IV. A VÁRMEGYÉK ÉS A VÁROSOK.
IV.
A VÁRMEGYÉK ÉS A VÁROSOK.
A VÁRMEGYÉK ÉS A VÁROSOK.
NEMZETI háborúnak a fejedelem a vármegyék egyesűlt ellenállását nevezte;* ennélfogva ezeknek igazgatását. önkormányzatát a szabadságharcz legfőbb biztosítékai közé számította. A vármegyék valóban lelkesedéssel csatlakoztak hozzá; némelyik, így Vas, az ellenségtől megszállt székhelyén is teljesítette kívánságait, pl. követeket küldött az országgyűlésre.* 1703 őszén már az ország 72 vármegyéjéből csak tíz maradt meg egészen a király hűségében: Trencsén, Nyitra, Pozsony, Komárom, Győr, Moson, Sopron, Vas, Veszprém, Zala.* Mindamellett Szécsényben, 1705-ben csak 26 vármegye, 3 kerület és 20 város alakította meg a szövetséget,* mely összesen 102,706 km2-re terjedt ki s így a mai Magyarországnak egyharmadát sem foglalta magában. Azonban katonailag meg volt szállva a Dunán- és Tiszántúl nagyobb része* s Erdély a Részekkel mint külön ország jött számításba. Mellőzve Erdély legdélibb részeit, a török kézben levő temesi szandzsákbasaságot, továbbá a Bácskát és Horvátországot, összesen tehát 86,648 km2-t, az egész mai Magyarországból 235,646 km2, vagyis az országnak majdnem három negyedrésze politikailag vagy legalább is katonailag Rákócsi vezetése alatt állott.* Hatalma ennél többre sohasem terjedt ki s a hadi viszonyokhoz képest a vele tartó terület nagysága gyakran változott. Dícsérettel emlékezett meg az erdélyi nemes vármegyéknek abbeli buzgóságáról és szíves hajlandóságáról, hogy a magyarországi nemes státusokkal a szabadság szent munkájának állhatatos folytatására nemcsak összeszövetkeztek és munkájukat, fáradságukat egybekötötték, hanem őt fejedelmöknek is megválasztották. Annál nagyobb keserűséggel értesűlt, hogy mikor Erdélyből az ellenség kiszorította, s buzgóbban és serényebben kellett volna szembeszállniok, «akkoron maguk szabadságuknak oly drága munkájához és hozzánk, fejedelmükhöz szorosan tartozó kötelességöknek levetkezésével nemcsak megtagadtak bennünket», hanem el is fogadták az ellenségtől kínált kegyelmet s tulajdon vérük, életük, nemzetük drága szabadsága ellen való fegyverkezésre és ellenségeskedésre tettek hittel igéretet. Mindez méltó büntetést érdemelt volna, de inkább kegyelmesen, mint keményen akart eljárni az erdélyi vármegyékkel s néhány bűnösebbnek kivételével a nemes vármegyék tagjainak 1706 október 30-ikán megkegyelmezett.* Bölcs mérsékletének köszönhette, hogy a vármegyék ismét melléje sorakoztak s őt néhány hónap mulva a fejedelemségbe is beiktatták.
Rákóczi eml. 63.
Századok, 1879. 482.
Stepney 1703 október 6. Simonyi, I. 40.
L. a mellékelt vázlatot. Vármegyék: Abaúj, Árva, Bars, Bereg, Borsod, Esztergom, Gömör, Heves-Külsőszolnok, Hont, Komárom, Liptó, Nógrád, Nyitra, Pestpilissolt, Sáros, Szabolcs, Szatmár, Szepes (a lengyel zálog nélkül), Torna, Trencsén, Turócz, Ugocsa, Ung, Zemplén, Zólyom. Kerületek: Jászság, Kiskunság, Nagykunság. Városok: Bazin, Bártfa, Beszterczebánya, Bélabánya, Breznóbánya, Eperjes, Kassa, Késmárk, Körmöczbánya, Libetbánya, Lipcse, Lőcse, Modor, Nagybánya, Selmeczbánya, Szatmárnémeti, Szeben, Szentgyörgy, Újbánya, Zólyom.
