IV.
IV.
Mindazáltal a bekövetkezett események csakhamar új táplálékot adhattak a Pázmány iránt uralkodó bizalmatlanságnak.
Homonnai látszólag engedelmeskedett a királyi parancsnak, és elbocsátotta zsoldosait. De Pázmány azon közlései, melyek tervei valósulását a jövőben kilátásba helyezték, mélyebb benyomást tettek rá, mint figyelmeztetései, melyek jelenlegi kivihetetlenségöket hangoztatták.
Szívósan ragaszkodva a nagyravágyása által teremtett ábrándképekhez, türelmetlenségében alig néhány hétig tudott nyugton maradni. Miután a királyi udvarhoz és a római curiához hasztalanúl fordúlt segítségért,* augusztus elején Lengyelországban indít meg toborzást és kozákokkal rakja meg várait; majd a hajdukat és a Bethlentől elpártolt Sármasági Zsigmondot szolgálatába fogadja.
Megkeresésére a prágai nuntius tagadólag válaszol; kiemeli, hogy a szentszék szorult pénzügyi helyzete nem engedi vállalatának segélyben részesítését. A pápa titkára által 1616 szept. 17-ikén dicséretekkel halmozta el ezért a nuntiust.
Thurzó és Forgách ismét rendeleteket bocsátottak ki a béke megóvása érdekében. De a hajdúk nem hallgatva rájok, (október második felében) Bethlen Gábornak Váradra küldött kétszáz fegyveresét megtámadták; elkeseredett harcz keletkezett, melyben az erdélyiek legnagyobb része elesett. Erre a hajduk diadal-mámorban szerte kalandoztak, dúlva és rabolva; majd mikor más csapatok és elégületlen erdélyiek csatlakozása által megszaporodtak, november első napjaiba Erdélybe törtek, hirdetve, hogy czéljok: «a zsarnok fejedelem» letétele.
Azonban dicsőségök nem sokáig tartott. Bethlen gyorsan megindította hadait, melyek a betörőket november 20-ikán Deés alatt szétverték. Mire, tizenhétezer ember élén Magyarországba készült nyomúlni, hogy az ellene szőtt ármányoknak fegyveres kézzel vessen véget; azon hitben, hogy a király tudtával és hozzájárulásával történt a támadás.
És csakugyan az udvarnál szívesen látták Homonnai és a hajdúk mozgalmait. Bethlen ugyanis több hónap óta megszakította érintkezését a királylyal, és bizalmas öszszeköttetésbe lépett a törökökkel; hosszantartó habozás után, kényszerítve azon körűlmény által, hogy Homonnai is megigérte, átadta nekik a nagyfontosságú lippai várat; és általán hitték, hogy Jenőt és Váradot is át fogja nekik engedni. Prágában azon fölfogás emelkedett érvényre, hogy ezt a Bethlen ellen irányuló magyarországi mozgalmak megakadályozhatják. Ez pedig végzetes tévedés volt; mert ellenkezőleg, mennél nagyobb veszély fenyegette a fejedelmet a király alattvalói részéről, annál inkább kényszerült ő, áldozatok árán, is, biztosítani magának a törökök pártfogását.
Pázmány szintén azok közé tartozott, kik a Bethlen elleni actiót ép oly jogosnak mint czélszerünek tartották. Ezen felfogását a nádor előtt nem titkolta; éles szavakban adva kifejezést felháborodásának, melyet születési helye, Szent László városa sorsáért táplált aggodalma is élesztett. « Bethlen szándékát – így ír – Várad átengedése iránt nem ismerem; de esküjére keveset adok. Mi fog tehát történni, ha a törökök csakugyan hatalmokba akarják ejteni a várost? Vajjon akkor is eltiltjuk a hajdukat, kik Magyarország ama kitünő részét önveszélyökkel védelmezik, hogy az igaztalan erőszakot jogos fegyverrel viszszaverjék? Én részemről Váradot méltónak itélem, hogy megtartásáért akár az egész kereszténység harczra keljen. »*
PÁZMÁNYnak 1616 november 14-kén Thurzó Györgyhöz írt levele az Országos Levéltárban.
Csak a deési katasztrófa és Bethlen megindulása után ismerték föl Prágában a helyzet egész komolyságát. Ekkor Pázmány megbízatott, hogy a nádorral egyetértőleg a béke helyreállítására szükséges rendszabályokat állapítsa meg. Deczember elején Thurzó György, trencsénmegyei, bicsei kastélyában tanácskozmány tartatott, melynek határozata értelmében a nádor Bethlenhez levelet intézett. Ebben a történtekért reá hárítja a felelősséget. Előadja, hogy a király alattvalói önszántukból intézték ellene a támadást, azon hitben, hogy a királynak kedves dolgot cselekednek. Mert köztudomású, hogy a nagyszombati egyességet megszegte és a királyt többfélekép megsértette. Úgymint a király alattvalóit részint tűzzel, vassal fenyegette, részint a maga pártjára igyekezett vonni; továbbá a királyt gyűlöletessé teendő, azt híresztelte, hogy Homonnai támadása az ő meghagyásából történt stb. E szerint a király méltán boszút állhatna, mindazáltal a nádor, elhárítandó az országról a további veszedelmet és nyomort, felajánlja közbenjárását, ha késedelem nélkül követet küld a királyhoz, megengesztelése végett.*
Thurzó Györgynek 1616 deczember 6-ikán Bethlenhez írt levele ugyanott.
Pázmány nem bízott a levél hatásában. Ezért a hadi intézkedések egész sorozatát tanácsolta a nádornak.* Bethlen ezalatt Debreczenig nyomúlt előre, és kinyilatkoztatván, hogy « nem a frigy fölbontására; hanem a frigyfelbontogatókra» indúl, csatlakozásra szólította föl a magyarországi protestansokat. Az ország nyitva állott előtte. Sereg, mely feltartóztassa, nem létezett. Forgách Zsigmond a közelfekvő megyék nemességét fegyverre szólította ugyan, de felhivásának nem sok sikere volt.
PÁZMÁNYnak deczember 19-dikén Thurzóhoz írt levele ugyanott.
Szerencsére, Bethlen ekkor még uralmának inkább megszilárdítására, mint kiterjesztésére gondolt. Ezért kerülte a nyilt összeütközést a királylyal. Követeket küldött Prágába, a kik által eljárását igazolta, és a mozgalmak szerzőinek megbüntetését követelte. A választ be sem várva, az 1617-ik év első napjaiban, seregét visszavezette Erdélybe.
