III.
III.
1506-ban Zsigmond lesz a lengyel király. Szövetséget köt bátyjával, Ulászlóval. Szatmári kifogásolja a lengyel követektől bemutatott szövetséglevelet, hogy alább szállítsa a Szapolyai-párt reménységeit.
Lengyelország koronáját Sándor királynak 1506. augusztus 19-ikén történt halála után Ulászló legfiatalabb testvére, Zsigmond örökölte. Az uj király herczeg korában gyakran megfordult Budán bátyja udvarában s a magyar urak előtt közkedveltségben állt. Az ekkor szőtt jó viszony akkor sem szakadt meg, mikor királyi trónra magasztaltatott; annál is inkább nem, mert Zsigmondot országának érdekei is e jóbaráti viszony fenntartására utalták. Már uralkodásának első hónapjaiban a moszkvai nagyfejedelemtől szorongattatván, 1507 májusának végső napjaiban védő és támadó szövetségre lépett Ulászlóval. A szövetség szerint a két király, miként eddig, úgy ezután is, testvéri szeretetben fog élni; országaik között örök béke s szövetség leszen; ha ellenség támad országaikra, egymást kölcsönösen segíteni fogják.*
Közli az oklevelet Katona: Hist. crit. XVIII. 513.
A nemzeti párt, vagy – mert e párt Szapolyai Jánosban látta vezérét s viszont Szapolyai e párt támogatásával remélte nagyratörő terveit megvalósíthatni – bátran mondhatjuk: a Szapolyai pártja különös készséggel járult a szövetséghez. Ugy gondolta ugyanis, hogy e szövetség nemcsak a törökök és tatárok, de a nyugoti fejedelmek, nevezetesen Miksa császár ellen is felhasználható lesz. A párt buzgóbb tagjai megnyervén czélzataiknak a lengyel követeket, már ekkor felvetették a Zsigmond király és Szapolyai János huga közti házasság eszméjét, azzal érvelvén e terv mellett, hogy e házasságból származó gyermekek a Szapolyaiak támogatásával elnyerhetik a magyar trónt is.
Minthogy Zsigmond király még a következő évben is hadban állott a moszkvai nagyfejedelemmel, csak 1509-ben hivhatta össze országa rendeit Pietrikowba, hogy egyebek között a magyar királylyal kötött szövetség ügyét is tárgyalás alá vegyék. A lengyel rendek, némi változtatással, elfogadták a szövetség pontjait s Goreczki Szaniszlót Magyarországba küldték, egyrészt, hogy az eszközölt változtatásokhoz a magyar urak hozzájárulását kieszközölje, másrészt, hogy támogatást kérjen a törökök és a moldvai vajda ellen addig, míg a moszkvai háború befejezést nyer.
48. SZAPOLYAI JÁNOS PECSÉTJE.*
Szapolyai János pecsétjének rajza (135. l.) már korábban megjelent a Fraknói Werbőczi életrajza 47. lapján. Hol van eredetije, mely után készült, nincs megemlítve.
A királyi kihallgatáson a lengyel követ előterjesztéseire Szatmári kanczellár adta meg a választ.
A mi a törökökkel való békét illeti – mondotta Szatmári – ő felsége abban a nézetben van, hogy ez idő szerint felesleges volna követet küldeni a szultánhoz, már csak a követséggel járó nagy költség miatt is; s kivánja, hogy a lengyel király követe is forduljon vissza utjáról s a fennálló fegyverszünet maradjon változatlanúl addig, a meddig a Magyarországgal kötött fegyverszünet tartani fog. Ha pedig a törökökkel úgy magyar mint lengyel részről kötött fegyverszünet ideje letelt, küldjön a lengyel király követeket ő felségéhez s közös értelemmel fognak határozni a béke megkötése vagy a háború megindítása mellett, a szerint, a mint a körülmények tanácsolni fogják. Teljesen nyugodt lehet különben a lengyel király ő felsége, hogy országát a törökök részéről időközben nem fenyegeti háború.
A moldvai vajdát illetőleg is megnyugtatólag válaszolt Szatmári. A lengyel király ő felsége követeinek távozása után – így szólt – Ulászló ő felsége előkelő követeket küldött a vajdához, a kikkel tudtára adta, hogy ő felségeik országai között örökös béke és szövetség köttetett s komolyan meghagyta a vajdának, hogy felséges testvérének országa ellen sem ő maga, sem más által titokban vagy nyiltan bármit is megkisérelni ne merészeljen, mert ha meggondolatlanul valamit is cselekednék, ő felsége ez esetben úgy akar vele szemben eljárni, hogy azontúl tudjon a magyar király parancsainak engedelmeskedni s másoknak is intő például és élő figyelmeztetésül szolgáljon. Nem is kételkedik ő felsége, hogy parancsának és akaratának a vajda eleget fog tenni. Különben is eltökélte, hogy újabb követet küld a vajdához, ki ismételten intse, hogy míg a felséges testvére országától távol van,* országa ellen sem ő maga ne cselekedjék, sem mást tanácscsal vagy fegyverrel ilyen irányban ne támogasson.
