után ez olyan, mint az acél, és nem porzik. A szik alatti fehér agyagú földréteget nevezik így, amit a fecskék is keresnek a fészekrakáshoz (Bátky 1903: 316).
A Czuczor–Fogarasi-féle szótár a csömpölyeg szót így értelmezi: „Csomóba tekeredett, gömbölyödött valami, p. sár, ganaj, szőr, haj”, és említi a csömpölyödik igét ’csomósan összegömbölyödik, tekeredik’ jelentéssel (Czuczor-Fogarasi 1862-1874: I. 1069). Pontosabb értelmezést ad Szinnyei tájszótára egy népnyelvi közlemény életszerű leírásával: „Ide emberek; lássunk a dologhoz. Te Jancsi jól összevágod azt a sarat, szalmával jól összetaposod; Te Pista csinálod a csömpölyegeket, de jól megforgasd a szalmában, hogy elég kemény legyen; te pedig Gyurka, ott a villa, felhányod a padlásra; én meg majd csömpölyegezem a belső padlást” (Szinnyei 1893–1901: I. 355).
A csömpölyegfalat a Tisza áradásával veszélyeztetett területen azzal tették időtállóvá, hogy a készülő épület négy sarkán anyaoszlopokat, a fal vonalában pedig 1,5-2 méterre további oszlopokat, ágasokat ástak le, amelyekre csapolással felhelyezték a négy sárgerendát, oszlopokra fektették a mestergerendát, azokra a kisgerendákat – tehát elkészült a fal és a födém tartószerkezete. Ennek a célszerűségét az adta, hogy kisebb áradás miatt a ház nem dőlt össze: a lakók holmijukat a padlásra menekítették, maguk is oda húzódtak, vagy ármentes hátságra menekültek, és az ár elvonulása után megjavították, kitapasztották a víztől megrongált csömpölyegfalat. E cölöpvázas sárfalat – a váz nélküli csömpölyegháztól való megkülönböztetésül – oszloposháznak nevezzük (Juhász 1971: 444–446. Helyi terminusa egyébként ágasosház).
Ugyanilyen módon elkészített szalmás sárból raktak más, vázas szerkezetű sárfalakat is: sövény- vagy paticsfalat, nádfalat, mereglyés falat. A sövényfal több évezredes múltú, népünk körében igen elterjedt faltechnika, a nádfalat a Nagykunságból, a Sárrétről és a Tisza mentéről, a karóvázas mereglyés falat pedig Szabolcs megyéből mutatta ki a kutatás. Ismertetésükre más kötetben, a népi építészet fejezetében kerül majd sor.
A sárkészítéshez és falrakáshoz a legtöbb alföldi parasztember értett. Szegény- és kisparasztok maguk végezték, a család és egy-két rokon segítségével. A tehetősebbek hozzáértő parasztspecialistát fogadtak, aki irányította a munkát, maga rakta a falat, s a családtagok a keze alá dolgoztak. Az ilyen képesítés nélküli specialistának Heves 616megyében házrakó, Hódmezővásárhelyen falrakó, Szeged környékén kocamestör a megnevezése. Heves megyében nem építhettek egy ölnél magasabb falat.
A szalmás, törekes sár népi építészeti felhasználásának legelterjedtebb formája a vályogvetés, illetve a vályogépítkezés. Maga a vályog több ezer éves múltú építőanyag, az i. e. 2. évezredben Mezopotámiában, a fejlett kultúrájú Babilonban és Ninivében részint vályogból, részint égetett téglából építkeztek. A középkorban a városi polgárházak egy része vályogból készült, de a szó első írásos említését csak 1693-ból ismerjük (TESz III. 1083). Az egri püspöki uradalom 1770-ben írja elő új házak építéséhez a „mór tégla”, vagyis a vályog alkalmazását (Bakó F. 1978: 38), amiből az következik, hogy korábban a népi gyakorlatban ritkán fordult elő.
Hazai elterjedésének története még nincs kellően tisztázva. Felhasználása a 19. század első felétől rohamosan terjed az Alföldön és peremvidékein, a föld és fa falanyagok rovására. A szó északi szláv eredetű: a morva válek, a szlovák válok, velek, a lengyel walka, az ukrán válok, az orosz valkóvij ugyanazt a szalmával kevert agyagból szaggatott, égetetlen építőelemet (vagy építményt) jelenti, mint vályog szavunk.
