A leánykérő magyar bandérium a lengyel királyi udvarban. A megkötött házassági szerződés. A jelképies esküvő és lakodalmi ünnepségek. A magyarok tornajátéka. Izabella kelengyéje. Búcsúja a szülői háztól. Kísérete. Stáńczyk jóslata.
GYÖRGY barátnak tehát sietnie kellett az előkészületekkel s a díszküldöttség összeállításával. Nem is kímélt reá költséget, hogy e nevezetes alkalommal Magyarországot a külföldön illően képviseltesse. A fényes csapat végre újév után indúlhatott útnak Budáról és 1539 január 15-ikén érkezett be Krakóba, a következő rendben: Elől haladt Brodarics István püspök, mint egyházfő, s olyan, a ki először járt itt e házasság dolgában, 57 főnyi (közte 48 lovas) kíséretével; utána Perényi Péter abaújvári főispán és felső-magyarországi főkapitány, mint a kinek területén fog majd hazajönni a menyasszony, 386 főnyi (közte 369 lovas) csapatával; aztán az öreg Werbőczi István kanczellár, hogy mint törvénytudó a házassági szerződés megírásánál jelen lehessen, 136 emberrel; majd Balassa Boldizsár, az ifjú lovag, 328 (közte 307 lovas) szolgájával, s végül Gierlachowski Erazmus titkár három szolgájával, kikhez itt még kettőt fogadott fel. Az egész város megmozdúlt, mikor ez a díszes bandérium belovagolt a déli várkapun. S a délczeg festői lovasokat és szemkápráztató ruhájukkal pompázó magyar nemeseket látva, mintha a régmúlt lovagkor támadt volna fel, midőn kűrtszó és harsona közt feljutottak a waweli királyi palotába, mely ennyi vendéget már rég nem fogadott tisztes falai között.
Elszállásoltatásuk után, kipihenve a hosszú, nehéz téli út fáradalmait, a főnemesek tisztelegni mentek a királyi családhoz. Üdvözölték uruk nevében, elmondták miért jöttek és előadták, hogy a török és német támadástól való országos félelemtől, miért nem jöhet János király személyesen arájához az esküvőre. Aztán köszöntötték Izabellát, s nem győzték eléggé csodálni leendő királynőjük szépségét és vonzó modorát. Erre Balassa átvette a különböző csapatok fölötti parancsnokságot, nehogy azok valami kihágást vagy bajt okozzanak, míg a püspök, Perényi és Werbőczi hozzáfogott a lengyelekkel a házassági okmány megszerkesztéséhez.
10. Werbőczy István aláirása.
Két heti alkudozással végre létrejött a János király és Izabella közti házasság szerződése, melyről a magyar követek január 29-ikén az alábbi tartalmú reverszálist írták alá.
II. Aichler Szaniszló nászdala Izabella esküvőjére
Zsigmond lengyel király 70,000 magyar arany forint értékű hozományt ad leányának, a miért János király hitbér fejében – lengyel szokás szerint – kétszer annyit köt le neki Magyarországon várakban és egyéb birtokokban. A várak kapitányai Izabellának hűségi esküt fognak tenni. Hitbérül kapott jószágait a királyné teljes joggal és haszonélvezettel fogja bírni, de ha János király előbb találna meghalni, s ő újból férjhez menne, hozománya egész összegét készpénzben visszakapja. E birtokok inscribálásához János király Invocavit-vasárnaptól (február 23-ikától) számított fél év alatt megszerzi Ferdinánd római király hozzájárúlását. De ha ez nem sikerülne, köteles újabb két hónap alatt a hitbér összegét, meg 26,005 magyar arany forintot (a mennyit Izabella hozománya értékéből paraphernumaként magával visz Magyarországba) a lengyel királynak megküldeni, vagy azt számára Velenczében vagy a Fuggereknél biztosítékképpen letenni, addig, míg Izabella hitbérét neki törvényes módon biztosítja. Viszont a lengyel király is két, illetve (ha Lithvániában lesz) három hónap alatt megküldi János királynak Podolin vagy Lubló felé leánya hozománya hátrálékos részét.