Már 1708-ban a király hűségén csak hat csonka vármegye volt, t. i. Moson, Pozsony, Komárom, Nyitra, Sopron, Zala egy része. Pest labancz vármegyéje 7–8 nemesből állt. Tört. Tár, 1896. 386–8. A dunántúli tíz vármegye sümegi gyűlése 1708 januárius 15–24-ikén Rákóczi mellett volt. U. o. 1899. 193–234. s egyebek közt tisztújításokat sürgetett, mert a tisztek hiánya következtében a haza szolgálata megrövidűl és sok rendetlenség támad.
Károlyi a confoederatio törvényességéről 1706 januárius 22-ikén. Károlyi.-Okl. V. 371.
Híres resolutioja az Erdélyi Nemz. Múzeum eredeti példányáról ehhez a könyvhöz mellékelve.
)
Magyarország szövetkezett vármegyéinek és városainak térképét Márki Sándor tervezte és Dörre Tivadar rajzolta.
)
Az «Instrumentum Confoederationis» a Magyar Tudományos Akadémia könyvtárában őrzött eredeti példányról. Mivel könnyen olvasható, olvasását a «Hasonmások szövegé»-ben mellőztük.
45. MAGYAR NEMESEK.
A vármegyéknek a császári sereg számára a spanyol örökösödési háború kezdetén 12.000 embert kellett volna kiállítaniok;* Rákóczinak majdnem tízannyit is kiállítottak. Fegyvert fogtak mellette a dunántúliak is,* pedig a szövetségalakító gyűlésen nem képviseltethették magukat.* A fejedelem mindjárt eleinte tudatlanoknak és tétleneknek mondotta* a vármegyei és községi tisztviselőket, a kik a katonaság számára nem gondoskodnak előfogatokról. Bajos is volt a dolog, mert a tisztviselők egy része katonáskodni ment, egy-egy tisztépítő-székre pedig a főispánnak valamelyik tábornoktól kellett hazakérnie a katonáskodó nemeseket.* A főispánok egy része tábornok vagy ezredes volt. Alsó-Fehérben Pekry Lőrincz, Szepsi-, Kézdi- és Orbai-székben Mikes Mihály, Békésben és Máramarosban Vay Ábrahám, Küküllőben Thoroczkay István, Kolozsban Teleki Mihály, Tordában b. Kemény Simon,* Biharban Budai István, Beregben és Ugocsában gr. Csáky István, Ungban gr. Bercsényi Miklós, Sárosban maga a fejedelem, Zemplénben Barkóczy, Borsodban gr. Forgách Simon. Sőt az alispánok egy része is ezredes volt; pl. Borsodban Szentpétery Imre brigadéros, Vasban Enyedi András, Sárosban Rhott Mihály stb. Ebből azonban nem következett valami katonai kormány,* már csak azért sem, mert a vezetőket jobban lekötötte a tábor, mint a vármegye, Ha az első alispán nem volt otthon, a másodalispán vezette a közigazgatást. Némelyik vármegyének különben is kettős tisztikara volt: egy külső vagyis kurucz (pl. Győrben Komáromi István) s egy belső vagyis labancz (a várba szorúlt labanczokkal). Ugocsában Ujlaky István 1704–1710-ig alispán volt, pedig holta napjáig kárhoztatta, szidta a fölkelést.* A fejedelem szerint «attól következett mindeddig Máramaros vármegye nyomorúsága, hogy sok lévén a főispán, a melyeket maguknak mind keresnek, mind csinálnak, annyifelé szakadtanak azon vármegyének tagjai, hogy magukon segíteni és a parancsolatokon eligazodni nem tudnak». Ő pedig a nehéz időkben nem segíthetett a régi visszaéléseken.* A megyei nemességet rendszerint a főispán vezette az ellenség ellen; de mikor pl. Jósika István hunyadi főispán a vajdahunyadi táborban levő nemességet odahagyta, ez Kendeffy Mihályt választotta meg vezérnek.*
Rákóczi eml. 23.
U. o. 82.
Rákóczi (U. o. 147. és 153.) azt mondja, hogy ezen a gyűlésen valamennyi vármegye és 4–5 kivételével, a mennyiben t. i. német őrség volt, valamennyi sz. kir. város megjelent. A 4. sz. jegyzetből látható, hogy a valóságban mely vármegyék és városok írták alá a szövetséglevelet.
U. o. 113.
Perényi Zsigmond 1704 márczius 23. Arch. R. I. 319–320.