Alföldi településeinkhez a közelmúltig hozzátartoztak a falu- és városszéli vályogvető gödrök és a nyaranta ott sorakozó vályogpiramisok. A vályogvetés igen vízigényes, ezért olyan helyen végezték, ahol természetes vízállás, zsombékos terült el, vagy tavasszal fölfakadt a „föld árja”, különben kopolyakutat, sírkutat kellett ásniuk.
Sarkadkeresztúron és az Alföldön sok helyütt háromféle vályogvetőt különböztetnek meg. Szegényparasztok, néhány holdas kisparasztok saját szükségletükre maguk vetettek vályogot. A családtagok segítettek: fiatal házasembernek a felesége, valamivel idősebbnek tíz éven felüli fia vagy lánya. Voltak olyan napszámosok, akik alku szerinti bérért másoknak vetettek vályogot. Régebben napszámra, utóbb a kivetett vályog ezre után természetben (gabona, szalonna) vagy pénzben kapták bérüket. Májustól szeptemberig főleg vályogvetésből éltek. Ebbe a sármunkás specialista rétegbe teljesen földtelen szegényemberek és – sok helyen, de nem mindenütt – cigányok tartoztak. Egyes falvakban csak cigány vályogvetők látták el a szükségleteket, másutt a lakosság önellátó volt, vagy napszámosembert fogadott. Hódmezővásárhelyen a múlt században cigányok is vetettek vályogot, de századunk első felében a tapasztásra szakosodtak, s a vályogvetést elhagyták (Kiss L. 1981b: 224). Szeged környékén – Dorozsma kivételével – az 1950-es évek előtt cigány vályogvetők nem voltak. Végül egyes vályogvetők megrendeléstől függetlenül, készre dolgoztak, és a kivetett, kiszáradt vályogot maguk árulták. Ők is specialisták, de a vályogvetést – az előzőktől eltérően – állandó foglalkozásként űzték. Télen, amikor nem dolgoztak, a meglévő vályogkészletet árulták, és megrendelőket szereztek következő évi termelésükhöz (Dankó 1977: 269–270).
A vályogvetés eszközei: ásó, sárkészítő kapa és vályogvető, amit fenyődeszkából készítettek. Az 1920–1930-as évek óta többen vályogvető asztalon végzik a vetést, formázást, amihez kubikostalicskán hordják a sarat (Kiss L. 1981b: 223; Tóth F. 1979: 186–189). Ez a téglaverés gyakorlatából honosodhatott meg a vályogvetőknél. A vályog mérete tájanként változó. Az utóbbi időben leggyakoribb a 32 cm hosszú, 16 cm széles, 10 cm vastag vályog, de régebben jóval nagyobb (55 × 22 × 13 cm) méretűt is készítettek. A kis méretű, 29 × 14 × 7 cm-es vályogot Szeged vidékén téglavályognak nevezik.
A vályogvetők olyan helyet választanak, ahol körülbelül egy ásónyomnyi földréteg alatt már vályogkészítésre alkalmas agyag található. A felső réteget, a gyepszínt félredobják, alatta a földet megásózzák, de ha már megkezdett gödörnél dolgoznak, 617annak faláról az agyagot ásóval a gödörbe szaggatják. A nagyobb agyagrögöket a kapa fokával szétverik, majd a porhanyóvá tett agyagot vízzel árasztják el, illetve vizet hordanak rá. Kapával összeforgatják a megáztatott földet, pihenni hagyják, majd polyvát vagy töreket szórnak rá és a sárba jól belekapálják. Ezután következik a sár taposása. Régebben lóval is tapostatták, de századunkban maguk a vályogvetők taposták a törekes sarat. Ha közben agyagdarabra akadtak, azt a sárcsináló a kapa fokával zúzta szét. Az összedolgozott sár akkor jó minőségű, ha hasonló a kovászhoz.