Izabella köteles a házasság megtörténte után a lengyel király követei előtt, a kik őt Magyarországra bekísérik, lemondani lengyel örökösödési jogáról és összes atyai vagy anyai részről örökölhető birtokairól.
12. Klerik Szaniszló üdvözlő verse Izabellához.
Ha a királyné gyermek és végrendelet nélkül halna meg, a 70,000 arany forint értékű hozomány visszaesik a lengyel királyra és utódaira; de magyarországi hitbéréből joga van bárkinek hagyakoznia. Hozományúl Izabella 32,000 forintot készpénzben és 38,000-et kiházasításaképpen ékszerek, gyöngyök és szentedények, klenodiumok alakjában kap. Ez olyan hozomány – hangzik az oklevélben – a mekkorát nem szokás Lengyelországban adni, s a király és királyné csak leányuk iránti nagy szeretetükből adtak neki annyit a magukéból is.
A magyar követek uruk nevében 140,000 arany forint büntetés terhe alatt vállalnak kezességet arról, hogy János király a feltételeket teljesíti, s végül egyszersmind kijelentik, hogy a király nászajándékúl Izabellának évi kétezer magyar forintot biztosít az erdélyi szászok Szent-Márton-napi adójából.
Harmadnapra, február elsejére a kanczellária is elkészült a magyar követeknek adandó hivatalos iratokkal. Ezek elsejében a király saját nevében és pecsétes aláírásával kiadja János király számára a reverzáliséval megegyező tartalmú házassági szerződést, kiemelvén, hogy a mint egykor ő nővérét adta, úgy a lengyel király most viszont (második nejétől származó) leányát adja neki feleségül a régi rokonság és szeretet felújítására. A második oklevélben Zsigmond kijelenti, hogy biztosítékúl leánya hozományából 32,000 arany forint és a kiházasítás tárgyaiból 11,995 forint értékű holmit visszatart addig, míg János király – a szerződés értelmében – Izabellára íratja a hozománya ellenértékéül szolgáló magyarországi várakat, városokat és birtokokat, s azokat hitbér gyanánt a lengyel királynak is le nem köti. Erről Bona királyné is külön oklevelet állított ki a maga és fia: Zsigmond Ágost nevében, s bánatpénzül maga is 140 ezer forintot (a hozomány kétszeresét) állapítja meg, az esetre, ha a hátralékos összeget s a visszatartott tárgyakat vejének idejében meg nem küldené.
Megelőző nap, január 31-ikén, pénteken, (mely a lengyelek közfelfogása szerint a hét legszerencsésebb napja,) ment végbe a palota tróntermében a jelképies esküvő, a királyi család, az országgyűlésre begyűlt lengyel rendek és főnemesek s a magyar urak jelenlétében. Az öröm-apa nevében a vice-kanczellár, Macieiowski Sámuel chełmi püspök üdvözölte megható beszédben a követeket s adta át nekik János király számára az ifjú menyasszonyt, kiemelvén e házasság jelentőségét, melylyel Zsigmond – teljesítve János király óhajtását – a régi rokonságot akarja felújítani, s a két szomszédos állam közti barátságos viszonyt erősebbé tenni. Erre a magyar biztosok köszönetet mondtak a király jóindúlatáért és a váczi püspök kézen fogva a remegő szép királyleányt, esküt tett társai és János király nevében, hogy az őt hitvestársúl fogadja és soha el nem hagyja. Összeszedve magát, Izabella is elmondta a nehány soros latin esküt, hogy hites uráúl fogadja az anyaszentegyház szokásai szerint és holtáiglan el nem hagyja János királyt, a kit itt a biztosok képviseltek. S mindenki az új párt éltetvén és üdvözölvén, ért véget a nevezetes jelenet, mely a lengyel király legidősebb leányát az utolsó magyar nemzeti király feleségévé tette.
