II.
II.
Mátyás politikájának új iránya. Terve római királylyá megválasztatni magát. Összeütközése a régi nemzeti politika híveivel. Házassági alkudozások. Német- és Olaszországban.
Csalódások korszaka volt ez. Két ízben (1464, 1465) egymásután kellett Mátyásnak sikertelenűl, úgyszólván kudarczczal, hadjáratairól hazatérnie. És míg ekként meghiusúlva látta azon reménységét, hogy képes lesz az ozmán hatalom terjeszkedésének útját állani: uralkodása nyolczadik esztendejének letelte után másik czéljától is, hogy hazája belső nyugalmát biztosítsa, távol állott. Nem sikerűlt az ország egész terűletét az idegen uralom békjóiból kiszabadítnia. Kénytelen volt az ország nyugati részein várakat és uradalmakat Frigyes császár kezeiben hagyni. A lengyeleknek elzálogosított Szepesség visszaszerzésére nem is gondolhatott. Éjszakon a cseh rablókra súlyos csapásokat mért ugyan fegyvere, de újabb csapatok betöréseit és megtelepedését nem bírta megakadályozni. Emellett jól tudta, hogy a magyar trónra áhítozó szomszéd uralkodók csak a kedvező alkalmat várják, és hogy pártfogásukra az ő elégületlen alattvalói mindig számíthatnak.
Mindez mélyen sebezte lelkét, mely magas eszményi czélokért hevűlt, és a személyes becsvágy minden kisértése előtt nyitva állott.
Azonban a szomorú tapasztalatok nem vonúltak el fölötte hatástalanúl. Levonta belőlük a tanúságot. Fölismerte bennök a történeti fejlődés törvényeit, melyek a magyar állam életfolyamának medrét századokra kijelölik.
Amióta a görög birodalom romjain a hatalmas ozmán faj alapította meg uralmát, kétségtelenné lett, hogy Magyarország – az anyagi és erkölcsi erők dús tőkéi daczára, melyekkel rendelkezik – beékelve a nyugati és keleti császárságok közé, egymagában, elszigetelten nem állhat meg, történeti küldetését nem töltheti be.
Ennek tudata késztette már Nagy Lajost a Lengyelországgal való szoros kapcsolat létesítésére; ez indította a magyar nemzetet arra, hogy az ellenszenv sugallatait elnémítva, a luxemburgi Zsigmondot királyul elfogadja, és a császári korona megszerzésében támogassa; ez egyengette a Habsburgház sarjainak, Albertnek és V. Lászlónak, az útat szent István trónjára.
Mátyás megválasztásánál, a magyar nemzet, megifjodva felpezsdülő életereje érezetében, szakított a történeti hagyományokkal, melyeknek pedig épen abban áll hatalmuk, hogy a viszonyok mélyében lappangó életszükségletek kielégítésének titkát őrizik.
Néhány esztendő elégséges volt arra, hogy Mátyás éles szemei az illusiók fátyolán keresztűllássanak.
És lelkében megfogamzott az elhatározás, hogy pótolja a veszteséget, a mit az ország hatalmi állása szenvedett, mikor olyan királyt kapott, kit más ország nem ural; megerősödött az elhatározás, hogy a diadalra jutott nemzeti visszahatás vívmányait az európai helyzet igényeinek kielégítésével biztosítja.
Erre czélozott a német császárral kötött szövetsége, a mely azonban gyümölcstelen maradt; mivel III. Frigyes sem hajlandó, sem képes nem volt a német birodalom erejét Magyarország javára értékesíteni.
És ezért csakhamar azon merészebb gondolatot karolta föl, hogy ő maga igyekezzék a német birodalom trónjára emelkedni.
A császári méltóság sokat vesztett volt már fényéből és súlyából. De a humanisták által felújított classicai visszaemlékezések hatása alatt, fölelevenedtek a régi római imperium hagyományai. És Nagy Károly koronájára, melyet ekkorig a német nemzet kizárólagos örökség gyanánt őrízett, Európa minden részéből irányultak hatalomsóvár tekintetek.
Mátyásnak három kortársa: Francziaország, Csehország és Burgund uralkodói, kerestek világuralmi ambitióiknak a császári trónban talapzatot.
Ahhoz, hogy ezen versenyben, a hunyadmegyei köznemesnek unokája a győzedelem reménységével kecsegtesse magát, az önbizalom kivételes mértéke igényeltetett. De a nyugati kereszténység megmentőjének fia és missiójának örököse, joggal tekinthette magát méltónak arra, hogy a nyugati keresztény világ élére állíttassék. És ő érezte magában az erőt, melylyel új életet önthetett a német birodalom elaggott testébe; bírta egyúttal az államférfiúi mérséklet szellemét, amire, a százados előitéletekkel, a meggyökerezett szűkkeblűséggel, a szétágazó érdekek tusáival szemben, szüksége leendett.