V. ö. Turul, 1905. 51.
Károlyit 1707 ápr. 11. keményen megintette, mikor a Partiumban levő vármegyékre karhatalmat küldött; mert erre egyedül neki van hatalma. Meghagyta, hogy híre nélkül többé efféle dologba ne elegyedjék. Károlyi-Okl. V. 618. Roskoványit, a végrehajtás vezetőjét azonnal visszarendelte Máramarosból. U. o. 618–9. Ápr. 17-iki lev. u. o. V. 621.
Tört. Tár, 1901. 401. Utóda Ilosvay György. U. o. 411.
1710 szeptember 23. Arch. R. III. 306.
1704 június 29. Tört. Tár, 1906. 8–9.
A fejedelem a főispánnak jelölő és a vármegyének választójogát semmiképpen sem kívánta gátolni. Ezt határozottan megmondta akkor,* mikor Barkóczy zempiéni főispánt megkérte, hogy megyéjébe Szepesi János főpostamestert jelölje alispánnak és, ha a vármegye szabad szavazata és választása azt hozná magával, állítsa be abba a tisztségbe. De nem avatkozott be, mikor Telekesy püspököt mint hevesi főispánt bevádolták előtte, hogy nem nemes szolgáit, Tarródy Istvánt és Nagy Ferenczet, megyei tisztviselőkké választatta; különben is kitűnt, hogy ezek nem voltak parasztok és szavazat útján nyerték tisztöket.*
1706 augusztus 5. Arch. R. I. 144.
1704 januárius 10. Leskó, IV. 372–4.
Olyan esetekben, mikor országgyűlést nem híhatott össze, a vármegyéket szólította fel nyilatkozatra; pl. a selmeczi meghiúsúlt béketárgyalások után, tegyen e előterjesztést a bécsi udvarnál a külső hatalmak kezessége iránt s meghívja-e ünnepiesen a kezeseket?* Elismerte tehát a vármegyék nagy politikai súlyát.
1705 április 25. Károlyi-Okl. V. 185–7.
Állami szempontból a vármegyék ellen különösen két esetben lépett föl keményen. Az egyik a turóczi eset, a melynek részletei ösmeretesek;* a másik a vele összefüggő eperjesi konventikulum. Erélyesen bánt velük, mert nem engedhette meg a közügyek és a szövetség gyöngítését.* Ismerte a vármegyéknek azt a német időkből származó szokását, hogy a szomszédos vármegyék valamely főbb vármegye területén gyűltek össze; de azt meg nem engedhette, hogy – mint az eperjesi konventikulum előtt tették Nagymihályiban – magános nemesnél gyűljenek össze tanácskozásra.* Szigorú rendeletet intézett a vármegyékhez az efféle konventikulumok ellen, a nemesi fölkelés előkészítése és a közgyűlést megkerűlő részleges gyűlések mellőzése érdekében.* Csodálatosnak tartotta, hogy a vármegyék vagy inkább azok nevében egyesek ilyen konventikulumokat tartanak. Rajta volt, hogy a vármegyék megismerjék a gonosz elmék törekvéseit.* A vármegyei élet elvadúlását nem tűrte;* azonban utóbb is félt, hogy a vármegyék közűl sokan megkonkolyosodván, az első zűrzavarra fogják őt kényszeríteni.* Aggódott, hogy a bakafántos, önfejű vármegyei tisztek «félhangokkal megbontják jó összhangra indúlt és rendelt kótáit», mert már mostan is mindenütt a nincsent és a nem lehetet beszélik.* De nem tette meg, a mire már régebben gondolt,* hogy a szófogadatlan megyei tisztek jószágait előrement intés után lefoglaltassa.
L. a II. kötet 15–26. lapjain.
1706 márczius 12. Arch. R. I. 490. Károlyi-Okl. V. 439.
1706 márczius 20. U. o. I. 494. A vármegyéknek már 1704 április 2. meghagyta, hogy gyűléseiket ezekben a harczias időkben lehetőleg valamely táborhoz közel tartsák, hogy szükség esetében segítséget kaphassanak s különböző helységekben fölváltva, a lakosság megterhelése nélkül gyűlésezzenek. Károlyi-Okl. V. 66.
1706 márczius 23. U. o. I. 495–9.
