KESZTYŰ
KESZTYŰ
Bár a szűcskészítmények, a bőrruhák ürügyén térünk ki a kesztyűkre, itt kell szót ejtenünk a kesztyű használatának múltját jellemző társadalmi kettősségre is. A finom kesztyű egykor a kiváltságosok előjoga volt, az előkelőségek még a 17–18. században is – csupán az elegancia hangsúlyozására – sokszor nem is a kézre húzva, csupán kézben tartva viselték. A rangot kifejező, ám vékony kesztyű felett a karmantyú, legújabb nevén a muff melegítette a kezet (Broby-Johansen, R. 1969: 208–210). Ilyen karmantyút, karzsákot vagy ahogy hazai szűcseink árszabásai emlegették, a tolyókesztyűt, tömlőre nyúzott kisállatok, pl. a vidra bőréből is készítettek.
A közemberek kezére védőruhaként kellett a kesztyű. Ha az arktikus népek, a szibériai törzsek kesztyűvel egybeszabott „overalljaira” itt nem is térhetünk ki, szólnunk kell azokról a középkorban is használt ruhafélékről, amelyeknek a kézfejnél is hosszabb ujjai védtek a hideg ellen. Az olykor bokáig is érő ujjakkal – ha az időjárás vagy az illem úgy kívánta – viselője bármikor betakarhatta a kezét. A 15. században még Európa-szerte használatos hosszú és később már rövidebbre is szabott ruhaujjakat a kézfej felett még leppentővel, kutyafüllel vagy széles toldással látták el. Az ilyen toldások, lehajtva, a hideg ellen védelmet nyújtottak, visszahajtva pedig széles kézelőt képeztek (Köhler, C. 1963: 205, 308–309). A bokáig érő szűk ujjak Európa keleti szélén, az oszmán-török felső kaftánokon és a pravoszláv kultúrkörben, pl. a moszkvai orosz köntösökön (Rabi-novics, M. G. 1986: 102–103) a 17. századig használatban voltak. E kettős szomszédság tarthatta életben a 17. századi Erdélyből és az Alföldről is emlegetett felső ruhák, felsők földig fityegő ujjait, amelyeket nem szívesen öltöttek fel, mert az alsó karon sűrű ráncokat vetett. Hogy mégis használhatóak legyenek, vállban, a karöltőjük mentén nyílást hagytak, amelyen karjukat kidughatták (Apor P. 1972: 233). Ezek a kézfejnél hosszabb és „kutyafüles” ruhaujjak a 17–18. század fordulóján veszítettek népszerűségükből, de az ekkoriban festett erdélyi viseletképek egyik-másik figuráján még megörökítették őket.
Bizonyos munkákhoz azonban kimondottan védőkesztyűre volt szükség, amelyek egyujjas és kétujjas változatait a szántóvető parasztok, pásztorok és ötujjasan a korábbi századokban a halászok is használták. A 16–17. században az angol háztartásokban cselédbér tételei voltak a kesztyűk (Cunnington, Ph.–Lucas, C. 1967: 54, 340), amelyek között vastag anyagból szabott és kötött kesztyűk is lehettek. Megfelelőiket a 17–18. század fordulóján hazai mestereink termékei között is megtaláljuk: a szűrszabók árszabásában (BAZML 1721. Szepes vm.) szereplő „Juhász Kesztyűket”, valamint a harisnya-, kapcakötők ujjas és ujjatlan gyapjúkesztyűit (VML 1744. Vas vm.). Kötött kesztyűt az erdélyi viseletképek alakjainak egyikén, a székely diákon láthatunk (Viseletkódex 1990. 67. kép).
Ezeknél sokkal gyakoribbak, közkedveltebbek lehettek a bőrkesztyűk. Hazai kesztyűseink az európai elit igényeit is kielégítő, legfinomabb bőrökből és legújabb technikákkal készült termékeinek vásárlói nem közembereink soraiból kerültek ki (Domonkos O. 6821970: 213–227), ámbár bizonyos mesterségek, pl. a szabóság beregszászi művelőinek már jó néhány százada, 1446-ban is – nyilván elegáns – kesztyűben kellett megjelenniük ünnepi alkalmakkal (Radvánszky B. 1986: I. 74). A cselédek, parasztemberek, katonák, kevésbé tehetős közemberek rókaláb- és ködmön-, azaz báránybőrből varrt kesztyűit a szűcsök készítették. Az ilyen kesztyűket nemcsak párban, „bokorban” is, tömegáruként piacra vitték. Volt közöttük egyujjas, ill. hüvelykujjas kesztyű és ötujjú, azaz ujjas kesztyű is (Kiss L. 1926: 165). Ilyen választékból kaptak a mezőberényi cselédek is, akik 1817-ben bérben alkudták ki maguknak a kesztyűt (Hentz L. 1978: 234).
Ekkoriban már a kötött érmelegítő sem ment ritkaságszámba. Ez – akár egy ujjatlan kesztyű – az ujjak tövéig ért, és a kézelő alá tűrve rögzítették a csuklóra. Az érmelegítő éppúgy szolgálta az erdei munkára induló férfiakat, mint a gyöngyös érmelegítők a templomba készülő asszonyokat (Horváth T. 1972: 274).
A szűcs készítette bőr- vagy az idővel házilag is kötött kesztyűk mindvégig alantasabbak maradtak kesztyűsöktől vásárolható társaiknál. Az 1850-es években a „glacé-kesz-tyűben” korzózó jómódú kecskeméti gazdalányok (Vahot I. 1853: 99–101) méltán érezték magukat dámáknak finom kesztyűjükben, amely úgy tűnik – itt még majd egy évszázad elteltével is – a presztízs kifejezője maradt. 1928-ban is kuriózumként említi a Magyar Divatlap, hogy a „kecskeméti paraszt gazdalányok teljesen modern plissírozott selyemruhához fejkendőt viselnek és fehér kesztyűt” (F. Dózsa K. 1989: 318).