Míg a sarat ismét érni hagyják, előkészítik a vályogvető helyet. Vetésre sima, de füves, apró füvű terület alkalmas, hogy a vályog ne tapadjon a földhöz. Ha nem volt füves térség, a vetőhelyet vékonyan felhintették polyvával. A vetést legjobb a gödörben állva végezni. A tömő a gödörből két kézzel akkora sárcsomót markol föl, amennyi elegendő a vető megtöltéséhez. A sarat a vetőbe csapja, belenyomkodja, a tetejét kézzel elsimítja. Az utóbbi időkben gyakori, hogy kettes vetővel dolgoznak, s így termelékenyebb a munka.
A megtömött vályogvetőre a vető vagy húzó S alakú vaskampót akaszt, a vetőhelyre húzza, s egy erőteljes mozdulattal a földre fordítja a kész vályogot. Az üres vályogvetőt visszahúzza, megmártja egy vízzel teli kis gödörben, majd a vető elé helyezi. A vető minden tömés előtt finom polyvát szór a vályogvetőbe, hogy a sár kevéssé tapadhasson hozzá. Ha két vályogvetőt használnak, jól kihasználják az időt, s a munka így folyamatos.
A munkafázisokból látszik, hogy a vályogvetés legalább két ember munkáját igényli. Leggyakrabban ketten dolgoztak együtt, de jobban haladt a munka, ha hárman végezték. Ilyenkor egyikük sarat készített, másikuk a sarat a vetőbe verte, a harmadik pedig kivetette a vályogot. Legnehezebb a sárkészítés volt, ezért ebben váltották egymást. Ha a tömő nem a gödörben állva dolgozott, talicskán hordták a sarat a keze alá, ami külön munkafázist és többletmunkát jelentett.
Jó időben a megszikkadt vályogot pár nap múlva oldalára fordítják, s ha kellően kiszáradt, föltizelik (tízesével gúlába rakják), kazlazzák vagy gúlázzák (Dankó 1977: 266–274; Juhász 1976: 353; Kiss L. 1981b: 221–224; Nagy Gy. 1975a: 283–285).
Két, összeszokott vályogvető egy nap 1000 darab vályogot tud kivetni. Ahol hárman vagy – iparszerű vályogvetésnél – többen dolgoztak együtt, a résztvevők arányában nőtt a teljesítmény. Az 1930-as években 1000 darab vályog kivetéséért 60 kg búza vagy rozs, 1/2-1 kg szalonna járt, az 1950-1960-as évek fordulóján pedig 500 forintot fizettek. Voltak, akik hetente egy liter pálinkát is kialkudtak. Átlagos méretű, háromosztatú parasztházhoz 10-11 ezer vályogot kellett kivetni. Legjobb vályog az Alföld-szerte föllelhető szikes agyagból készült. Jól kiszáradva igen szilárdnak bizonyult. Egy kisteleki vályogvető és házépítő specialista a vevőt úgy győzte meg készítménye minőségéről, hogy a vályogot magasba dobta. A jó vályog a földre esve nem morzsolódott szét.
Akár gerendák, akár deszkák, lécek, vesszőfonadék vagy nádréteg alkotta a menynyezet vázát, erre minden esetben föld- és sárréteg került, ami részint a ház helyiségeinek hőszigetelését, részint a padlás teherbíró képességét biztosította. A padlás saralására ugyanazt a csömpölyegsarat készítették, amiből az Alföldön falat is raktak. A saraláson többen dolgoztak: a fal mellé állás készült, ahova vasvillával földobálták a sarat, majd innen terítették szét a padláson 6-8 cm-es rétegben. A vizes sár a nádfödémen áttüremkedett, kicsöpögött. Száradása után alul-fölül 2-3 cm vastagon betapasztották, így a mennyezet vastagsága elérte a 25 cm-t is.
Délkelet-Dunántúlon és a Duna-Tisza közén alkalmazták az ún. pólyás födémet, amit a Kiskunságban és a Bácskában viklinek, magát a műveletet viklizésnek nevezték 618(Harkai 1983: 50–51; Sztrinkó 1987: 78–79). Az egymástól 60-80 cm-re elhelyezett kisgerendák vagy keresztgerendák közét szalmába tekert és sárban megforgatott karókkal, ún. viklifákkal rakták be sűrűn. A gerendákba a viklik számára vájatot kellett vágni, ami munkaigényessé tette ezt a vázas sárfödémet.