A conceptió merészségének színvonalán áll leleményessége az eszközök megválogatásában, és az alkalmas pillanatoknak ép oly biztos megragadása, mint óvatos bevárása.
De hogy tettvágyát a férfikor delén álló császár haláláig fékezze: arra nem lehetett hajlandó. Terve volt: a császár életében megválasztatni magát római királylyá, a mely czímmel össze voltak kapcsolva nem csak a trónörökös igényei, hanem a társ-uralkodó jogai is; és ezeket olyan passiv természetű uralkodó mellett, milyen III. Frigyes volt, egész kiterjedésökben érvényesíteni remélhette.
Minthogy pedig a kezdeményezésnek a császártól kellett kiindúlni, oda irányozta igyekezetét, hogy őt ragaszkodásának őszinteségéről és szolgálatkészségének értékéről mindjobban meggyőzze.
Ezzel politikája hű marad ugyan eredeti czéljához, mely nem volt más, mint Magyarország hatalmi állásának megszilárdítása; de eltért az iránytól, melyben a nemzeti politika ekkorig ama czél elérésének legfőbb és leküzdhetetlen akadályát látta a német elem ellenséges indulatában.
Teljes összhangzásban állott ő ezen tekintetben is legbizalmasabb tanácsosaival: Zrednai Vitéz Jánossal, kit imént (1465 elején) Szécsi Dénes prímás halála után, az ország eső főpapi székére emelt, és annak unokaöccsével, a pécsi püspökkel. Classicai műveltségök szelleme kiválóan alkalmassá tette őket arra, hogy magas európai álláspontra helyezkedjenek, és elfogultság nélkül vizsgálják a magyar és német elem között meggyökerezett bizalmatlanság s ellenszenv jogosultságának kérdését.
Hozzájok még két főpap csatlakozott, kiket származásuk utalt arra, hogy lelkesedéssel szolgálják az új irányt. Az egyik az Ausztriában született Schonberg György (1455-től) pozsonyi prépost, kit Mátyás uralkodásának első hónapjaiban, az országgyűlés végzése alapján, mint külföldit, egyházi javadalmától megfosztott; de csakhamar azután visszahelyezett, és a Frigyes császárral folytatott tárgyalásokban, valamint más diplomatiai küldetésekben is használt.*
RIMELY: Capitulum Ecclesiae Posoniensis. (POZSONY. 1880.) 228-33. 11.
A másik a boroszlói Beckensloer János, ki fiatal korában a váradi és pécsi püspöki udvarokhoz kerűlt, majd tehetségei és ügyessége által magára vonván Mátyás figyelmét, a királyi cancellariában nyert alkalmazást, pécsi prépost lett, és Vitéz János előléptetése után, a váradi püspökségre neveztetett ki.*
Az ő előzményeiről szól Mátyás és magasztalja képességeit a pápához intézett fölterjesztésében, melylyel (1465) megerősítését kéri. Epistolae.P. II. E. VII.
46. DENGELEGI PONGRÁCZ JÁNOS PECSÉTJE.
A négy főpap körűl csoportosúlnak azon főurak, kik az Ausztriával és Stiriával határos részeken bírván uradalmaikat, magok is egészen vagy félig németek; azok, kik néhány év előtt Mátyástól elpártolván, Frigyest kiáltották ki magyar királylyá: Szentgyörgyi János és Zsigmond grófok, monyorókeréki Elderbach Bertold, a Bánfiak és Kanizsaiak.
De velök szemben a főpapok és urak túlynomó része hű maradt az exclusiv nemzeti irányhoz. A német császárral való szövetséget nem helyeselték, és egyúttal mindent elleneztek, a mi a királyt főfeladatától, a törökök elleni háborútól, elvonhatta. Élükön állott: Dengelegi Pongrácz János erdélyi vajda, a király unokaöccse és Zápolyai Imre Bosnyákország kormányzója, Horvátország és Slavonia bánja, kit a király önfeláldozó szolgálatai jutalmáúl (1464) a szepesi örökös gróf méltóságára emelt. Hatalmas támaszt bírtak az udvarnál a király anyjában, és országszerte a köznemesség tömegeiben.*
Ezen előadás a megelőző és következő eseményekről szóló adatok összevetésén alapúl.
