XIX. A czelli és aacheni kápolna.
TÜNDÖKLŐ fényben állnak Nagy Lajos király apostoli buzgóságának alkotásai, melyeket a pogány jászok, kúnok és tatárok megtérítésével, Isten házai építésével és diszítésével, a szerzetes-rendek ápolásával mutatott. Mindezen törekvései hazánk mívelődését, polgárosítását, a művészetek: építészet, képfaragás, képírás, ötvösség fölvirágozását, a tudomány föllendülését czélozták. Szép Magyarországot önképére és hasonlatosságára nagygyá tenni: ez volt a nagy király szándéka, melyet oly mértékben, mint ő, meg nem közelített egyik se királyaink közől.
A kúnok megtérésének főgátja a tizedadó volt. A tizedet a keresztény hívők püspökeiknek, főespereseiknek és papjaiknak fizetni tartoztak, a mondott hitetlenek azonban idegenkedtek tőle.
Ezen akadályt mellőzendő, megkereste Lajos király a pápát: Minthogy – úgymond – országában jászok (philistei), kúnok, tatárok, más hitetlenek és félhitűek nagy számmal vannak, kiket ő a kereszténységnek meg akarna nyerni, adjon neki a pápa engedelmet, hogy templomokat építhessen, plebániákat alapíthasson számokra; egyúttal mentse föl a megtérendőket a papi tized alól. (1352 jul. 10.)
A pápa, ki már előbb (1348 máj. 31.) megbízta volt a ferencziek provinciálisát, hogy a kúnokhoz térítőket küldjön, most is készségesen ráállott Lajos király ajánlatára, hogy – jól van hát – a kúnok és pogány társaik tized helyett harminczadot fizessenek. Mire aztán az esztergami érsek és a domokosiak nagy tevékenységet fejtettek ki; új plebániák és zárdák keletkeztek, s a keresztény hit mély gyökeret eresztett.
A Nagy Lajos által emelt egyházak és zárdák közől névszerint négyet említ életírója, Küküllei János: a nosztrai zárdát a pálosok számára, a lövöldi karthausi zárdát, továbbá az aacheni és czelli kápolnákat.
168. LAJOS KIRÁLY FÖLAJÁNLJA A MÁRIA-CZELLI TEMPLOMOT.
A mária-czelli kápolna keletkezése nagy gondot adott az osztrák történetíróknak. Mert míg Küküllei János az aacheni és czelli kápolnákról csak annyit említ, hogy szép és csodálatos (csúcsíves) művel építtette azokat Nagy Lajos, drága egyházi szerekkel, edényekkel, kelyhekkel, könyvekkel, különféle diszítményekkel s egy tiszta arany kehelylyel ellátta; Menestarfer (vagy Mannesdorfer) a szent lambrechti benczés apátság gondnoka, 1487-ben Mária-Czell alapításának csodálatos történetét írta meg. Szerinte Dávid lamberti apát, IV. Károly császár, Harczias Lipót, Stiria heczege és III. Frigyes nagyatyja, valamint IV. Albert osztrák herczeg, V. László magyar király nagyatyja korában Lajos magyar király háborút viselt a török ellen. Lajosnak húszezer embere volt, a töröknek nyolczvanezer, min annyira megijedt, hogy menekülni készűlt. Azonban az álom elnyomta, és álmában megjelent neki a czelli szent szűz, kinek csodatevéséről már előbb is hallott, és bátorítván őt, meghagyta neki: támadja meg bátran az ellenséget, mert győzni fog, minek zálogáúl képet tett a mellére. Fölébredvén, s a képet kezéhez vevén, elbeszélte a király hadi vitézeinek álomlátását, kik megörülvén és megbátorodván, az ellenségre ütöttek, azt megverték, és aztán mint fogadások tartá – seregesen Czellbe indúltak. Minthogy pedig Lajos király az ott állott kápolnát (sacellum) fölötte szűknek találta, lebontatta, és a jelennen (1487-ben) fönnálló templomot saját költségén fölépíttette. Fölajánlotta egyúttal az érintett, arany és drágakövekkel diszített képet, egy gazdag ereklyetáblát, melyet nyakán szokott viselni, egy kelyhet, aranyos liljomokkal diszített szent ruhákat, számos más ékszert és szentségmutatót, melyek czímerével vannak – úgymond Menestarfer – ellátva, és mind e napig a kincstárban őriztetnek.