1707 április 1. U. o. I. 502., 518.
1706 márczius 23. U. o. II. 59–60. az eperjesi ügyben.
1707 április 13. U. o. II. 65.
1708 januárius. U. o. II. 155.
1705 május 20. Károlyi-Okl. V. 200.
46. EPERJES.*
Eperjes Walzel kőnyomata után készült.
A vármegyék nyakasságát részben annak tulajdonította, hogy a közgyűlésen nemcsak a hivatottak jelennek meg. A mikor egy ízben maga is részt vett Abaúj vármegye közgyűlésén, nem hitte,* hogy ahhoz fogható rendetlen állapotot lehessen találni az országban. Hiszen parasztemberek és parasztasszonyok is megjelentek ottan, a kiket csak azért nem küldött ki, mert azt akarta, hogy hallják a beszédét s újúlt sebüket legalább dolgaink bő kifejtésével enyhítse. De sok lett volna tollára tenni azokat a rendetlenségeket, a miket tapasztalt. Meg is parancsolta a főispánnak, hogy vizsgálatot indítson az alispán ellen s ha vétkesnek találná, «az igazság folyása szerint nem javallaná, hogy valaki fejet cseréljen vele». Ha a nemes vármegyék az akkor divatos paraszt vármegyékkel valamiképpen egybeolvadhatnak, hazánkban a demokráczia váratlanul nagy lépést tesz előre.
1708 márczius 30. U. o. II. 217.
47. MAGYAR NEMES ASSZONY.*
A magyar nemesasszony Le Hay «Recueil de cent estampes représentant differentes nations du Levant tirées sur les tableaux peints d’apres nature en 1707. et 1708. Paris 1714.» cz. művéből vétetett. Aláírása: «Hongroise.»
A fejedelem sohasem töprenkedett és nyugtalankodott annyit, mint a függetlenség kimondása után. A vármegyék rendetlenségeinek tulajdonította a szegénység terhét. Abaújban ő maga is részt vett a dikák kivetésének átvizsgálásában, de nem igazodhatott el a dolgon, mert a vármegyének még jegyzőkönyve sem volt. Végre is hajlandóbb volt eltörölni az adóvégrehajtást, mint hogy igazságtalanságok történjenek.* Megvallotta, hogy ha vármegyei tiszt volna, a sok alkalmatlan kívánsággal talán az ő fejét is elszédítenék.* A vármegyéket azonban Egerben, majd Kassán számonkérő ülésbe gyűjtötte össze és szigorúan ellenőrízte.* Ily alkalmakkor is meggyőződött,* hogy «a vármegyék mindenütt megegyeztek a sírás-ríváson, semmit sem adáson; melyre nézve egyezzünk meg mink is az exequáltatáson és keménykedésen, mivel sok rossztól tarthatunk». Viszont azonban a többinél együgyűbbnek tartotta Máramarost, mivel mindent megigér, olyat is, a mit – pusztulása nélkül – rajta megvenni nem lehet. Még a fölkelés kezdetén, Máramarossal történt az a furcsa eset, hogy mikor Szatmárnak kellett volna fölkelnie, ő kelt föl, mert nem vette észre, hogy a fejedelem rendelete nem neki szól, hanem Szatmárnak.* Az egész Máramaros 125 faluból állt; de havonkint 1184 köböl búzalisztet, 2058 köböl zabot, 142,000 font borjuhúst és 50.000 kősót kellett a tábor és a kincstár részére szállítania. Pedig, a fejedelem szerint, a nép szentűl hitte, hogy ha a német igát lerázza, nem kell terheket viselnie.* Unta a vármegye panaszait, «sok haszontalan búsításait és együgyűségükből származó rövidségét». A tiszteket büntetné, ha mindezt nem a vármegye nevében tennék; de beérte azzal, hogy végrehajtás végett kikerestette a jegyzőkönyvekbe fölvett parancsait.*
1708 április 4. Arch. R. II. 223.
1708 márczius 30. U. o. II. 221.
1708 április 11. U. o. II. 234. A vármegyékkel máskor is tartottak részgyűléseket; pl. Esterházy Dániel a dunántúli vármegyékkel 1704 augusztus 31-ikén Keszthelyen. Károlyi-Okl. V. 140–1.
1708 április 25. Arch R. II. 251.
1704 márczius. Arch. R. I. 311.
