CSERÉPTETŐ
CSERÉPTETŐ
Az égetett cseréppel való fedés már az ókor óta ismert, de a magyar nyelvterületen első említése csak 1637-ből származik. A mezővárosokban, városokban, főúri és várépítkezéseken a 19. század előtt is használták, a népi építészetben azonban csak a 19. század vége felé terjedt el a dinamikusabban fejlődő tájakon, a kisnemeseknél és a jobb módú parasztságnál (Cseri M. 1989: 276). Alkalmazását elősegítették a tűzrendészeti szabályok, közigazgatási előírások, melyek egyre határozottabban tiltották a tűzveszélyes anyagok használatát a tetőfedésben. Szerepet játszott az a tény is, hogy a múlt század végi ármentesítések után beszűkültek a nádtermő helyek, a gabonakonjunktúra idején a kézi cséplést fokozatosan felváltotta a gépi cséplés, így a töretlen szárú, zsúpnak való szalma sem állott már a korábbi mértékben rendelkezésre. Tűzveszélyessége miatt a zsindely is háttérbe szorult, és Trianon után a zsindelyfaragó központok más országhoz kerültek, s ugyanezen okokból a vízen történő kereskedelem útvonalai is lezárultak. Végül pedig kedvezett a cserép elterjedésének az is, hogy a 19. század végén a hazai építőanyagipar is áttért a nagyüzemi gyártásra, sorra alakultak a cserépégető gyárak, üzemek, melyek már tartós, nagy tömegű, s ezért olcsó tetőfedő anyagot kínáltak. Míg a múlt század végén, s e századunk elején elsősorban a sima, lekerekített végű, ún. hódfarkú égetett cserepet használták, addig e század közepétől a hornyolt cserép kezdett elterjedni. Minden cserépgyár sajátos színezésű, formájú és nagyságú cserepet fejlesztett ki, melyek nagyobb körzetekben jellegzetessé váltak.
A cseréptető elkészítése is a tetőlécezéssel kezdődött. Ezután az ún. cserepezők, a cseréptető-készítés specialistái, alulról felfelé haladva, a cserepek felső szélén kiképzett akasztók segítségével rakták fel a tetőt úgy, hogy alsó végükkel mindig egy kicsit takarják az alattuk lévőt. A hódfarkú cserepet két rétegben kellett rakni, mert hosszanti oldalai mentén hiányzott a vízszigetelést biztosító horony. A tetőéleket általában szegélydeszkával fedték, míg a gerincet külön erre a célra gyártott cseréppel, az ún. kupás cseréppel zárták le, s a szél és víz elleni védelem miatt leszögelték, sőt még le is cementezték. A cseréptető a századfordulón még nem volt meghatározó a magyar nyelvterület egészén, noha már általánosan ismert volt. A hagyományos, illetve a természetes alapanyagokból 138készült tetőfedő anyagok felváltása tehát egy hosszabb folyamat eredménye, mely jelenleg is tart (MNA 233. térkép). Az észak-magyarországi vas- és acélipari központok vidékén már a múlt század utolsó harmadában megjelent a bádoglemez tető, mely az ország többi részén csak nagyon szórványosan fordult elő. Drágasága s viszonylag gyors korrodálódása miatt sehol sem vált általánossá, jobbára ipari munkáskolóniák épületei vagy jobb módú gazdaházak jellegzetessége maradt. Észak-Magyarországon amerikás háznak is nevezték a bádoggal fedett házakat, mert előszeretettel alkalmazták az Amerikát megjárt vendégmunkások.
