IV. Chioggiát a szövetségesek elfoglalják.
IV. Chioggiát a szövetségesek elfoglalják.
MÍG a béketárgyalások, melyek érdeklődésünket ismét teljes mértékben igénylendik, augusztus elején megindúlnak, addig nézzünk körűl a csatatereken. A szárazföldi csatatérről kevés érdekest, még kevesebb változatost jelenthetünk. A dolog természete hozta ezt így magával. Az összes hadviselő felek közűl egyedűl a magyar királynak voltak saját hadai; a többi részvevő államnak nem volt, vagy csak igen csekély nemzeti hadserege. Ezek zsoldos csapatokat szerződtettek, melyek kalandorok vezérlete alatt állottak. Egy ilynemű franczia had, a Csillagcsapat Visconti zászlója alá állott; az angol, úgynevezett «fekete testvérek» fölváltva minden fél szolgálatába szegődtek; voltak Padova urának is, Aquileja patriarchájának is különféle zsoldosai; Velencze, mely saját fiaival gályáit sem volt képes ellátni hajós néppel, szintén zsoldosokat fogadott oltalmára. Természetes, hogy az ily nép, melynek se hazája, sem országa, a nemzetek háborúiban nem látott egyebet alkalomnál, a mikor hol az egyik, hol a másik országot fölprédálhatja, kizsákmányolhatja. – A zsoldos csapatok vezérei, minthogy mindenök e rosszúl fegyelmezett hadból állott, nem szerették azt veszélynek kitenni, de sőt lehetőleg kímélték. Inkább a föld gyámoltalan népe, mint a hadértő seregek ellen viseltek háborút; a döntő ütközetet pedig, a hol lehetett, elkerűlték, mert a béke keresetöket csorbította. Azon mesterkéltek, hogy szükségesekké tegyék magokat, hogy naponkint nagyobb követelésekkel állhassanak elő, és mindig azt latolgatták, mi előnyösebb: híven szolgálni-e, vagy elárulni gazdájokat?
Nos, ily had miveleteit figyelemmel követni, keveset ingerelte kíváncsiságunkat; elég legyen megemlítenünk, hogy a szövetségesek hadai a velenczei Terra fermán jártak, keltek, Trevisót körűl zárolták, a nélkül, hogy rendszeresen ostromolták volna. Az 1379. évi hadjárat eredménye összesen annyi, hogy a szövetséges had az ellenség földén és költségén élődött.
Ellenben fölkelti érdeklődésünket az az életre, halálra törő harcz, melyet Velencze és Genova a tengeren vívott. Egy perczig sem lehetett kétség az iránt, hogy Genova Velencze elfoglalására készűl, a velenczeieknek tehát nem volt vesztegetni való idejök, ha városukat meg akarták védelmezni. Ehhez képest a San Nicolo del Lido szádáját vagyis csatornáját elzárták erős lánczokkal, és részint ágyús hajókkal, részint mindkét parton erődített táborokkal védelmezték.
Hanem a Lido nem az egyetlen út, melyen az ellenség a városba hatolhatott. A hosszú, keskeny szigetek, inkább zátonyok, melyek a lagunákat a tengertől elválasztják, hat kijárást nyitnak a nyílt tengerről ama hat mérföld hosszú és másfél mérföld széles medenczébe, melyben Velencze fekszik. E hat bejárás közől legészakibb a Tre-Porti csatorna; aztán következik a Lido, melyen az időben a főbejárás volt; Velencze alatt kezdődik a Malamocco sziget, melyet mélyvizű csatorna választ el a Palestrina szigettől; ennek déli csúcsán szintén van egy bejárat; mögötte fekszik Chioggia a hasonnevű csatornával, míg a Brondolo sziget alatt a hatodik és legdélibb bejáratot, a Porto di Brondolót az Adige és Brenta beömlő vizei időközönkint eliszapolják.
Alig voltak a velenczeiek készen a Lido elzárásával, midőn julius elején tizenhat ellenséges gálya végig járta a zátonyok hosszát, megvizsgálta a lagunák mélységét Chioggiáig, hol az éjt eltöltvén, távoztak. Ez intésre a velenczeiek a malamoccói és chioggiai csatornát is úgy elzárták, mint a Lidót. Chioggiába háromezer embert helyeztek el, egy kis flotillát rögtönöztek a lagunák védelmére, hat megmaradt gályájokat pedig a főbejárat oltalmára rendelték ki.
Csak hogy épen elkészűltek e minden erejöket megfeszített munkával, midőn Doria Péter negyvenhét gályával, melyek közt voltak a dalmácziaiak is, megjelent a Lido előtt, de mert ezt jól megerősítve találta, lement Malamoccohoz, s minthogy ez is ilyenűl tűnt föl, Chioggia ostromára határozta el magát.