U. o. I. 197.
1709 februárius 21. Vay főispánhoz. U. o. u. 444.
A hol lehetett, segített a vármegyék terhein; pl. fejedelmi hatalmánál fogva Krasznában 20-ra,* Szatmárban, mely valósággal «a háború székhelye», 25-re szállította le a porták számát.* Egyébiránt sehol sem tartotta elviselhetetlennek a közterheket, ha mindenütt rendben tartanák a dolgokat; de keservesen tapasztalta Abaújban, hogy rakta-rakogatta szájokba a dolgot, mégsem tudják, hogyan kezdjenek hozzá.* Mikor a tűzérségi pénztár felállításakor a vármegyék nyakasságát tapasztalta, úgy látta, elő kell vennie a deák mondást: ibant qua poterant; qua non poterant, ibant.* De fogadkozott, hogy megtanítja a nyakasokat, pl. a borsodiakat, a kik gyűlésükön egyenesen megmondták neki, hogy ne hadakozzék értük.* Sárosra nemcsak mint főispán, hanem mint fejedelem is ráírt,* hogy a haza törvényei szerint a nemeseknek saját költségükön kell szolgálniok. A régi rendetlenség meggyökeresedésének tulajdonította Máramaros bajait is* s a fölkelés, segély dolgában keményen írt Borsodnak, Zemplénnek stb.*
1705 május 28. Károlyihoz. Károlyi-Okl. V. 209.
1705 október 15. Szatmárhoz. U. o. V. 312.
1708 április végén. Arch. R. II. 256.
1709 márczius 24. U. o. II. 459.
1710 július 25. U. o. III. 138.
1706 szeptember 12. U. o. I. 676.
1710 szeptember 23. U. o. III. 505.
U. o. III. 490., 516.
Különben a vármegyéket önmaga figyelmeztette jogaikra. Ha – úgymond – a maguk törvényével élni nem akarnak s a kihágókat meg nem zabolázzák, ő ezt törvénytelenűl véghez nem viheti. Megírta nekik, hogy van Mózesük, vannak prófétáik; s ha megfelelő statutumokat fognak hozni, azokat annak útjamódja szerint megtartja.* Máramarosban, hol a técsői megyegyűlés alkalmával hajdúi a nemességet fosztogatták, saját katonáival szemben csakugyan erélyesen védte a vármegye jogait.* De mikor Borsod nem szolgáltatta be a rá kivetett közterheket, magán az alispánon és a tisztviselőkön kezdte a végrehajtást; mert a haza közszüksége akármely igaz hazafi szemében előbbrevaló a magánérdeknél.* A hanyag megyei tiszteket az egri konventen maga elé rendelte;* az 1705: V. t.-cz. különben is felhatalmazta, hogy a hanyag vármegyékkel és azok tisztjeivel szemben vétségük minőségéhez képest járjon el.* Ugyanakkor (a III. t.-cz.-ben) a vármegyék 2–2 alkalmas megyei urat, többnyire nemes ifjakat rendelt a fejedelem mellé, hogy a gyakori követküldések költségeit megtakarítsák.* A vármegyék követeit néha tömegesen fogadta; pl. 1707 deczember 10-ikén Kassán, 1708 május 20-ikán Egerben.* Saját tapasztalatából is jól ismerte a vármegyéket. Mint vezérlő fejedelem is Sáros vármegye örökös főispánjának nevezte magát, sőt egy ízben Gálszécsen 1708 márczius 16-ikán Zemplén, s Enyiczkén márczius 28-ikán Abaúj vármegye közgyűlésein is személyesen résztvett és szónokolt; de «nem mint vezérlő fejedelem, hanem mint ennek titkos tanácsosa és a vármegye egyik tagja» jelent meg, hogy a közteherviselésben hiba ne essék.*
1710 április 4. Arch. R. III. 229–230. Rákóczi korából csakugyan több statutum van; pl. Kolozsvári-Óvári: A magyar törvényhatóságok jogszabályainak gyűjteményében III. 244–261. Máramaros, Szabolcs, Szatmár, Ugocsa; IV. I. 597–605, Hont, Turócz, Liptó, Árva, Pozsony vármegyékből; és III. 707–718., Debreczen, Szatmár, IV. II. 614. Körmöczbánya, 617–622. Nagyszombat, Szentgyörgy, V. II. 367–371., 377–9. Kőszeg városokból.
