SÜTŐ- VAGY PÉKMESTERSÉG

Full text search

209SÜTŐ- VAGY PÉKMESTERSÉG
Az egyik legkorábban kialakult élelmezési ipar, amely évszázadok óta többféle minőségű kenyeret és süteményt készít. Az első, malommal összekapcsolt pékműhely az i. sz. 79-ben elpusztult, itáliai Pompeji-ben maradt fenn. A 4. században a római császárok elrendelték, hogy a mesterségével felhagyó pék utódjának adja át műhelyét, állataival, rabszolgáival és malmaival együtt. Ezekből arra következtethetünk, hogy a Római Birodalomban az őrlés és a kenyérsütés még nem vált külön, hanem szorosan összekapcsolódott (Lambrecht 1915: 18).
A magyar feudális államban, a 12–13. században apátságok, prépostságok és világi földesurak szolgálatában – más kézművesek mellett – dolgoztak kenyérsütők is. Saját műhellyel rendelkező mesterekről nyugat-magyarországi városokból: Pozsonyból (1376) és Sopronból (1379) van először tudomásunk, a kézművesek céhekbe szerveződésének első időszakából. A 14–15. században a Sütő, Perecsütő, Pereczes, Zemlyesütő családnév fölbukkanása a mesterség eleven gyakorlatáról tanúskodik (Frecskay 1912). Később a sütő foglalkozásnevet a bajor-osztrák eredetű pék (Beck) mesterségnév csaknem teljesen kiszorította, ami kapcsolatos a német származású mesterek megtelepedésével. Sok városunkban a pékcéhet bevándorolt iparosok alapították.
A 15. században a nyugat-magyarországi városokban és Budán a sütőipar már több ágra oszlott: voltak finomkenyeret sütő fehérpékek, barnakenyérsütők (Schwarzbacher), cipósütők (Brótbacker) és zsemlyesütők vagy zsemlések (Weiszbacher vagy Semmler), ami a fogyasztópiac rétegződését is tükrözi (Szűcs J. 1955: 75). Nyilvánvaló, hogy a barnalisztből sütött olcsóbb kenyeret a városok szegény néprétegei: zsellérek, kontár iparosok, bérmunkások vásárolták.
A pékek és a városi magisztrátusok között századokon át gyakori a huzavona. Előbbiek panaszaikkal, kérelmeikkel árasztják el a tanácsot: ha emelkedett a gabona ára, készítményeikre súlycsökkentést kérnek; panaszkodnak a piaci kenyereskofákra, s kérelmezik az árusítástól való eltiltásukat. A vármegyék és a szabad királyi városok kötelező érvényű árszabásban állapították meg a pékáruk súlyát és árát. Ha a pékek nem tartották meg az előírt súly- és árhatárokat, vagy nem látták el elegendő és jó minőségű áruval a lakosságot, pénzbírsággal, elzárással vagy más módon büntették őket. Német területen a büntetés legsúlyosabb és megszégyenítő módja a vétkesek megfürösztése volt: az előírásokat megszegő péket egy gémeskútszerű szerkezetről függő, ácsolt fakeretbe tették és folyóban vagy tóban többször víz alá merítették. A fürösztéssel való fenyegetésre nálunk a 16-18. századból Sopronból, Komáromból és Székesfehérvárról vannak forrásaink, bár Sopronban a pékfürösztésre nem került sor, mivel a vétkes pékek pénzzel megváltották büntetésüket (Winkler 1928: 87; Domonkos O. 1975a: 149–151).
A sok panasz miatt Szeged város tanácsa 1725-ben ismételten megintette a pékeket, s elrendelte, hogy „elegendő kenyeret süssenek, az pedig embernek való legyen, mert másképpen nulla habite reflexioné (minden mentegetőzést kizárva) megbüntettetnek” (Hilf 1929: 97; Bálint 1977: 219).
A céhbeli mesterek és a háziiparos kenyérsütők közötti villongásban a tanácsok – ugyancsak a közélelmezés érdekében – védték s általában engedték a vidéki és helybeli sütőasszonyok kenyérárusítását. A szegedi tanács 1728-ban határozott el korlátozást: attól fogva a szomszédos dorozsmai és algyői kenyérsütők csak hetivásárokon árulhattak Szegeden kenyeret. Tizennégy év múlva ezt a szabályozást kiterjesztették az összes vidéki kenyérsütőkre, ám a szerdai és szombati hetipiacon a vidéki kenyérsütők 210továbbra is árulhattak. A növekvő városi lakosság kenyérellátását tehát a városi tanácsok a versenytől idegenkedő, mégoly befolyásos pékcéhek érdekei elé helyezték.
