KISALFÖLD
KISALFÖLD
A 18. század építészeti régiói között sajátos helyet foglal el a Kisalföld, melyet legtömörebben úgy jellemezhetünk, hogy egy alföldi jellegű sziget a Dunántúlon. Arról, hogy ez önálló fejlődés eredménye, vagy egy „csatornán”, a Dunakanyaron keresztül kapcsolódik a Nagy Magyar Alföldhöz, megoszlanak a vélemények (Filep A. 1970: 343; Balassa M. I. 1985a: 132, 145; Barabás J.–Gilyén N. 1987: 169).
Az 1770-es években a csallóközi Illésházára és Szentmihályra a Batthyányak uradalmi épületeket, köztük lakóházakat terveztettek. A tervek központi bejáratos, szabadkéményes, nem egy esetben a konyha bejárattal szemközti oldalán a falon túlnyúló kemencés házakat, a lakóhelyiségben kívülről fűthető, feltehetően cserépkályhákat ábrázolnak 273(Vajkai A. 1957: 91–92). Ez az épület olyan, mint amelyeket a néprajzi kutatás a 20. században talált a Kisalföldön. Igaz, a déli peremterületen és Sopron megyében a konyhák közepén lapos kemence terpeszkedik, tehát azokon a tájakon, ahol a Kisalföld a Nyugat- és Közép-Dunántúllal, az ott fellelhető hasonló tüzelőberendezésekkel érintkezik. A szobákban a kályháskemence már a 15. században feltűnt, és ezután széles körben elterjedt, tehát jóval megelőzi az innen délre eső vidékek kályhahasználatát. Ez természetesnek tekinthető, hiszen ez a tüzelőberendezés a Duna mentén terjedt. A 18. században ezek szerint két zárt tüzelő volt a lakóépületekben és ezzel elkülönül a többi dunántúli építészeti övezettől, de az Alföldtől is, hiszen ott a konyhai zárt tüzelő ebben a korban már egyre inkább átadta helyét a különböző nyílt tűzhelyeknek.
61. ábra. Uradalmi épületek tervei a csallóközi Illésházára és Szentmihályra 1776-ból és 1777-ből
A 18. században a Kisalföldön általános lehetett a szabadkémény. A korábban hivatkozott tervrajzok mellett, melyek uradalmi épületek, tehát nem kizárt, hogy ebben a vonatkozásban a paraszti környezet építészetét megelőzik, olyan adatokat is ismerünk, mint a mosonmagyaróvári uradalom 1739-ben kelt kéményseprési utasítása vagy 1770-ből Komárom építési, tűzrendészeti rendelete (Filep A. 1973: 316).
A táji környezet is közrejátszott abban, hogy az újkorban a Kisalföld jellegzetes földépítkezési terület. A „fecskerakásos” fal a vidék központi térségében még a 20. században is általános volt, meghaladta az 50%-ot. Sajátossága, hogy a falat vázszerkezet erősítette. Ez olyan megoldás, melyet az Alföldön a középkorban szintén alkalmaztak a földfalazatoknál, ott azonban a vályog széles körű elterjedésével eltűnt. A vázszerkezetnek minden bizonnyal a vázszerkezetes sövényfalakkal is kapcsolata van, ez a falféleség a Csallóközben a 20. századot is megérte, de ott találjuk a 18. században a Batthyány-féle tervrajzokon is. Ezek egyikén az épület talpgerendája is felismerhetőnek tűnik. A Rába menti vert falaknak egyelőre nem ismerjük a múltját.
A kisalföldi lakóházak a 18. században ágasfás-szelemenes tetőszerkezetűek, nyeregtetősek lehettek. Az ágasfás lakóházak még századunkban is nem egy faluban meghatározták a településképet, például Tápon. Nem kizárt, hogy a peremterületeken, Sopron környékén, a Mátyusföldön elszórtan és foltszerűen jelentkező csonkakontyos tetők a 274városok épületeit követték. A folyók mente a 18. században bőven ellátta a Kisalföld népességét a tetőhöz szükséges náddal. A tetőfedésnek itt egy sajátos, a Nagy Magyar Alföldön nem gyakorolt technikája is ismert volt: nem készítettek lécezést a szarufákra, hanem nádszőnyeggel oldották meg a fedél rögzítését.
A Kisalföld abba az övezetbe tartozik, ahol a lakóépítmény egybeépült az istállóval, ugyanakkor az általánosan használatos pajta önálló volt. A talpgerendára emelt sövény-, nemritkán nádfalú pajták többnyire osztatlan belső terűek voltak. Az utcán a ház előtt ásott gabonatároló vermek is hozzátartoztak a kisalföldi falvak 18. századi képéhez. A Dunántúlon – leszámítva természetesen a keleti peremterületet – mindössze itt jelentős a veremhasználat.