A földből és sárból rakott fal a tapasztással vált teljessé. Ez tüntette el a fal egyenetlenségeit, egyben a hőszigetelést és a fal védelmét is szolgálta. Nyersanyaga ugyanaz a sárgaföld vagy szikes, szürke agyag, melyet falrakásra, vályogvetésre is használtak, de a finom tapasztósárba állati trágyát is kevertek, és tovább munkálták, mint a csömpölyegsarat vagy a vályog alapanyagát. Új épületet általában kétszer tapasztottak: az első vagy goromba tapasztást törekes vagy polyvás sárral végezték, amit addig tapostak, míg a lábuk tisztán nem maradt. Azt tartják, akkor jó a tapasztósár, ha nem tapad rá a simítókanálra vagy a lapátnyélre. A tapasztó minden délután egy napra való sarat készített elő. Munkáját benn a házban, a mennyezet tapasztásával kezdte, s így haladt kifelé. Régen a tapasztók marokkal csapkodták a sarat a falra és deszkával simították, az utóbbi időben azonban már a kőművesek gyakorlatából átvett simítókanalat használnak. Jó időben a tapasztás körülbelül egy hét alatt megszáradt, és következett a második vagy simító tapasztás. Ehhez lángpolyvát (finom polyva) szórtak a sárba, és állati trágyát (rendszerint lótrágyát) kevertek bele. A simítósár is alapos kidolgozást kívánt: „addig taposták, míg úgy nem szuszogott, mint a jó kenyértészta dagasztás közben”. Az állati eredetű szerves anyagok egyrészt jobb tapadást, kötődést biztosítottak, másrészt a fal nedvességével szembeni ellenállóképességét fokozták.
A tapasztáson két ember dolgozott: egyikük talicskán hordta a sarat, a másik tapasztott. A szegényparaszt, ha új házat épített, maga tapasztotta, családtagjai segítségével. A gazdák, iparosok, kereskedők, értelmiségiek a tapasztóval átaljában vagy kerekbérben egyeztek, és a tapasztó fogadott maga mellé napszámost. Volt, aki egyedül dolgozott.
Tapasztásra május közepétől augusztus végéig alkalmas az idő, utána a sár már nem szárad meg, s az ősszel tapasztott ház dohos lesz.
A parasztház gondozásához hozzátartozott a rendszeres tapasztás és a meszelés. Évente általában kétszer javítgatták ki a tapasztást: tavasszal, legkésőbb húsvétra és ősszel. Akadtak gondos családok, ahol háromszor is tapasztottak: tavasszal, aratásra vagy cséplésre és ősszel, halottak napja előtt. Sok falusi és tanyai parasztcsalád udvarán állandóan volt egy kupac agyag, ebből készítettek polyva és lótrágya hozzáadásával tapasztósarat. Előtte a megrongálódott tapasztást lelökdösték, lesöpörték és a falat vízzel megcsapkodták. Ha szükség volt, kétszer sároztak: először durvább sárral, majd a meszelés alá simítósárral. Gondosan megtapasztották a ház lábazatánál lévő rézsűs padkát, ami az eső és a hólé elfolyását biztosította. A karbantartó tapasztás többnyire az asszonyok dolga, de volt olyan vidék, illetve település, ahol férfiak végezték (Nagy Gy. 1975a: 286; Juhász 1976: 360).
Rendszeresen tapasztották a ház döngölt agyagpadlóját is, amely időnként kigödrösödött. A tapasztósárba régebben állati vért és disznósörtét kevertek, hogy tartósabb legyen. A ház földjét az asszony vagy a nagylány minden szombaton fölmázolta marha- vagy lótrágyás sárgafölddel. Akik a trágya szagától idegenkedtek, azok az utóbbi időben pusztán sárgafölddel mázoltak.
A magyar paraszti sármunka legmívesebb alkotásai közé számítjuk a különböző formájú sárkemencéket. Nem feladatunk, hogy a kemence múltjára és táji típusaira kitérjünk, inkább azt emeljük ki, hogy a századforduló táján sok parasztember értett a készítéséhez, a szegényebbje maga meg is csinálta. A legtöbben mégis specialistával 619készíttették, ugyanis a kemence a parasztháznak fontos, több évtizedig használatos tüzelő- és fűtőberendezése, a szoba hangsúlyos berendezési darabja – ezért nem volt mellékes, hogy milyen és mennyire tartós lesz.