A moszkvai háború miatt.
A királyi kihallgatás után Szatmári még inkább iparkodott megnyugtatni az őt felkereső lengyel követet.
A vajda követe itt járt Budán – mondotta – s éppen a követtől szorgalmazott ügyben is tárgyalt vele. S a követ úgy nyilatkozott, hogy urának nincs szándékában bármit is tenni Lengyelország ellen; sőt ellenkezőleg, arra kérte Ulászló királyt, járjon közbe testvérénél, hogy az ő alattvalói is őrizzék meg a békét s tartózkodjanak a vajda országába való beütésektől. Ulászló király – így végezte szavait Szatmári – őszinte testvéri szeretettel van a lengyel király iránt s nincs kisebb gondja Lengyelország békéjére, mint a saját országainak nyugalmára s kész tettel és tanácscsal mindenkor segítségére lenni.
A szövetséglevél bemutatásánál azonban nehézségek merültek fel. A magyar urak vonakodtak azt elfogadni a tett változtatások miatt.
O felsége – így szólt Szatmári a királyi kihallgatás alkalmával – felolvastatta a lengyel rendektől küldött levelet s minthogy sok változtatást talált benne, a rendek elé terjesztette az ügyet. Ezek pedig, teljes egyetértésben a királyi tanácscsal, úgy nyilatkoztak, hogy ez a levél, mint a mely Ulászló ő felsége levelétől sokban eltér, nem fogadható el. «Ti ismeritek az ilyen levelek természetét, – mondotta egyenesen Goreczkihez fordúlva – tudjátok, milyeneknek kell ezeknek lenni, hogy az eredetiekkel annyira egyezniök kell, hogy egymás között semmiben se térjenek el. Ebben a levélben pedig először is az első pontban ki van hagyva az «és» kötőszó, a többi pontban is sok a változtatás, úgy, hogy nem egyezik a mi levelünkkel. Miután pedig a követ úr egy más, a mienkkel nem egyező levelet hozott magával, szükséges, hogy új levelet hozzon, mert, ámbátor ő felsége óhajtotta, hogy ez a levél is elfogadtassék, azonban a tanácsosok és a rendek határozottan ellene nyilatkoztak.»
A lengyel követnek már három nappal a kihallgatás előtt értésére adták, hogy ilyen választ fog kapni, készen volt tehát a felelettel.
Hallottam, – így szólt Goreczki – hogy több oldalról úgy vélekednek, hogy az általam hozott levél egészen mást tartalmaz, mint az, melynek pontjai felséged színe előtt állapíttattak meg. Én azonban, hogy őszintén megmondjam, a mit érzek, nem tudok felfedezni semmi különbséget a két levél között. Ha pedig ez a különbség, egy kötőszó miatt származik, mely állítólag ebből a levélből hiányzik, ez bizonyára nem lehet oly nagy jelentőségű, hogy okul szolgálhasson ilyen szent szövetségnek és barátságnak a megbontására. A megkötött szövetség ugyanis örök időkre terveztetett, az pedig, mely ama bizonyos kötőszó által kapcsoltatott, ideiglenes jellegűnek s így ez amazt érvényességében nem érintheti. Lényeges különbség a két levél közt nincs s ha az a kötőszó csakugyan hiányzik, úgy az a leíró hibájának tudandó be s nem czéltudatos szándékosságnak. De hogy kitünjék, hogy ha a szavakban van is különbség, lényegben nincs, indítványozza, hogy hasonlíttassék össze a két levél.
A levelek már összehasonlíttattak – felelte Szatmári – s ő felsége úgy találta és látta, a mint mi állítjuk s így nincs szükség további összehasonlításra. Különben nincs itt szó a szövetség felbontásáról. Az egyedüli ok az, hogy úgy az urak mint a nemesek azt akarják, hogy ugyanolyan tartalmú levelet hozzanak ide, mint a minőt ő felsége adott. A megkötött szövetséget és barátságot sem ő felsége, sem ők nem akarják felbontani, de még gondolatban sem sérteni.
Goreczkinek még más megbizatása is volt. A Lengyelország birtokában levő tizenhárom szepesi város ügyében tett előterjesztést.