A céhek szigorúan őrködtek azon, hogy a városokban csak annyi pékmester működhessen, amennyit a szükségletek ellátása megkövetel, vagyis ahányan jövedelmezően űzhetik foglalkozásukat. Ezért egészen az 1850-es évekig a céhbeli pékek száma igen mérsékelten nőtt olyan városokban is, mint Szeged vagy Debrecen, ahol a gabonatermelést nem folytató lakosság száma egyre emelkedett. A céhlevelekben meghatározták a perecsütés sorrendjét: az 1752. évi soproni szabályzat kimondta, hogy újévtől húsvétig felváltva kell perecet sütni – úgy, hogy az egyik évben öreg mester, a másikban fiatal kezdje a sort (Domonkos O. 1975a: 151), a szegedi pékmesterek pedig 1852-ben olyan megállapodást kötöttek, hogy évente felváltva csak két-két mester süthet perecet a városban. Aki a sorrendet megszegné, azt igen magas (400 pengő forint) büntetésre kötelezték (Hilf 1929: 99–100).
Az 1859. évi „iparrendtartás” megszüntette a pékmesterség korlátozott jellegét, majd a céhek eltörlése (1872) szabaddá tette az utat a vándoréveit letöltő, mesterlevelet szerző pékek műhelyalapítása előtt, így városainkban a pékműhelyek száma ugrásszerűen megnőtt. Ennél is nagyobb hatással volt a hazai sütőiparra Magyarország nagyiparának, kereskedelmének kiegyezés utáni dinamikus fejlődése, ami növelte az élelmezési önellátás keretei közül kiszakadt városi lakosság számát. Szegeden, az ország második legnagyobb városában 1855-ben még 20 pékmester, 1900-ban már 42, 1910-ben pedig 77 mester dolgozott. Más volt a helyzet falun, ahol a mezőgazdasági népesség túlnyomó része a századelőn maga sütötte kenyeret fogyasztott. 1910-ben az ország településeinek mindössze 15%-ában működött sötőiparos (Kisbán 1981: 511). A falusi lakosság többsége csak az 1950-es évektől, a tanyai népesség pedig a termelőszövetkezeti átszervezés óta vásárol péküzemekben sütött kenyeret.
Századunk elején a pékségek zöme egykemencés kisműhely volt, de városainkban működtek 2-4 kemencés, 6-20 munkással dolgozó üzemek és öt városban 20-nál több alkalmazottat foglalkoztató péküzemek is. A nagy péküzem olykor összefonódott a gabona- és lisztkereskedéssel, néha az őrléssel is, erre példa a szentesi „Zsoldos Gőzmalom, Ipartelep és Kereskedelmi Részvénytársaság” tőkés vállalkozás, amely 1912-1913-ban kenyérgyárat létesített (Szűcs J. 1977).
Századunkban is megkülönböztettek fehérpéket és feketepéket vagy kenyérpéket, de a két pékség között nem volt éles a határ: a legtöbb városi fehérpék kenyeret is sütött, és a kenyérpékek jó része is készített süteményféléket. Az alföldi mezővárosok fehérpékárui: vizes zsemlye, tejes kifli, vajas kifli, köménymagos kifli, sóskalács és sósperec.
A 20. század első felében egy átlagos, egykemencés pékség munkája az alábbiak szerint folyt: ilyen műhelyben rendszerint hárman dolgoztak – a mester mellett vagy egy segéd és egy inas, vagy a mesterséget elsajátító fia és felesége. Falusi, kis mezővárosi műhelyekben gyakori a családi munkamegosztás, amiben a felnövő fiú (vagy fiúk) mellett meghatározó a feleség részvétele. A pékfeleségek kovászoltak is, a bolti árusítás pedig leggyakrabban az ő tennivalójuk volt.
A kenyérsütés előkészülete délután a vízmelegítéssel és a kovászolással kezdődött. A pékek régóta alkalmaznak a kovászoláshoz tartósított erjesztőanyagot, melynek egyik változata búzakorpából komlóvirággal, a másik forrásban lévő must habjával összegyúrt korpából készül. A komlós kovászt századunkban már nem használták általánosan, bár igen dicsérik és azt tartják, a komlóval sütött kenyér puhább, jó illatú és tartósabb, mint az, amit nélküle sütnek. Az 1930–1940-es évek óta a pékek 211többnyire sörélesztőt használnak. A kovászt egy-másfél óráig kelesztik, majd a kenyértészta dagasztásához fognak, és ezzel egy időben begyújtanak a kemencébe.