13. Marszewski költeménye a krakói magyar tornajátékokról.
Az esküvői ünnepséget tízfogásos fényes lakoma követte, miközben udvari költök, mint Aichler Szaniszló dr., Klerik Szaniszló, Marszewski Sebestyén és Szamotulski Venczel alkalmi verseiket és Izabellát magasztaló nászdalaikat olvasták fel s árúltatták lenn a városban; a vendégeket pedig zenészek múlattatták. Azután a magyar lovasok mutatták be a tágas várudvaron – ősi szokás szerint – nagyszerű torna- és lovagjátékaikat, melyek rendkívüli hatást keltettek, s annyira tetszettek, hogy Marszewski külön költeményt írt a Krakóban is ritka középkori élvezetről. Különösen gyönyörködött a náluk ismeretlen lovagjátékokban a havasalföldi vajda két követe: Toma logofet és Vardika Péter, s egy tatár kán ember, kik 45 főből álló kíséretükkel azért jöttek ide, hogy a lengyel király urukat hűségébe fogadja.
A nap hátralévő része csomagolással, készülődéssel telt el, mivel az indulást az udvar harmadnapra, Gyertyaszentelő Boldogasszony ünnepére tűzte ki. Nagy sürgés-forgás keletkezett a várudvaron, melyen szanaszét vaspántos ládák, úti zsákok és szerszámok hevertek. Emitt nemes urak osztogatták parancsaikat, amott magyar lovasok vakarták lovaikat, s fényesítgették lószerszámukat, túl lengyel szó hallatszott a málhások közt, vagy egy-egy lengyel nemes tisztíttatta fegyvereit, nehogy elmaradjon a magyarok mellett; míg egy külön szögletben az új királyné díszkocsijait szedte rendbe egy vén csatlós és hozományát rakosgatták vigyázattal szekerekre, a mint azt a sok drága holmi és csecse-becse megkívánta.
Marszewski üdvözlőverse János király és Izabella esküvőjére.
(Ritka példánya a krakói hg. Czartoryski-múzeum könyvtárában.)
Izabella kelengyéjében a többek közt ilyen ruhák voltak: Három ezüsttel kivarrott ruha. Barna atlaszruha czobolyprémmel díszítve. Alsó szoknya piros atlaszból czobolyprém-szegélylyel. Egy fekete adamaszk-ruha. E ruhák díszítéséhez 5–6 frtjával 13 hódbőrt vettek. Egy pár «derék» vörös rázsa-posztóból czobolyprémmel. Egy zöld brokát-ruha. Néhány nyestprémű bunda. Egy violaszínű régi adamaszk-ruhája átalakítása díszítésére 55 nyestnyak ment fel. Sok szép posztó kellett kocsijaihoz is. Menyasszonyi aranyos kocsiját brokát-szövet födte, míg belső részét arany és ezüst rózsákkal díszített (32 rőfnyi) karmazsin-brokáttal, második kocsiját pedig piros selyemmel kárpitozták. Kapott ezenkívül házi oltárához szükséges drága egyházi szereket, ezüst gyertyatartókat, füstölőt és hasonlót; míg a városi tanács egy «magyar mívű» aranyozott ezüst kupával kedveskedett a reginulának, «Magyarország leendő királyné»-jának.
Mind e drágaságok gondos elhelyezését, a kocsik és lovak felszerelése ügyét, s általában Izabellának urához való bekísérése dolgát Zsigmond király Luthomirski Jánosra bízta, a ki e sok fáradsággal és gonddal járó megbízatás költségeire ezer forintot és 200 magyar aranyat kapott az udvari kincstárból.