A két ellentétes irány legelső mérkőzésére a király házasságának ügye szolgáltatta az alkalmat.
A mikor Mátyás, első nejének halála után, azt az óhajtását jelentette be a császárnál, hogy rokonai köréből jelöljön ki neki jegyest: a brandenburgi ház két tagja, Frigyes választófejedelem és Albrecht őrgróf készséggel ajánlották föl leányaikat; de a tárgyalások, melyek ez irányban megindulának, csakhamar megszakadtak. A magyar urak többsége határozottan fölszólalt az ellen, hogy német hölgyet vegyen nőűl uralkodójuk. Mátyás nem látta czélirányosnak szembeszállani velök. És meghallgatta azon tanácsot, hogy Olaszországban keressen házastársat.*
Albrecht őrgrófnak a császári udvarnál levő brandenburgi követhez 1464 april 30- és majus 12-ikén írt levelei. (Archiv für Österr. Geschichtsforschung. VII. 32. 1.) És Milánó velenczei követének egy későbbi (1465 deczember 23-ikán kelt) jelentése, mely hiteles informátiókon alapúl. Diplom. Eml. 1. 38r. 1.)
Első sorban Milánóra irányúlt a figyelem. Fejedelme, Sforza Ferencz, Hunyadi Jánosnak lovagias tisztelője, hatalmas állást fogalt el és nagy gazdaság hírében állott.
47. SFORZA FERENCZ ARCZKKÉPE.
Az 1464-ik év végén Túróczi Benedek, királyi főlovászmester, azon ürügy alatt, hogy egy hírneves orvos tanácsát akarja kikérni, Milánóba utazott, és előterjesztette titkos megbízatását, mely előzékeny foradtatásban részesűlt. A következő év elején a herczeg udvari orvosa, Griffus Ambrus tudor, Magyarországba kísérte őt, azon a czímen, mintha a gyógykezelés folytatása végett jőne.
Magával hozott egy arczképet, mely Ippolita herczegkisasszonyt ábrázolta, kinek kezét Mátyásnak felajánlották.*
A milánói herczegnek 1465 január 19- és 24-ikén Turóczi és Griffus részére kelt útlevelei a milánói állami levéltárban. (Kiadatlanok.) Hogy Turóczi csakugyan házassági tárgyalások megindítása végett ment Milánóba, arra utal a Velenczében működő milánói követnek fentebb idézett jelentése.
Ezen alakoskodás azért látszott szükségesnek, mert titokban akarták az ügyet tartani Velencze előtt, mely féltékeny szemmel nézte volna a milánói herczeg összeköttetését Magyarországgal.
Azonban a signoria szemfüles diplomatiája leleplezte a titkot, még mielőtt a milánói ügynök rendeltetése helyére érkezett volna.*
A velenczei dogénak 1465 február 17-ikén magyarországi követéhez intézett utasítása. Diplom. Eml. 1. 306. 1.
Épen ezenidőben (1465 február elején) töltött néhány napot Velenczében Lando Jeromos, cretai érsek, a szentszék Magyarországba küldött követe. Ezt kérte föl a köztársaság kormánya a milánói házassági terv megakadályozására. A velenczei származású pápának követe nem habozott elvállalni e feladatot, és azt sikeresen meg is oldotta.
Mert habár a küldött arczkép a királynak és anyjának tetszését megnyerte, a döntő lépés a herczegnő kezének megkérésére nem tétetett meg.*
Milánó velenczei követének idézett jelentése.
Mátyás annál könnyeben mondott le róla, mert ő állhatatosan azon volt, hogy viszonyát a császárral mind szorosabbra fűzze. Azt 1465-ik év nyarán Németújhelyre küldött követei által újabb egyességet kötött vele; azon szándék vezérelte, hogy Velencze ellen közösen háborút indítsanak, és a császár Friault, Magyarország pedig Dalmátiát hódítsa vissza. Ezen alkalommal megállapíttatott, hogy Mátyás a császár nővérének, Margit szász választófejedelemnek egyik leányát veszi nőűl.
Ezen tervnek is ellenszegűltek a magyar urak, és meghiusították azt.*
Milánó velenczei követének october 12-, 19-, november 5-, 21-, december 23-iki jelentései. Az eső kettő és az ötödik Diplom. Eml. I. 357., 362., 381. 11. A harmadik és negyedik kiadatlan.
Azonban ugyanekkor egy másik még nagyobb jelentőségű politikai kérdés kerűlt napirendre, és ebben a király saját politikájának eszméjét valósította.