A kemencét rendszerint hasábba vágott bükkfával, de falusi, mezővárosi kis pékségek gyakran gallyal, ízikszárral (kukoricaszár), szőlővenyigével fűtötték. A tésztát hosszú fateknőben, újabban bádoglemezzel bélelt teknőben dagasztják, utána betakarják és ismét kelni hagyják. Dagasztás után az előkészített gyékény vagy szalma szakajtókosarakba szakajtóruhát terítenek.
Miután a tészta másodszor megkelt, a táblára helyezik, darabokra szaggatják, mérlegen kiadagolják, a kívánt súlyú kenyértésztákat virgolják, vagyis gömbölyítik, formázzák, majd a szakajtókosarakba teszik újabb kelesztésre. A harmadszori kelés alatt a felfűlt kemencéből szénvonóval kihúzzák a parazsat és hamut, majd pemettel (hosszú rúdra kötött, vízbe mártott kukoricacsuhé) vagy szalmacsutakkal kitisztogatják, kipemetelik a kemence fenekét. A pékkemencének három tiplije, tiplilyuka, vagyis füstjárata van, melyeket ilyenkor elzárnak, s csak akkor tesznek szabaddá, ha a kemence túl melegre fűlt. Gyakorlott pék a kemence boltozatának fehér izzásából győződik meg arról, hogy alkalmas a kemence a kenyér bevetésére.
Kisműhelyben a kenyér bevetését a mester végzi, a segéd (inas) vagy egy családtag közreműködésével, aki a szakajtókat a keze alá készíti, vagy a szakajtóból egyenesen a sütőlapátra borítja a tésztát. A mester késsel felvágja a kenyér oldalát, vízbe mártott kefével megmosdatja (stájholja), majd a sütőlapátról beveti.
Átlagos kisműhely kemencéjében 150-180 kiló kenyér fért el. A kenyérpékek a kenyérrel együtt vetették be a péksüteményt is. Hajnali négy-őt órára kisült a friss kenyér, ami után legtöbb pék újra fűthette a kemencét, mert a reggeli órákban került sor a stersütésre, más néven bérsütésre. Az alföldi falvakban és a városok agrárnépességű negyedeiben a legutóbbi időkig tartotta magát az a szokás, hogy az asszonyok otthon maguk készítették el, dagasztották a kenyértésztát, és a péknél, pénzért süttették meg. Ezt nevezték bérsütésnek, ami a pékeknek jó keresetet jelentett.
Nagy pékségben az alkalmazottak között munkamegosztás alakult ki: voltak dagasztók (míser), táblamunkások, akik a kenyér és a tészta formálását, gömbölyítését végezték, föladók, kemencemunkások (belfer) és ficinek vagy jódlinak nevezett segédmunkások. A legtöbb szakértelmet a dagasztó (míser) és a kemencés (belfer) munkája igényelte, ők kapták a legmagasabb hetibért. Három- vagy többkemencés pékségben a mester már nem dolgozott, hanem a lisztbeszerzést és az árusítás ügyeit intézte. Ezekből a pékségekből reggelente az inasok vesszőfonású hátiputtonyokban hordták a kenyeret és a süteményt a megrendelőkhöz. Sok pékmester szállított a szatócsoknak friss pékárut, és tudunk példákat szatócsbolt és pékműhely összefonódására is.
Nehéz fizikai munka volt a pékeké. Éjjel dolgoztak, nappal pihentek, ami különleges életritmust követelt. Mégis alig tudunk olyanról, aki otthagyta mesterségét. A jó kenyeret sütő pék népszerű ember volt, kenyeréért más településről is fölkeresték – s fölkeresik ma is. Meg lehetett élni a mesterségből, és az élelmes, vállalkozó pékmester gyarapodni is tudott. A század elején a nagyobb péküzemek már gőzfűtéses sütőkemencét, majd villany meghajtású dagasztógépet alkalmaztak, 1927–1928-ban Szegeden két módos pékmesternek volt dagasztógépe.