Vasárnapra, február hó 2-ikán, álmosan, fáradtan kelt fel Izabella. Alig aludt valamit és ideges, izgatott volt, mint minden leány, a ki a szülői háztól búcsúzik. Egész éjjel töprengett jövője fölött, melyet természettől érzelgős, aggódó lelkével szomorúnak látott. Milyen lesz élete abban az új országban s új körben, a hová elkötelezték? Fogják-e úgy szeretni, mint itthon, a hol annyit dédelgették? Eszébe jutottak gyermekkora emlékei s leányéveinek ábrándjai, a miktől most búcsúznia kell... Sápadtan, elfogúltan hallgatta végig az udvarral a szentmisét a székesegyházban, melynek minden zegét-zúgát ismerte. Hallgatagon intett búcsút annak az oltárnak, mely előtt térdelve annyiszor fohászkodott a Szűz-Anyához, s azoknak a díszes emlékeknek, nemzetsége sírhelyeinek, melyek valósággal kőbe vésett történetét alkotják a lengyel nemzetnek. Fog-e még itt imádkozni valaha... Kijövet négy forintnyi alamizsnát osztott ki a szegények közt, s kimért léptekkel ment vissza a palotába. Itt ismét Macieiowski, a chelmi püspök beszélt s búcsúztatta el ünnepélyesen szülői és öcscse, az ifjú király nevében. Szerencsés útat kívánt a magyar biztosoknak, kérve őket, üdvözöljék János királyt, de mondják meg neki: becsülje földi életük legdrágább kincsét, a leányt és nővért, a kitől most megválnak, s a kivel egy személyben mindhármukat nyeri; mert bármerre megy, lélekben vele lesznek, s tőle egy újjnyira sem távoznak. Vele lesznek új hazájában, vele álmodnak, vele járnak s vele laknak mindig; mert a két királyban és királynéban a szív és lélek csak egy, s a mi jót tesz feleségével, a három másik felséggel is teszi. Gondoljon a király a rokonságra, s jusson eszébe, hogy a ki egykor nővérét vette feleségül, annak most leányát kapja tőle hitvesül... De mi volt a szónoki ajkak búcsúja a szív búcsújához képest, melynek nyelve, szava nincs, csak – hangja? Szegény leány zokogva borúlt anyja keblére, reszketve csókolta atyja kezeit és ölelte öcscsét, húgait, kiket annyi szeretettel nevelt, s oly gondossággal ápolt, hogy azok egész életükben nem testvérként, hanem – mint halálakor írták – valósággal anyjokként szerették.
Lejövet alig tudott magának Izabella útat törni a szolgák és udvaronczok, a száraz dajkák és cselédek sorain, a kik elébe jöttek, hogy még egyszer lássák és ruhája szegélyét csókolhassák. Idő telt bele, a míg kocsijához ért és a hidegben toporzékoló, útrakészen álló sereg megindúlhatott. Elől haladt a síposok és dobosok útatnyitó csapatja, utána a városi polgárság díszőrsége, a czéhek katonasága czifra zászlóikkal, ócska fegyvereikkel. Festői kép, ha hozzávesszük a magyar és lengyel lovasok százait, a mint tarka ruhájukban, czifra fegyverzetükben Krakó népes útczáin a Visztula-felöli déli kapun és hídon kivonultak a városból.
A több mint 900 főnyi magyar bandériumhoz járúlt a lengyelek részéről: Opalinski Péter gnézeni várnagy, s az ifjabb király udvarmestere 10 lóval; Rozen Péter, Horn Ferencz, Zebrzidowski Florián, Luthomirski János 6–6 lóval; Lukowski Miklós, Albo Péter, Borek Kristóf, Smolikowski, Czikowski János, Uchacz, Ocieski János, Lubomirski Péter, Oraczewski, Minchowski Jakab, (Gulczewski) János rawai palatinus, Wolski Szaniszló 5–5 lóval; Mironski Gábor, Koriczienski, Milonski, Lubomirski Sebestyén és Lőrincz, Thurek, Policzki Gábor, Orzechowski Miklós, Kolachowski Miklós 4–4 lóval; Droyowski András, Rochemberk, Isbienski Szaniszló, Biskupski András, Vieczfienski 3–3 lóval, s végül Leszczinski Szaniszló és Czudzinowski 2–2 lóval. Így aztán 1050 főnyinél nagyobb lovas-sereggel kísérték be az ifjú királynét Magyarországba. A lengyel bandérium vezére Opalinski, vezetője pedig, mint egyházi férfiú: Tarło Szaniszló przemyśli püspök volt.
Egy mérföldig szülői és testvérei is elkísérték Izabellát a rendekkel. Megújúlt érzékeny lelkében a búcsúzás várbeli jelenete, minek láttára Stanczyk, az udvar eszelős, szókimondó, öreg bolondja, e szavakkal állt a király elé: «Fölség, miért adod leányodat Magyarországba? Miért nem tartod inkább magadnál, s építsz neki itt Krakóban kőházat, hogy legyen, hol laknia?» A nap már magasan fennjárt az égen, mikor a távozó lengyel királyleány sírva végső búcsút intett szülővárosának, s ki tudja, nem lesz-e igaza az együgyű Stańczyknak, a ki mindezt, a mit látott – nem értette...