1710 április 16., 18. Arch. R. III 236–8.
1710 április 5. U. o. III. 391.
Rákóczi-tár, I. 110.
U. o. I. 441.
Azonban a követségek nem szűntek meg. 1706 márczius 8-ikán a fejedelem tudta, hogy megint követségekkel fogják zaklatni; de mindegy – úgymond – akár gondol, akár nem gondol velük, most kell egyszer kitennie magáért! Arch. R. I. 480.
Rákóczi-tár, I. 72., 125.
U. o. I. 107., 110.
Szavának mindenkor súlyt adott, hogy az országot, jobban mondva a szövetkezett rendek területét alaposan ismerte. Okiratokkal bizonyítható, hogy hazánknak 360 falujában és városában tartózkodott hosszabb vagy rövidebb ideig; s nem egyet ő maga jellemzett irataiban.
A falvak szegényesek és csekély számúak voltak. A fölkelés kezdetén Máramarosban csak 125 falu volt,* míg most 160 van. Ugocsa «olyan falukból áll: 2–3 ház van benne».* Tolnában, Baranyában, Fejérben összesen talán tíz faluban laktak emberek; a többiek a végházakban (Ozora, Pinczehely, Hidvég, Tamási, Fok, Szekszárd, Mohács, Simontornya) húzódtak meg.* A hadakozás és sok adózás miatt a szegénység mindjárt kezdetben annyira leromlott, hogy némely faluban 2–6 öreg gazda maradt. Ezeknek ugyanannyit kellett szolgálniok, mint mikor mind otthon voltak. A falvaknak tehát előbb-utóbb pusztúlniok kellett.* Nem egy helység fogadta meg Miszt-Tótfalu példájára, hogy a hajdúkat be nem várja, ha bokor lesz előtte, a hova elbújhat; hiszen a gazda meg sem állhatott a maga házában!* Diószeg vidékén hétszerte több katonát szállásoltak el, mint a mennyit szabad lett volna.* A bírák alig mertek kilépni az utczára, mert fenyegették, verték őket.* Az ostromhoz közelebb eső falvak lakosai nyugalmasabb vármegyébe menekűltek át; ezek a vármegyék parancsot kaptak, hogy hazakergessék őket, különben rajtuk veszik meg az adójukat.* A falvak végpusztulásának megakadályozására a király megengedte, hogy a hadjárat útjában esők necsak neki, hanem Rákóczinak is hódoljanak. Azonban a csak Rákóczinak hódolók népét «kicsinytől fogva nagyig eltörli, mezei gabonáját és lakóhelyét elégeti, marháját és mindennemű jószágát elprédáltatja».* Ezt meg is tette. Rabutin és báró Tige pusztításainak emlékére házaik ablakrámáit a toroczkaiak sok-sok éven át vérpirosra festették s kívül a fal felső részét tapasztás és meszelés nélkül hagyták.* A fejedelem nem tűrte, hogy a helységek kétfelé vagy éppen csak az ellenségnek hódoljanak. Ezt tűzzel-vassal akadályozta.*
Arch. R. I. 197.
U. o. I. 185.
Károlyi-Okl. V. 107.
Arch. R. I. 235., 252.
U. o. I. 237.
U. o. I. 229.
U. o. I. 252.
Budai István pátense 1704. márczius 10. U. o. I. 308.
Glöckelsberg ezredes a pestmegyeiekhez 1705 augusztus 4. Károlyi-Okl. V. 260. A fejedelem Erdélyben a malmokat azért nem pusztíttatta el az ellenség elől, mert ott «sűrű a falu és mindenütt sok a gabona». U. o. V. 328.
Téglás István szíves értesítése.
1707 szeptember 2. U. o. V. 678.
48. TOROCZKÓI KURUCZ-HÁZAK.*
A toroczkói kurucz házak ifj. Wolff Gyula fényképfelvétele után.
