AZ EREDETMAGYARÁZÓ MONDA ÉLETE
AZ EREDETMAGYARÁZÓ MONDA ÉLETE
A kutatástörténetről szóló részben szó esett az eredetmagyarázó mondák gyűjtésének történetéről. Felmerült a kérdés, hogy miként él ez a műfaji csoport a 20. század második felében. A legendaszerű mondák, amelyek a leginkább illenek a paraliturgikus népi vallásosságot gyakorló idősebb, római katolikus vallású népesség gondolatvilágába, könnyűszerrel elérhetők, csak jó elbeszélőt kell találni hozzá. E mondák ismeretét erősen befolyásolja, hogy a múlt század végétől fellendült népies vallásos ponyvatermékekhez hozzájutottak-e. Az egri, gyöngyösi ferences rendiek nyomdája pl. a palócok lakta területen a búcsújáróhelyeket óriási mennyiségű apokrif anyaggal látta el; kérdéses csak az, hogy a környék gazdag tudása ennek tudható-e be, vagy esetleg fordítva történt minden. Ezeket a legendáknak minősített történeteket általában el is hiszik, különösen akkor, ha az egyház által különös tisztelettel övezett személyekről szólnak (Szűz Mária). Göcseji adatközlőm a Szent családról és Szűz Máriáról szóló mondáit nem engedte magnóra venni, mert ez az ő vallásának része, nem engedheti, hogy bizonytalan célra mások felhasználják. A dohányról szóló eredetmagyarázó mondát fenntartás nélkül magnóra mondta (Zala megyében történt, Mikekarácsonyfán 1966-ban). Az ilyen témájú mondákat a hiedelmekben is hívő és a vallásgyakorlásban is kiemelkedő mesélők őrzik meg.
Az ún. szórakoztató célból elmondott mondák helye a mesék, hiedelemmondák között van. Ide természetesen nemcsak tréfás elbeszélések tartoznak, hanem mindazon mondák, amelyek már teljesen leszakadtak a vallásról, hitalapjuk egyáltalán nincs, még akkor sem, ha biblikus személyekről, szentekről szólnak. Inkább egyfajta hetyke magatartás figyelhető meg a mesélőknél, hogy emberi voltukban gyenge oldalukról is be merik mutatni pl. Ádámot, Szent Pétert stb. (pl. az AaTh 791: Krisztus és Szent Péter éjszakai szálláson legendamese, amelynek mondaváltozatai is vannak, mindig hallatlan derültséget kelt a hallgatóságban, és a mesélő is jókedvre derül tőle: a részeg házigazda vagy az ácsok kétszer is elverik Szent Pétert). Bizonyos Ádám- vagy Szent Péter-mondák városi viccként is élnek, s ez azt mutatja, hogy ahol a szájhagyományozás eleven gyakorlat, ezek a sok száz éves, lecsiszolódott történetek tudnak valamit nyújtani az embereknek, amiért érdemesnek tartják továbbmesélni őket.