Az értelmes olvasó azonnal belátja, hogy legendával van dolga, melyet a tudákos Menestarfer, vagy száztíz évvel az esemény után, történeti formába öntött. A dolog magva annyi, hogy Lajos király a magyar nép által mind e napig szívesen látogatott kegyes helyre, meglehet: fogadásból, templomot építtetett.
A kép, melyet, a legenda szerint, Lajos király a szent szűztől kapott, a czelli egyháznak adott, s az ottani kincstárban maig is látható, szaktudósok állítása szerint, nyilván ugyanazon művész által készült, ki a Nagy Lajostól az aacheni templom számára ajándékozott madonna-képeket készítette.
A kik Menestarfer előadását készpénzűl fogadták, azok a magyar-török hadjáratot, melyről emlékezik, majd 1363-ra, majd 1366-ra, legújabban 1377-re tették.
A drágaságok és emlékek közt, melyeket a mária-czelli kincstár állítólag Nagy Lajostól megőrzött, a mondott madonna-képen fölűl, különösen két, gyönyörűen hímzett misemondó ruhát, Nagy Lajos menyekzői alsó és felső ruháját, úgy szintén neje menyekzői ruháit, továbbá a nagy király vértjét, kardját, két kengyelét és sarkantyúit kell megemlítenünk.
Sokkal több és műbecsre nézve tetemesen értékesebb, a mit Nagy Lajos ajándékaiból az aacheni templom megőrizett.
Aachent, Triert, Kölnt és egyéb rajnavidéki várost, a magyarok az ott őrzött szent ereklyék végett szívesen látogatták. Egy évben az aacheni magyar zarándokok száma ötezerre ment. Aacheni magyar szállóról is van említés. Lajos király tehát telket vett Aachenben, reá szent László tiszteletére kápolnát építtetett, azt kellő jövedelemmel, papokkal és egyházi szerekkel ellátta.
Ezen aacheni magyar műemlékekből főnmaradt három madonna-kép, aranyozott ezüstből készűlt és a Lajos király által használt czímerekkel diszített keretekben; két ezüst, részben aranyozott gyertyatartó, két aranyos ezüstből csinált ereklyetartó és hat darab, részint magyar, részint lengyel czímer, melyek az ötvösség remekei.
Műemlékeink a XIV. századból szép számmal vannak olyanok, melyek magyar eredetét megbizonyíthatjuk; és nem szenved kétséget, hogy alig volt Magyarországon jelentősb város, melyben a művészeti ötvösséget ne gyakorolták volna. Hol is virúlhatott volna föl az ötvösség, ha nem az akkori dúsgazdag és pompaszerető Magyarországban?!
Remélhetőleg, nem egyet lesz még szerencsénk fölfödözni, mert azok oly bőségben voltak a magyar királyi udvarnál és főurainknál; oly bőkezűen osztogatták mindenfelé, fejedelmeknek, templomoknak, városoknak és egyeseknek, hogy bátor sokat beolvaszthattak, mások, minthogy eredetöket ki nem mutathatjuk, ránk nézve elvesztek: mégis biztat a remény, miszerint nem egyet sikerül még fölkutatnunk, hogy tanúja legyen a magyar művészetnek.
Kik voltak e művek, képek és ékszerek mesterei, arról ugyan vannak gyér adataink; de a legtöbb művész elhallgatta nevét, nem írta, nem véste mesterművére, hogy «annál biztosabban beírják azt az élet könyvébe», mint egy régi codex mondja. Mégis a legjelesb középkori művészeinket, Kolosvári Miklós festő fiait: Mártont és Györgyöt, szerencsés volt kipuhatolni Ipolyi Arnold püspök, «első műtörténészünk». Ők voltak, kik szent László, szent István és szent Imre monumentális szobrait mintázták, érczbe öntötték és a váradi templomtéren fölállították.
Azonban, mikor Ipolyi 1863-ban e két mester emlékezetét megújította, még nem volt tudomása arról, hogy azoktól Prágában fönmaradt egy lovas szobor, melyet a műtörténet nagy magasztalással a XIV. század elsőrendű alkotásai közé soroz. A kik eddig a prágai szent Györgyöt figyelemre méltatták, egyaránt magasztalják azt a szeretetteljes gondot, melylyel a nevezett magyar művészek rajta a legapróbb részleteket kidolgozták.