A hadakozás módja még I. Endre korára emlékeztet, mikor a falvaknak mindenestől költözködniök, «futniok» kellett a betörő ellenség elől, hogy ezt az ínség verje meg. A fejedelem a bírót a szeniorral s a parasztemberekké lett hajdúk egy részével együtt felakasztatni rendelte azokban a helységekben, a melyek az ellenséget bevárták.* Másrészt eleget bosszankodott az olyan tisztek miatt, a kik, ha valami vereséget szenvedtek, a falvak dúlásával álltak bosszút.* Szerinte a falvakban nem is lehetett a magyart úgy elhelyezni, hogy csoportban és készen lehessen tartani.* A mint a szegénység meghallotta, hogy exequálni akarják, nem szántott, nem aratott, nem vetett, hanem menekűlt, a merre látott s ilyenkor 2–3 falu is lakatlan maradt. Ugocsa megmondta, hogy a vármegye végső romlásra jut, ha a fejedelem nem segít a bajon.* A dunántúli vármegyék sümegi gyűlése (1708) helyesebbnek vélte, hogy a Székesfejérvár, Komárom, Győr, Esztergom labancz várai körül levő falvakat megtartsák a hadak ellátására és a haza szolgálatára, mert elszállításuk tömérdek kárral járna.* A fejedelem is veszedelmesnek tartotta, hogy falvakra oszszák szét a hadat oly helyen, a melyet az ellenség körűlvett.* Elpusztúlt az Ipoly és a Garam melléke, Esztergom és Érsekújvár vidékének nagy része, hol csak Szentpéter maradt épen.* A hadjárat végén a falvak Eger környékén is mind puszták voltak.* Azonban a fejedelem csakugyan nem adhatott külön hadtestet minden határ őrzésére. Vigyázzanak a szegény lakosok is és, ha kell, szálljanak el az ellenség elől; különben maguknak tulajdonítsák veszedelmöket.*
1707 szeptember 11. Károlyi-Okl. V. 688.
1707 november 8. Arch. R. II. 135.
1707 november 1. U. o. II. 122.
1709 márczius 20. Tört. Tár, 1901. 410.
U. o. 1899. 213.
1710 februárius 12. Arch. R. III. 22.
Bottyán a fejedelemhez 1705 szeptember 2. U. o. IX. 215.
1710 május 11. U. o. III. 260.
1710 márczius 30. U. o. III. 383.
Azonban a falvak újratelepítéséről, a menekülők ellátásáról is gondoskodott. Még a fölkelés előtt foglalkozott ezzel a kérdéssel, mikor 1699 július 17-ikén az elpusztúlt Mezőtúrt betelepítette.* Később a szökevény németek letelepítése gondolatával foglalkozott.* Megengedte, hogy a tordamegyei (erdélyi) bujdosók letelepedjenek matolcsi birtokán.* Az ellenség elől bujdosóknak Máramarosban, Ugocsában, Szatmárban, Zemplénben, Gömörben, Borsodban stb. mindig abban a hitben adott szállást, hogy az első kedvező alkalommal visszaviszi őket elhagyott falvaikba. A füredi, egyeki, roffi lakosok visszatelepítését mindenképpen pártolta. Heves vármegyét utasította, hogy a közadóban, szekerezésben s más terhek viselésében őket minden lehető kedvezésben részesítse. Így az elszéledt lakosok hamarább összegyülekezhetnek s az ország szolgálatára, a nemes vármegye segítségére gyarapodhatnak, lakhelyeiket fölépíthetik.* Azonban nem helyeselte, hogy Ebeczky Tamás Gács várából falut épített. A haza szolgálata érdekében keményen megtiltotta,* hogy a parasztságot bebocsássa oda, mert a parasztságot nem lehet helyőrzésre használni. Az ecsedi vár kijavítása alkalmával számos házat romboltatott le, de gondoskodott róla, hogy a kilakoltatott családok el ne széledjenek, hanem alkalmas helyet kapjanak, hová cselédestűl, marhástúl vonúlhassanak; összeíratta valamennyit, hogy annak idején visszatelepíthesse őket.*
Thaly, Rákóczi ifj. 354.
1706 április 18. Arch. R. I. 532. mert akkor »felesebben szöknének«.
1710 május 18. U. o. III. 109.
1710 márczius 19. U. o. III. 372., 468.
1709. június 2. U. o. II. 476.
1705 július 23. és – magyarázatúl – augusztus 31. Károlyi-Okl. V. 253–4., 276.
49. TARPA VÁROS PECSÉTJE.*
Tarpa város pecsétje. A «Turul» 1909. évfolyamában (78. l.) megjelent képről.
