NÉVADÁS, NÉVHASZNÁLAT, MEGSZÓLÍTÁS ÉS KÖSZÖNÉS
NÉVADÁS, NÉVHASZNÁLAT, MEGSZÓLÍTÁS ÉS KÖSZÖNÉS
Magyarországon a társadalmi rétegek hierarchiája, a rendi örökség az emberi kapcsolatokban a 20. század közepéig szinte hiánytalanul érvényben maradt. A régi főnemesek megkövetelték a kegyelmes, illetve a méltóságos, a köznemesek pedig a tekintetes címet és megszólítást (Tárkány Szücs E. 1981: 89). A kisnemes unokája is elvárta, hogy őt megsüvegeljék, a paraszt előre köszönjön neki, s mindenki úrnak titulálja és kigyelmednek szólítsa, azaz magázza. Így volt ez a 20. század elején még akkor is, ha a parasztnak több birtoka volt, mint neki, s éppenséggel napszámos bérmunkát ajánlott a nemesnek: „Tekintetes uram, volna egy kis füvem, le kellene vágni, elvállalja-e?” (Szabó István 1965a: 25). Sok helyen, így a Veszprém megyei Szentgálon az 1940-es évekig megkövetelték maguknak a nemzetes úr, nemzetes asszony megszólítást. Elvárták a magázó, önöző nyelvhasználatot, miközben a nemesek és utódaik többnyire egyoldalúan tegezték a parasztokat, ahogy a gyerekeket szokták. Csupán az idősebb parasztokat magázták és szólították leereszkedően bácsinak, néninek. A magyar nyelv igen gazdag és kifinomult a társadalmi helyzet, a hierarchia tükrözésében.
Több vidék falusi társadalmában figyelhető meg a köszönést helyettesítő szólítgatás. Jó napot! vagy Adjon Isten! helyett rövid kérdéssel és válasszal üdvözölték egymást, s jelezték, hogy észlelték a másik helyi lakost (pl. Kiálltak-e? Elmennek-e? Beszélgetnek?). Ez az érintkezési forma a barkóknál csak falubeliek, ismerősök között volt természetes. A Szárazvölgy kisnemesei nem szívesen vették, ha őket a parasztok szólongatták, s kényszeredetten válaszolgattak, ugyanis a szólítgatást az illem csak az azonos társadalmi állásúak között engedte meg. Nemes és nemesi utód nem is szokott parasztot megszólítani, megvárta, míg neki köszön a másik. Ezek a rendies illemszabályok az 1950–1960-as évekig fennmaradtak (Lajos Á. 1979: 40).
Főként a birtokos nemesi rétegeknél volt gyakori a nemesi előnév, régiesen a prédikátum használata a családnévhez kapcsolódva (pl. Dapsy Hubay László, lenkei Lenkey Lenke, szigeti Györffy István). A prédikátumot mindig annak a falunak a nevéből képezték -i képzővel, ahol a nemzetség őse az eredeti birtokát kapta. A kuriális borsodi, hevesi falvakban – s mindenütt, ahol a nemesi nemzetségek családjai megsokasodtak – az ágak (hadak) és családok ragadványneveket viseltek. A ragadványnevet általában a családnév és a keresztnév között helyezik el (pl. Holló Leleszi Lothar, Bolyki Úr Alfonz). Egyes falvakban a család- és keresztnév után, harmadik helyen tüntetik fel (Németh Béla hadnagy, Kóródi Ferenc csamu), de vannak olyan falvak is, ahol a nemesi előnév módjára használják, azaz a ragadványnév a családnév elé kerül (pl. Kadét Farkas János, Sajónémeti).
Jellegzetes volt az egykori kisnemesség utódainak keresztnévdivatja is az 1848–1945 166közötti időben. Kedvelték a ritka, az idegen hangzású és a bibliai neveket. Ezeket a borsodi, észak-hevesi kuriális falvakban naiv módon képzett becéző alakban használták. Például Ráfael (Rafus), Gedeon (Gedus), Benjámin (Benu), Joachim (Juháki), Lothar, Ágoston, Ferdinánd; a nőknél Jozefin, Amália, Franciska, Apollónia stb. Ugyanakkor a parasztok többsége még ragaszkodott a római katolikusoknál tömegesen használt keresztnevekhez (János, József, Mária). A ritka keresztnevek korai divatját az egykori kisnemességnél nemcsak az azonos nevű családok tömeges jelenléte magyarázta egy-egy faluban. Egyszerűen előkelőnek, úri hangzásúnak érezték a ritka keresztnevet, szemben a tömegesen használt keresztnevek „parasztos”-ságával (Paládi-Kovács A. 1981a: 170–171).
Mellesleg a kisnemesség a 19. században már a dialektust is sok vidéken kerülte, s törekedett az „úri” beszédmód utánzására. Kereste a „művelt” emberek társaságát, noha saját iskolázottsága sok esetben a parasztok színvonalán állt.