Sajátos, hogy helyenként más küllemű és jellegű kenyeret kedveltek. Egy szegedi születésű pék, aki több városban dolgozott, erről így beszélt: „Szegeden szerették a jól kelt, világos sütésű, zsömleszerű kenyeret. Orosházán a magas, sűrű kenyeret szerették. Ott a tetejét vágta föl sütés előtt a pék, Szegeden pedig az oldalát… Csabán ugyancsak magasnak és könnyűnek kellett lenni a kenyérnek. Keszthelyen a rozskenyeret 212szerették, nagy lapos, kerek kenyereket sütöttek. Sütöttünk ott szegedi kenyeret, de azt mondták rá, hogy sületlen, mert fölrepedt az oldala (a pilise). Nem vették…”
A pékeknek alkalmazkodniuk kellett a táji vagy éppen helyi ízléshez, amit a természeti adottságok (búzát vagy rozsot termeltek-e egy-egy vidéken) és a parasztasszony sütötte házikenyér sajátosságai (pl. szokás volt-e főtt burgonyát tenni a kenyértésztába vagy nem) alakítottak ki. Jellemző, hogy élelmes mesterek a múlt század vége felé s századunkban házikenyér-sütödeként hirdetik pékségüket, például: „Első szegedi házikenyér sütöde” – Oblath és társa hirdetése a Szegedi Naplóban, 1878. október 24-én; „Komlós házikenyér kapható” – szegedi pékreklám az 1920-as évekből. „A század elején számos városunkban működött „Gémes-féle orosházi házikenyér sütöde”, melyek az orosházi házikenyér hírére s persze bevált eljárásaira alapozták tevékenységüket (Szabó P. 1937: 55–65). A jó kenyér egyik alapfeltétele, a pékek szakértelme mellett, a jó minőségű liszt volt, s köztudott, hogy hazánkban a legkiválóbb lisztet a Dél-Tiszántúlon termett acélos, magas sikértartalmú bánkúti búzából őrölték. A liszt minősége természetesen függ a kiőrlés módjától, gondosságától is. A pékek és a gabonatermelő parasztok szerint a Dél-Alföldön a hódmezővásárhelyi Tóth-malom őrölte a legjobb lisztet.
A fehérpékeknek a közismert süteményféléken kívül (zsemlye, kifli, sósperec) voltak helyi különlegességeik. Századunk első évtizedeiben a szegedi pékek szerdán és szombaton reggelre sok sóskalácsot sütöttek, mert az kapós volt a piacozó parasztok és a hetipiacon áruló iparosok, kereskedők körében. Sűrű zsemlyetésztából készült, egy tábla sóskalácsban tíz szelet volt, s árulták egész táblában és szeletekben is. Speciális készítmény a zsidó ünnepekre készült macesz és a barhesz (mákkal megszórt fonott kalács), amit városi zsidó pékmesterek, de mások is ünnepi alkalmakra nagy mennyiségben sütöttek.
Egyes paraszti közösségekben az utóbbi évtizedekben az a szokás járja, hogy a lakodalom kenyér- és kalácsszükségletét péknél süttetik. Az örömszülők már hónapokkal az esküvő előtt megrendelik a sütést. A pékek jól ismerik az igényeket: Kecelen például egy 300 személyes lakodalomra 60 kiló kenyeret sütnek, s ezen kívül a helyi ízlés szerint fonott kalács, ízes kuglóf is készül, amihez a lakodalmas háztól adják a hozzávalót. A lakodalmi sütés a pékeknek nem hoz számottevő hasznot, de törzsvásárlóiknak szívesen megteszik.
Az 1960-as évek óta, amikor a házi kenyérsütés gyakorlatilag megszűnt, és ezzel egy időben enyhült a szolgáltató kisipar korlátozása, újból keletje van a házi jellegű, jó minőségű pékkenyérnek, s számos pék váltott ki iparigazolványt. A működő pékmesterek városon is, falun is igényeket elégítenek ki, üzletűket gyakran távoli helyekről is fölkeresik.
Az elismerten kiváló pékkenyérről Szentesen szólásszerű köszöntés született: „Álgyon meg a Bullás-féle meleg cipó” – így köszöntik egymást, Bullás József pékmester (1905–1977) kenyerére emlékezve (Szűcs J. 1977: 36).

 

 

Ziarele Arcanum
Ziarele Arcanum

Vezi ce au spus ziarele din ultimii 250 de ani despre acest subiect!

Arată-mi

Arcanum logo

Arcanum se ocupă cu digitalizarea în masă, cu arhivarea și cu publicarea materialelor tipărite.

Despre noi Contact Apariții în presă

Languages







Ziarele Arcanum

Ziarele Arcanum
Vezi ce au spus ziarele din ultimii 250 de ani despre acest subiect!

Arată-mi