A KANAPÉ
A KANAPÉ
A 19. században a reprezentációs feladatot is betöltő pad- és székfélék eddig érintett változatainak egyike sem felelt már meg a korszerű ülőbútor fogalmának. Az asztalosok kínálta újabb formák közül elterjedtek azok az ülőbútorok, melyeknél a lábakat körbefutó deszkakeret, káva köti össze úgy, hogy azt a 18. század végétől meginduló és az asztalos-legények számára is kötelező rajziskolákban oktatták. Ez olvasható le a mind népszerűbbé váló kávás székek és még inkább a kifelé ívelő karfájú fakanapék formai megoldásairól, rokokó és koraklasszicista jellegű körvonalairól (vö. pl. Szabolcsi H. 1972: 299., 301. kép). A motívumok némelyike igen hosszú utat tett meg, mígnem némi alakváltoztatással, alig száz év alatt eljutott a Keleti-Kárpátok kicsiny falvaiba is. Nevezetesen az a minta, mely George Hepplewhite Angliában, 1788-ban kiadott asztalos-kézikönyvében még mint a walesi herceg címerének hármas strucctolla képezte a széktámla központi díszét (vö. pl. Nickerson, D. é. n.: 81–82. kép, 82) – a német közvetítők kezén három sáslevélből álló csokorrá vagy egyszerűen hármas ívvé módosult (Himmelheber, G. 1982: 63–64., 95., 99. kép, 22, 29, 54), majd miután nálunk már az empire idején bevetté vált (vö. Szabolcsi H. 1954: 76. kép, 46) és a biedermeier bútorok hazai készítői és használói szintén átvállalták – végül teljesen átrajzolva, de felismerhetően került rá főként a falusi kanapék, de helyenként a parasztházbeli székek hátára is.
A kanapé térnyerése hamar megindulhatott; korán bekerült a limitálandó árú tömegcikkek közé. Pest-Pilis-Solt vármegye 1812. évi árszabásában már odaírták a felsorolás végére: „Öt lábnyi hosszúságú Kanapé kemény Fából” (Bárth J. 1987: 173). A következőkben az asztalosmesterek a kanapét a köznépi igényekhez és szükségletekhez, így a lakásberendezési hagyományokhoz igazították. Készítették sarokkanapénak oda, ahol még ragaszkodtak a sarkos berendezéshez. Alján ládát alakítottak ki, ahol meg kellett 397felelnie a padláda elődjének. Ezt az alsó részt csinálták szétnyitható formában is, hogy ágyként szolgáljon gyermekek számára (Cs. Sebestyén K. 1954: 375); Kós Károly Vargyasról (v. Udvarhely m.) egy 1862-ből származó példányt mutat be (1972a: 9. rajz, 28, 30). Virágozást a kanapé már csak ritkán, erősen hagyományhű vidékeken kapott, ezek a példányok gyakran évszámmal is ellátottak, így az idézett vargyasi kanapé vagy padágy.
A század derekától helyenként a kelengyébe is beiktatták a kanapét. Így történt Csíkménaságon, itt ezt az újfajta ülőbútort 1865-ben jegyezték fel először ebben a minőségében, András Borbála hozományjegyzékében: „két kanapés padok, festettek”. Általában párosan adták, megfelelően a sarokban elhelyezett asztalnak (U. Kerékgyártó A. 1981–84: 93, 129).
Falusi szobákról felvett régebbi képeken lépten-nyomon ott látni a kanapét, ezek néha egészen régi szabású környezete jelzi a lakásfelszerelés megújításának sajátos utakon haladó igyekezetét és eltérő lehetőségeit. A Györffy Istvántól Körösjánosfalván (v. Bihar m.) 1911-ben fényképezett szobában, két – még a reneszánsz korát idéző – keskeny deszkatámlájú, becsapolt lábú pad között látható, az újdonságnak kijáró, asztal mögötti főhelyre állítva, a rácsos hátú kanapé. A szintén Györffy által, ugyanebben az évben felvett – és az előbbivel együtt a jelen kötet képmellékletei közt látható – egészen régies textíldíszű, gyimesközéploki (v. Csík m.) szobában az újabb divatú, századvégi asztal mellett egy olyan kanapé képviseli az új ülőbútorokat, melynek támláját az előbbiekben említett messziről jött minta, a hármas levelek sora díszíti.
A lakásberendezés modernizálásának kényszerű késései a befogadást illetően különös társulást is létrehozhattak. A Palócságban, ahol a falvakban sokáig nem volt meg a lehetősége – kevés kivételtől eltekintve – az egy személyre szóló támlásszék befogadásának, de még az asztalos módszerrel szerkesztett padokénak sem, a 19. század második felében nagyjából egy időben honosodott meg a becsapolt lábú, csuklós támlájú paddal a kávás szerkesztésű pad és szék. Ilyeneken, a huszáros lócákon hozta létre, az 1870-es évektől kimutathatóan, a Karancs vidékének (Nógrád m.) néhány jeles alkotóegyénisége – pásztorok, uradalmi cselédek és más alkalmazottak – a támlák áttört faragásának jól ismert, a századfordulóra már az összefüggő jelenetsorokig eljutó figurális stílusát. A nagyjából az első világháború idejéig virágzó padfaragás nem egy darabjában európai jelentőségű művet alkotott, de ami a kiindulást illeti, az lényegében a polgári ülőbútorok 18. századi gyökerű, áttört támlamintázatainak példája volt (K. Csilléry K. 1989: 862–877).
