PÜNKÖSDI MOZGALOM
PÜNKÖSDI MOZGALOM
A két világháború között induló szabadegyházi közösségek közül a legjelentősebbnek a pünkösdi mozgalmat tartjuk, amely új színnel gazdagította a magyar kegyességtörténetet. A pünkösdi mozgalom az eksztatikus „nyelveken szólást” mint a „Szentlélek keresztségének” a jelét állította a középpontba, amelynek az eléréséhez az erős érzelmi átélésből eredő imádság vezet. Hosszabb imádkozás, „lelki tusakodás” nyomán jut el a nyelveken szólásig a hívő, ami azt jelenti, hogy értelmetlen szavakkal kezd imádkozni az, akit „a Lélek betölt”. Fontos szerepet játszott a mozgalom életében a gyógyítás és a prófétálás is (Szigeti 1981d). Első csoportjai az 1920-as évek elején, Békés megye szlovák lakossága körében alakultak (Féja 1957: 176). Országos mozgalommá csak a visszatelepülő amerikás magyarok révén, különösen a bakonycsernyei Mihók Imre (Kardos L. 1969: 185), majd pedig az ő nyomán járó Rároha Dezső munkálkodása nyomán vált (Szigeti 1979a). Már a két világháború között is több ágra szakadt mozgalmuk. Ez a tagolódás a 493felszabadulás után folytatódott, és csak a hetvenes évektől kezdve stabilizálódott a közösség szervezetileg.
A pünkösdi mozgalom híveit többféle gúnynévvel illették (pl. falramászók, reszketők, üvöltők), amelyek nagyrészt a Szentlélek keresztségéről vallott, fent vázolt tanításukra utalnak vissza. A szervezeti stabilizálódásukkal párhuzamosan gyülekezeteik sokat veszítettek szektás szélsőségeikből, és a magyar protestantizmus egy jellegzetes irányává, színévé váltak.