Padova ura támogatta e támadásában. Hajókat küldött le a Brentán; az e folyót elzáró czölöpöket kitörte, a czölöpzetet védő nagy hajóval együtt elégette és a lagunát bárkáival elárasztotta. A szövetséges magyar hadak szintén részt akartak venni Velencze kilátásba helyezett ostromában; de Carrara csak 20–25-nek, a főbbeknek teljesítette ezen kívánatát, mert – mint mondá – nincs helye bárkáiban. Ez nagy kedvetlenséget szűlt a magyar táborban. Ezen elutasításból azt következtették, hogy a genovai és padovai csapatok, melyek létszámát huszonnégyezerre tették, mindent, első sorban a zsákmányt, magoknak akarják megtartani.*
Anjouk. dipl. Eml. III, 143. sz.
Chioggia város a hasonnevű sziget csűcsén fekszik, melylyel kétszáz lépés hosszú híd kötötte össze a szomszéd szigettel. E hidat védő műveket elfoglalni volt tehát a szövetségesek első föladata. Az ostrom augusztus 11-től 15-ig elkeseredetten folyt. Augusztus 16-án Carrara elhozatta gyújtó gépeit, melyekkel nagyra volt; de nem sokat ártottak. A chioggiaiak oly kitartással harczoltak, hogy a szövetségesek az e napi ostromot már éppen meg akarták szüntetni, midőn láng csapott föl, mely azonban csak a gyújtótól eredt, de a chioggiaiak azt hivék: a híd ég. Nehogy tehát az esetben, ha a híd meggyulladt, visszamenő útjok elrekedjen, oly rendetlenűl futottak a hídon keresztűl, hogy az ostromlók velők együtt értek a városba, s azt azonnal fosztogatni kezdették.
E hatnapi ostrom Velenczének hatezer emberébe kerűlt, és közel négyezeren jutottak Genova fogságába. A szövetségesek még nagyobb veszteséget szenvedtek; de Chioggia birtoka hasonlíthatatlanul nagyobb haszonnal járt rájok: egy jól megerősített várost nyertek, és hajóik számára alkalmas bejárást a lagunákba.
Carrara, kinek nevében a várost elfoglalák, és ki a lakosokat legott hűségére esketé, azt indítványozta, hogy azonnal támadjanak a megréműlt Velenczére. Doria azonban biztosan, rendszeresen akart eljárni, s ez nap megelégedett azzal, hogy a főtéren a genovai, a palotára a padovai, a toronyra pedig a magyar zászlót felhúzatta.*
Confortus Pulex:MURATORInál, XIII, 1250. hasáb.
Velencze – úgy látszott – el van veszve. A tenger felől a leghatalmasabb hajóhad fenyegette, mely elé azt az egy pár gályáját, hajóhada romjait, ki se merhette küldeni; a part felől ellenséges hadak környékezték, és neki nem voltak hadai, nem szövetségesei. Egy zátony védelmére volt utalva elcsigázott, elvégre is az éhhalálnak kitett népe. Attól lehetett tartani, hogy e kétségbe esett nép önmaga adja föl a várost az engesztelhetetlen genovaiaknak.
Velenczében, képzelhető, mekkora volt a rémület Chioggia veszedelme hírére. Éjjel tudták meg s azonnal félreverték a harangokat; fegyverre szólították az összes népet, mely így virrasztott reggelig. Midőn megvirradt, ott látták lobogni Chioggia tornyán a magyar zászlót! Az asszonyok jajveszéklése, a nép izgatottsága, a javaikat féltő gazdagok szepegése, a hivatalnokok aggodalma, minthogy a város élelmezéséről nem volt elégségesen gondoskodva, ezer hang, mely minden áron békeért esengett, arra bírta a tanácsot, hogy követséget küldjön a genovai tengernagyhoz. A doge alázatos levele, melyet Padova ura «ő fenségéhez» intézett, visszatükrözi a köztársaság nagy szorúltságát.
A követek elindúltak Chioggiába; hét előkelő fogoly genovait vittek magokkal, kiknek kedvezésűl szabadságokat akarták visszaadni, s egy fehér lapot adtak át, melyre Doria és Carrara írják föl a béke föltételeit.
Carrarai Ferencz a nézeten volt, hogy meg lehetne kötni a békét; hisz a mit ő kívánt, azt már elnyerhette Velenczétől, mely lételeért remegett. Ámde a genovaiak e lételt akarták megsemmisíteni, a miért a magyar királylyal takaródzván, ellene nyilatkoztak a béke megkötésének. «Nem kötünk előbb békét, volt Doria kegyetlen válasza, míg a négy érczlóra, melyek székesegyháztokat ékesítik, zablát nem vetettünk. E hét genuai foglyot pedig vigyétek vissza: nehány nap múlván kardunkkal szabadítjuk meg e testvéreinket.»
E keserű és gúnyos szavak a velenczeiek kétségbe esését a végsőig fokozták. Ez útjokban láthatták, hogy az ellenség – egyen kívűl – Velencze minden erősségét, melyek partjait oltalmazták, elfoglalta. Malamocco őrségét is visszavonták tehát, minek következtében a köztársaság terűlete csupán magára, Velencze városára szorítkozott. Az ellenség oly közel volt, hogy a signoria eltiltotta a harangszót, melylyel a népet egybegyűjteni szokták, nehogy ez is árulójok legyen.*
CARESINI, 446. – CHINAZZO, 722. – V. ö. DARU, Gesch. d. Republ. Venedig, I. kötet, X. könyv.