Városok alapításával a vármegyéket nem szívesen gyöngítette. A mikor pl. Gönczöt hajdúvárossá tette, megnyugtatta Abaúj vármegyét, hogy azért hatósága alatt hagyja s a közterhek viselése alól sem menti föl.* Így jutalmazta meg utóbb a beregi Tarpát is hajdúvárosi szabadságokkal,* a miknek tiszteletbentartásáról gondoskodott is.* Viszont a hajdúvárosokat engedelmességre intette Bihar vármegye iránt.* A városok általában véve ragaszkodtak hozzá,* pedig a hadjárat czéljaihoz képest nyugodtan adta ki a parancsot pl. Kecskemét és Kőrös porrá tételére.* A városok elpusztítása, a mint mondta,* sokaknak kárvallása nélkül meg nem lehet, de helybenmaradása sem kevesebb kérdés. A városok híven képviseltették magukat az országgyűléseken.*
1707 márczius 14. Arch. R. II. 54.
1708 augusztus 15. Lehóczky, Bereg, III. 759–760. Thaly, Bercsényi, II. 475–6.
1710 márczius 16. Arch. R. III. 371.
Ebben az ügyben 1704 januárius 1., márczius 12. és 18., április 2. kelt levelei Biharhoz: Károlyi-Okl. V. 55., 60–61., 65–65.; 1707 márczius 14. Arch. R. II. 51. Károlyi-Okl. V. 611.
Miskolcznak 1704-ben egyszerre 567 polgára szolgált zászlai alatt! Szendrei, II. 324.
1705 szeptember 26. Károlyi-Okl. V. 301.
1705 szeptember 22. U. o. 298.
Rákóczi eml. 78., 147.
50. KŐSZEG.*
Kőszeg Cserna Károly rajza.
Némi összeköttetésben maradt vele Pest városa is, a melynek pedig a vármegyétől való függetlenségét, szabad királyi városi rangját Watula János Jakab polgármester éppen 1703-ban járta ki s hűségére a szemközt levő budai vár őrsége vigyázott. A fejedelem a határszéli városok nehéz helyzetét mindig figyelembe vette. Szakolczát, mely miatta sokat szenvedett, semlegesnek nyilvánította. Nem adott ilyen jogot az inkább császárias érzelmű Kőszegnek, hogy ne tegye a kétszínűek menedékhelyévé: pro receptaculo Nicodemorum.* De menedéklevelekkel látta el mindazokat a városokat, a melyeknek lakosai az ellenség elől egyszer-másszor kiköltözni kényszerűltek; így Szegedet, Kecskemétet, Nagykőröst,* Debreczent az erdélyi 1707: XXIV. t.-cz.-ben hűsége és hazafiasága miatt sz. kir. városi jogaiban megerősítette.* Megparancsolta, hogy az elfoglalt Szatmár városában az ő engedelme nélkül senki se merjen házat építeni, mert azt akarja, hogy rendesen épűlt város legyen belőle.* «Elég várost építhetünk, ha a németet elkergetjük», mondta volt egy alkalommal.* Mikor a városok a rossz pénz miatt háborogtak, úgy vélte, hogy egy darabig inkább a városok zúgolódjanak, mint a vitézlő rendek.* Kassán megzabolázta a nyakas városiakat: kapitányt rendelt számukra, azonban a város kiváltságainak sérelme nélkül. Nem fogadta el a közjó és a haza szolgálatával össze nem férő folyamodásaikat. A haza boldogúlása a legfőbb törvény. A kiváltságokat a végből kapták, hogy hazájokat szolgálni tartoznak; annak szolgálata alól tehát a kiváltságaikra s az időre és a körülményekre való hivatkozással nem kérhetik fölmentésüket.* Mily tanulságos adat, hogy mégis ez az egyszer-másszor makacskodó város maradt hozzá a leghívebb és jutalmát abban kereste, hogy a dicsőséges fejedelem földi maradványai felett őrködhessék!
1706 április 17. Arch. R. I. 527–8.
Hornyik, IV. 310., 394.
Tört. Tár, 1897. 605.
1705 januárius 2. Szalay, VI. 218.
1708 november 7. Arch. R. II. 367.
1708 június 30. U. o. 286.
1710 november 19. Esterházy Dánielhez. U. o. III. 327.