Legtöbb leírással a boglya formájú alföldi sárkemencékről rendelkezünk. A DunaTisza közén századunk első évtizedeiben is alkalmazták az őskori agyagművességből ismert spirális technikát: polyvás sárból 40-60 cm hosszú, kar vastagságú hengereket formáltak, ezeket szalmába hengerítették, és ezekből rakták körkörösen haladva, a kemence falát. A szalmás agyaghengereket, gömölyéket kolbásznak vagy hurkának nevezték. A sárhurkát, illetve -kolbászt gyakran az asszonyok gyúrták, és a specialista verte a kemence falába, a nádváz mellé.
Gyakoribb volt a csömpölyegkemence, aminek fűzfaágakból vagy napraforgószárból készítettek vázat. A jól megmunkált sárból a kemencekészítő hosszúkás, 20-30 cm hosszú csömpölyegeket formált és erősen odanyomkodta a kemence vázához. A csömpölyegeket kötőre rakta.
A sárkemencéhez tiszta agyagot használtak, akár a tapasztáshoz, s aprópolyvát, ún. lángpolyvát kevertek bele, majd jól megdolgozták, akár az asszonyok a kenyértésztát. A kemence falát egy nap alatt, megszakítás nélkül kellett felrakni, mert különben meghasadt volna. Fontos volt a kemencefenék jó elkészítése. A leírt sárkemencék feneke alaposan ledöngölt agyag, amibe egyesek sót is tettek. Ezt verett kemencefenéknek mondották. Századunkban a kemence fenekét téglával rakják ki, s alá némelyek zúzott üveget is tettek. A verett kemencefenék hamarabb javításra szorult. Az elkészült kemencét két-három napos szikkadás után finom sárral besimították, és újabb két-három nap múlva lassú tűzzel kiégették. A kiégetést a specialista végezte vagy irányította, mivel egy hirtelen tüzelés egész munkáját tönkretehette volna. Égetés után a specialista bebújt a kemencébe, kitisztogatta a váz elporladt darabjait, kivette a tető vázát képező rossz kocsikerékráfot vagy abroncsot, majd kívülről még egyszer besimította a kemencét. Csongrádon a simítósárba két összemarék friss fahamut és fél marék sót gyúrtak, amitől a tapasztás kemény, tartós lett: „úgy pengett, mintha cserép volna” (Katona I. 1950). A jól rakott és kiégetett sárkemencét 30-40 évig is használhatják.
Hódmezővásárhelyen az 1890-es évektől, a falvakban egy-két évtizedes fáziskéséssel terjedt a cserépkemence, amelyet sárba rakott cserépdarabok alkotnak.
A kemence próbája a kenyér vagy valamilyen sütemény sütése volt. Az új kemencében sokfelé első ízben túrós lepényt, a szegényebbek krumplis pogácsát vagy málét sütöttek. A jó kemencerakó nemcsak tartós, jól sütő, de szemre is tetszetős sárkemencét készített. Alföld-szerte kedvelték az enyhén hasasodó, tetején kiszélesedő peremű banya-, más néven boglyakemencét, ám gyakori volt a csonkakúp és a fordított virágcserép alakú sárkemence is. A jó kemencerakónak híre, becsülete volt, sokfelé elhívták. A 19. század végén a kemencerakás a „kemencemesterek” kezén önálló mesterséggé vált, de nem tartozott az engedélyköteles iparok közé.
A sármunkák specialistái közül a falrakók és a kemencekészítők voltak a megbecsültebbek, a paraszti közösségben presztízsük a jó iparoséval egy szinten mozgott. „Mestör volt az, csak nem volt kiváltva az iparja” – emlegették egy dél-alföldi község kontár házépítőjéről, aki a sár- és a famunkának is specialistája volt. Kisebb a vályogvetők és a tapasztók elismertsége, pedig ők végezték a nehezebb munkát. A sárművességből gyarapodni nem lehetett, de a jó specialistának mindig volt munkája, és el tudta tartani a családját.