A választ ebben a kérdésben is Szatmári kanczellár adta meg. Ő felsége azon van, – mondotta – hogy a két ország határán, régi szokás szerint, szent Márton napjára összejövetel hirdettessék. Ha itt lesz az ideje, ő felsége értesíteni fogja a lengyel királyt, hogy ez összejövetelre kiket jelölt ki, hogy a lengyel király is elküldhesse a maga megbizottait a szükséges felhatalmazással. Különben a magyaroknak szintén vannak panaszaik azon jogtalanságokért, melyekkel a tizenhárom várostól illettetnek. Mindazonáltal ő felsége hajlandó új kiváltságlevelet adni a városoknak.
Ez utóbbi azonban nem történt meg. A kihallgatás után csakhamar arról értesítette Szatmári a lengyel követet, hogy Ulászló megváltoztatta szándékát s megtiltotta a kiváltságlevél megújítását.
49. ZSIGMOND LENGYEL KIRÁLY ARCZKÉPE.*
Zsigmond lengyel király arczképe (139. l.) a krakkói egy. könyvtár régi metszetéről.
Goreczki úgy tudta, hogy a király nézetváltoztatásának a kanczellár volt az oka. Szatmárinak ugyanis Ulászló adományából jövedelme volt e városok adójából. Nem akarhatta tehát, hogy e városok avagy közülök csak egy is felmentessék e kötelezettség alól, mert ezzel az ő jövedelmei fogyatkoztak volna meg.
Így történt, hogy, mikor újból tárgyalásra került a tizenhárom város ügye, Ulászló csupán a régi szabadságlevelet újította meg, a melyre a lengyel követ siet megjegyezni, hogy semmi hasznára nem lesz a városoknak.
A városok ügyével kapcsolatosan került szóba Márjási építkezése is. Goreczki királya megbizásából kérte Ulászlót, hogy tiltsa el Márjásit a további építkezéstől. De a követ ebben a kérdésben is csak kétes eredményt érhetett el, mert Márjásinak a pártfogója maga Szatmári volt. Márjási nem várat épít – mondotta Szatmári – csak úrilakot, bástyák s tornyok nélkül s ez a városokra egyáltalában nem lehet veszedelmes. Ulászló ugyanígy gondolkozott. A lengyel követ azonban állhatatosan megmaradt előadása mellett. S a városok még attól is félnek, hogy Márjási, ki nem nagy birtokoknak az ura, a városokat fogja kényszeríteni várának a fentartására. Mantua vae! misere nimium vicina Cremonae! mondotta lemondással a követ, Vergilius szavait idézve.
Ulászló hangosan felnevetett e megjegyzésen s kijelentette, hogy Márjási be fogja szüntetni az építkezését. Ugyanígy nyilatkozott Szatmári is. Vajha ez az igéret eredményesebb volna – szólt Goreczki – mint az, melyet a mult évben kapott. Szatmári mosolyogva mondta: Adjátok vissza a tizenhárom várost. Ez talán könnyen megtörténhetnék, – felelte a lengyel követ – ha a kötött szövetségnek alapjai mélyebb gyökereket ereszthetnének, de a melyeket már is megsemmisíteni készülnek a magyarok. «Úgy ő felsége, mint mi – válaszolt a kanczellár – szilárdan állunk a megállapodások mellett s a megkötött szövetséget semmiben sem akarjuk gyengíteni. De mert ez a dolog sokakra tartozik, nehéz volt mindezeket meggyőzni, mert a legtöbben úgy gondolják, hogy ebből semmi haszon nem háramlik rájuk.»
Hogy a lengyel követ fáradozása a szövetséglevél elfogadtatása érdekében kudarczot vallott s más szőnyegre került kérdésben is csak kétes értékű eredményt mutathatott fel: a kanczellár és azok okozták, kik az előbbi években, mikor az Ulászló és Miksa császár családja közt szándékolt házasságokat tárgyalták, Szapolyai János és pártja törekvéseivel szembeszállva, a Habsburgokkal való szövetkezést helyeselték. Már megjegyeztük, hogy a Szapolyai-párt azért karolta fel a lengyel szövetkezés ügyét, mert úgy hitte, hogy e szövetkezést a saját czéljaira felhasználhatja. De ez a politika nem maradhatott titokban Szatmári és a vele hasonlóan gondolkozók előtt, miért is, hogy a Szapolyai-párt reménységét alábbszállítsák, ürügyet kerestek és találtak, hogy a megkötött szövetség erejét gyengítsék.
