FATALP, FAPAPUCS, GÓLYALÁB
FATALP, FAPAPUCS, GÓLYALÁB
A középkori puha talpú lábbeli nyirkos, sáros időben önmaga is védelemre szorult, és az erre a célra alkalmas fa-, parafatalpak szerepét a kora középkortól századunkig nyomon követhetjük az európai cipőtörténelemben. Ahol valamikor rendkívül fontosnak bizonyultak, egy tőlünk idegen utat is nyitottak a lábbeliviseletben: pl. az 1500-as évek végétől vastag fatalpú, faszeggel talpalt, erős bőrbakancs vált az angol parasztok „nem-zeti” lábbelijévé. Az ilyen fatalpú lábbeli, bár Európa-szerte megjelent, nálunk mint Wellington-csizma csak a halászok, csatornázók lábán a századfordulón ismerős.
Fontosabbak szempontunkból a bőrpánttal lábra fogható fatalpú papucsok, amilyeneket a szerzetesek csupasz lábukon viseltek, és amilyenekbe egykor talpalt harisnyás, kapcás, cipős lábbal mint külső cipőbe beleléphettek. Hazai használatára Kántor Benedek 1509-es címeres levelének ábrája utal (Nemes M.–Nagy G. 1900: 131, 44. kép).
E fatalpak 17. században divatos, szertelenül magas, piedesztálszerű spanyol, itáliai variációja hazánkban nem terjedt el. Lábbelikímélő, sár elleni alkalmatosságként viszont nálunk is országszerte használták a gólyalábakat. A főleg erdélyi és felföldi (cséklye) adatok szerint ezekre még századunk fordulóján is szükség volt, előfordult, hogy pl. a Sárréten csak gólyalábon jutottak el a gyerekek az iskolába.
A fatalpaknál is gyakrabban bőrrel fejelt, kéreg nélküli papucsokkal védték kényes lábbelijüket a 17. századi férfiak és nők. Hasonló feladatot tölthettek be az 1700-as években Somogyban használatos hárs- vagy szilháncsból font papucsok és a múlt század eleji göcseji cserfakéreg bocskorok.
A nálunk klumpának ismert fapapucs már egy, az utrechti múzeumban őrzött, 15. század végi kis pásztorfigurán látható (Oakes, A.–Hill, M. H. 1970: 154), de csak a 18. században 690vált a francia, majd holland parasztok közkedvelt „nemzeti” facipőjévé, hogy a 19. században Sziléziáig, Korzikáig meghódítsa a kontinens parasztságát. Talpába szöget vertek, belül szalmával bélelték, így olykor a jégpatkót is pótolta, és szárazon, melegen tartotta a cipős, kapcás lábat. Hazai elterjedése kapcsolatba hozható a Dunántúlra és Bácskába a 18. században betelepült németekkel, de nemcsak a velük területileg érintkező tájakon használták. A Szabolcs megyei Nagyhalászon, pl. – ahol egyébként jégen, ólmosesőben háromsarkos jégpatkót kötöttek a csizmára – a nádvágók fabocskort húztak, a Zobor vidéki magyarok sár ellen fatopányba léptek. A Kemenesalján (Vas vm.) eredeti nevéhez hasonlóan kulumpának is emlegették ezt a fapapucsot.
