A HISTÓRIÁS ÉS TEVÉKENYSÉGE
A HISTÓRIÁS ÉS TEVÉKENYSÉGE
A históriázás központi személye a históriás. Ő az egész tevékenység előkészítője, szervezője, megvalósítója. Ő gyűjti össze a híreket, szedi versbe és viszi a nyomdába, majd választja ki azt a vásárt vagy búcsút, ahol a históriát a legsikeresebben énekelheti, és a szöveget eladhatja. Tevékenysége tehát sokirányú. De valójában ki is ez a históriás? Társadalmilag nehéz lenne bárhová is sorolni, hiszen nem paraszt, de a polgárság közé sem illik. Valamiféle közbülső jelenség, olyan, aki jól ismeri a paraszti népet és annak vidéki rétegeit, változó igényét, de aki jól eligazodik a városi életben is, így pl. a nyomdai és kiadási gondok között. Ugyanakkor ért a versíráshoz, mégpedig tűrhető fokon, hiszen a témát a változó közönség igényének megfelelően kell feldolgoznia. De jó a hangja is ahhoz, hogy a históriát előadja, illetve olyan előadóképességgel rendelkezik, amivel a vásárban tülekedő népet meg tudja állítani, és rá tudja bírni, hogy énekét meghallgassa, majd szövegét megvegye.
Rendkívül sokrétű egyéniség tehát a históriás, eredeti, különleges személy, aki ugyan nem sorolható egyik réteghez sem, de az egyes rétegek igen fontos igényét tudja kielégíteni. Az a közbülső személy, aki kulturális – esetleg egyéb – javakat közvetít, felette áll a kötöttségeknek, előítéleteknek, és akinek szerepe mindig is nagy volt a viszonylag stabil osztályok, rétegek életében. Korábban, a teljes szóbeliség időszakában is volt az efféle személyeknek szerepe a parasztság között, hiszen nemcsak hírt hoztak, hanem éneket, mesét, történetet közvetítettek, vagy éppen idegen szokásokról tájékoztattak. A szóbeliség időszakában azonban szerepük kevésbé volt nyomon követhető, hiszen tevékenységük nyomát gyorsan elmosták a szóbeliség hullámai. A históriával viszont előtérbe léptek, felismerhetővé váltak: a paraszti közönség szeme láttára tevékenykedtek, maradandó nyomot hagyva. S kikből kerültek ki? Többnyire a kor alsóbb szintű szellemi foglalkozású embereiből, kántorok, jegyzők, előénekesek stb. közül. Olyan városi „tanult emberekből”, akik a normális polgári életben valamiféle sérelmet szenvedtek, és hogy onnét kiszakadtak, nem is igyekeztek többé vissza. Tájékozottságuk, tehetségük lehetőséget adott olyan változatos életre, ami másutt szinte elképzelhetetlen lett volna. Az 1950-es években még élő néhány öreg históriás – így pl. Faliznyó és Albók – példája egyértelműen ezt bizonyítja.
Miből állt a tevékenységük? Sokféle feladat végzéséből, melyek együttes célja az volt, hogy az ének, az előadás sikeres legyen, és megnyerje a közönség tetszését. De hogy ezt elérjék, jó verset kellett írni, és hogy ezt megírhassák, érdekes híreket kellett összeszedniök. Ezeket pedig többnyire személyes utánjárással érték el, hiszen a históriásoknak nem állt rendelkezésére a modern hírközlés fejlett és gyors eszköze, így tehát maguknak kellett a hírek után járni. Ezért is jártak-keltek szüntelenül mint nyughatatlan vándorok, és kutattak, szimatoltak friss hírek után. Ez a vándorlás azonban életformájukkal függött össze, így rendes vándorútjaik során igen sok hírt megtudhattak. Váratlan nagy eseménynél viszont ők is a helyszínre utaztak, mint valami élelmes riporter.
Amikor egyszer megkérdeztem Albók históriást, hogy melyik históriája volt a legkapósabb, azt válaszolta, hogy a legtöbbet – összességében – A hét árvából adta el, de egy alkalommal a legkelendőbb egy „debreceni története” volt. Az előbbi egy vallásos, érzelmes történet, melyet búcsújáró helyeken és falvakban árulgatott ismételt feldolgozásokban, 385míg az utóbbi a leghatásosabb históriája lett. A debreceni vásárra gyűltek össze, mely egy hétig tartott, amikor a városban gyilkosság történt. Albók még este a helyszínre sietett, mindent megtudakolt, majd még azon este, melegében a történetet versbe szedte, és éjjel ki is nyomatta. Másnap reggel, amikor érkezett a vásári nép, és csak hírfoszlányokat hallott a szörnyű esetről, ő már kint állt a téren, és zengte a „hiteles történetet”. A hatás, mint elmondta, óriási volt: „Majd agyon taposták egymást az emberek”, úgy tolongtak körülötte.
Az ilyen eset ugyan ritka lehetett, de mégis előfordult, hogy a históriás maga is részese volt valamilyen különös történetnek, és azt személyes élmény alapján írhatta meg. Így a századfordulón az ököritói tűzvészt, amelyben többen halálukat lelték, s amelyet Albók személyesen átélt, vagy háromszor megírta. De tudott arról is, hogy a történetet más históriások – Szilvási és Szedlák – is feldolgozták. S mivel egy-egy história több ezer példányban is készülhetett, elképzelhető, milyen mértékben befolyásolták a közönség véleményét.
Más esetben a helyszínre utaztak, és szemtanúkat faggattak ki. Ha erre nem volt mód – mivel az esemény messze történt –, az újságok hírközlését is igénybe vették. Többnyire a Friss újságból merítettek, amely a legszínesebben számolt be a borzasztó történetekről, és amelynek anyagát ők maguk is leginkább alkalmasnak ítélték a história szövegéhez.