Úgy látszik, az udvari pártnak eme törekvéséről eleve értesítve volt a lengyel udvar. Goreczkinak ugyanis úgy Zsigmond királytól, mint a lengyel kanczellártól titkos megbizatása is volt azokon kivül, miket a nyilvános kihallgatáson előadott. Mint e megbizatásból kitetszik, a lengyel udvarban veszedelmesnek látták a magyarországi helyzetet, vagy helyesebben, veszedelmesnek festették le előtte azok, kiknek érdekében állott.
Szent Ágoston az Isten országáról szóló könyvében mondja – így szólt többi között Goreczki, mikor alkalma volt tanúk nélkül találkoznia Ulászlóval – hat dolog van, a mit gyűlöl az úr; a hetedik pedig, a mit utál – és ez a hetedik, a mi itt történik, – az, mikor az emberek egyenetlenséget támasztanak a testvérek között. Ezek az urak minden bizonynyal azon vannak, hogy megingassák azt a szeretetet, mely felségedet testvéréhez fűzi. Felséged bölcsesége könnyen megtalálhatja, mi végre teszik ezt.
Fáradoztunk, hogy a szövetséglevél elfogadtassék, de semmi módon nem tudtuk az urakat elfogadására bírni – ennyi volt Ulászló válasza.
A lengyel követ tovább beszélvén, hirtelen fordulattal odavitte a szót, hogy a lengyel kanczellár utasítása szerint tanácsokat adott Ulászlónak, kit válaszszon tanácsadóul maga mellé azon esetre, ha csakugyan történnék kísérlet, hogy az ország kormányzása kezéből kivétessék.
Ulászló nem találta ily veszedelmesnek helyzetét s nyugodtan felelt: Köszönetet mondunk felséges testvérünknek, hogy gondja van reánk. Igaz ugyan, hogy eleinte voltak, kik ilyesmire gondoltak, de, miután belátták, hogy keresztül nem vihetik, tervükkel felhagytak. Mondd meg ő felségének, hogy ne aggódjék; mi úgy fogunk gondoskodni országunkról és gyermekeinkről, hogy míg élünk, senki sem fog nekünk parancsolni, de fiunkat sem, valamint az ország kormányát sem fogja senki kezünkből kiragadni.
Ezzel szakadt vége a titkos kihallgatásnak.
Goreczki, mielőtt távozott Budáról, meglátogatta a primást, ki e tárgyalásokban nem vett részt. A szövetséglevél el nem fogadását illetőleg ő is úgy nyilatkozott, mint Szatmári, ki ismételten mentegette magát, hogy a lengyel király óhaját, bár minden erejével fáradozott, az említettek miatt nem teljesíthette.
A követ visszatért hazájába. A lengyel rendek belenyugodtak a történtekbe s a szövetség az eredeti alakjában lépett érvénybe.* Bele kellett nyugodniok annál is inkább, mert országukat még ugyanezen év nyarán újabb veszedelem fenyegette, melynek elhárítására Zsigmond király Ulászlóhoz folyamodott.
Stanislaus Goreczki, custos Plocensis, Sigismundo regi de actis legationis suae in Hungaria. Acta Tomiciana, I. 184–188. Ez tévesen 1511-re helyezi az oklevelet.
Bogdán, moldvai vajda, a feletti bosszúságában, hogy Zsigmond vonakodott nővérét, Erzsébet herczegnőt, hozzá nőül adni, jóllehet ezt már bátyja, néhai Sándor király megigérte, a mondott év juniusában Galicziára tört. Zsigmond Ulászlóhoz fordult, hogy bírja visszavonulásra Bogdánt, különben kénytelen lesz fegyvert fogni ellene. Minthogy Ulászló válasza sokáig késett, csakugyan fegyvert fogott, még pedig eredménynyel, Bogdánt a Dnyeszter mellett október 4-ikén döntőleg megverte. Ekkorra megérkeztek Ulászló küldöttei is, Korlátkövi Osvát és Bélai Barnabás, kik a lengyel megbizottakkal, Laszki János kanczellárral s Tomiczki Péter királyi titkárral együtt a megvert vajdával tárgyalást kezdtek, mely 1510 január 17-ikén békére vezetett. A békeszerződés szerint a lengyel király s a vajda védőszövetségre lépnek közös ellenségük, a törökök ellen. Megigérik, hogy egymásnak lázadó alattvalóit nem fogják pártfogolni. A foglyokat kölcsönösen szabadon bocsátják. Bogdán visszaadja a Galicziában rablott kincseket s az elfoglalt területeket s lemond Erzsébet herezegnő kezéről.*
Acta Tomiciana, I. 43.
