V.
V.
Móricz hesseni fejedelem. Neveltetése és tudományos műveltsége. Irodalmi foglalkozása. Molnár bemutatkozása. A fejedelem pártfogása. Molnár Marburgban, Barátainak szerencsekivánata. Hülsz Levin özvegye. A Károli-féle biblia correctiója. Móricz tervei a magyar bibliáról. Wolf levele Molnárhoz. A biblia kinyomtatása. Megbizás egy magyar nyelvtan irására. Molnár módszere. Móricz hesseni fejedelem sürgeti e művet. A Nyelvtan ajánlása. Jelentősége. Békési és Siderius neheztelése. Miskolczi közbenjárása. Siderius a magyar bibliáról. Érdeklődés a megjelent biblia iránt. A könyvszállítás tilalma. Hazahivó levelek. Asztalos levelei. A szenczi tanács meghivása.
MÓRICZ egyike volt kora legnagyobb fejedelmeinek, ki-nél kitünő uralkodoi képességekkel bámulatosan sokldalú tudományos míveltség párosult. Uralkodására esik Hessen fénykora s ő maga méltán viseli a «tudós» melléknevet. Geniálitása sok tekintetben Mátyás királyunkra emlékeztet. Jeles hadvezér volt s példányszerűen újjászervezte hadseregét, a politika és kormányzás mellett épenúgy kedve telt az építkezésekben és a folytonos utazgatásokban. Casseli udvara a finom erkölcsök, szépművészetek és a tudományos képzettség valódi iskolája volt.*
REHM Fr. Geschichte der beiden Hessen. (Marb. u. Leipz. 1846) 11. 101 kk.
38. MÓRICZ HESSENI FEJEDELEM.*
Móricz hesseni fejedelem arczképe a «Theatrum Europćum» Frankf. 1662. (I. köt. 309. lap) metszete után készült. A kép körirata: ILLVSTRISSIM(US) PRINCEPS AC DOMINVS D(OMI)N(US) MAVRITIVS HASSIĆ LANDGRAVIUS COM(ES) IN CATTIMELIBOCO, DIEZ, ZIEG(ENHAIN) et NIDA (etc.) *
A tudományt nemcsak pártolta, hanem művelte is. A héber, görög és latin nyelven kívül megtanult angolul, francziául, olaszul, spanyolul és magyarul* s számtalan művet írt versben és prózában, latin, német és franczia nyelven, melyek részben nyomtatásban is megjelentek. Nagy zenekedvelő és színpártoló volt. Udvari zenekarát maga gyakorolta be s az messze földön híres volt; Casselben színházat építtetett, melyben tanulók, egyetemi polgárok s szerződtetett angol színészek többféle nyelven tartottak előadásokat, sokszor pedig épen a fejedelem drámáit adták elő.* Több üdvös mozgalomnak állott élére: egyik alapítója volt a mértékletességi rendnek, mely a fejedelmi udvaroknál divatozó dőzsölések megszüntetésére alakúlt, tagja volt a Pálmarendnek stb. A művelődés terjesztése érdekében figyelme minden irányban kiterjedt. Az iskolaügy pártolásának élénk bizonysága a Casselben alapított lovagiskola, iskolai rendeletei s az a szokása, hogy gyakran meglátogatta a marburgi egyetemet és a lovagiskolát s maga is ügyes vitatkozó lévén, részt vett a vitatkozásokban, jutalmakat tűzött ki, sőt olykor az iskolai dolgozatokat maga átnézte.*
U. o. 99.
U. o. 102.
MOLNÁR Naplója 1609. jan. 10. CAESAR J. Catalogus stud. scholae Marpurgentis iv. (Marb. 1887) 46–47. l.
Mint nagy zenekedvelő az egyházi énekügyre is kiterjesztette figyelmét. Az egyházakat új orgonával látta el, a Casselben alapított könyvnyomdában négyhangú karénekes könyvet nyomatott ki; az ő költségén jelent meg Schönfeld György német bibliája is (1601).*
REHM II. 104.
Tudósokkal, művészekkel szemben különösen bőkezű volt s velük levelezésben s állandó összeköttetésben állott, tehetséges ifjakat külföldön tovább képeztetett s egész kis könyvtár lenne, a neki ajánlott művekből, melyeket nagyobbrészt bőkezűleg honorált.*
U. o. MOLNÁR. Psalterium. Ajánlás.
E tudománypártolás híre indította Molnárt arra, hogy zsoltárfordítását Móricz fejedelemnek ajánlja s reményében, hogy azt kedvesen fogadja, nem is csalódott. A fejedelem még mint tizennyolcz éves ifjú, maga is foglalkozott zsoltárfordítással s latinra fordított zsoltárai Schmalkaldenben (1593) meg is jelentek, a melyet mint Molnár a Dictionariumot, ő is bemutatott Rudolf császárnak és az köszönő levelet küldött neki érette.* Büszke volt most arra, hogy az első magyar Zsoltár neki ajánlva jelenik meg, annyival is inkább, mert családja is tartotta a magyar rokonságot: ezért tanították neki gyermekkorában a magyar nyelvet. Ha magyarokkal találkozott, azokkal magyarul beszélt, mint azt Tököli Molnárnak elmondta, midőn Heidelbergben egy hétig az ő vendége volt. A Móricz szíve szerint beszélt tehát Molnár, midőn később egyik műve ajánlásában arra hivatkozott, hogy neki magyar vér is foly ereiben, hogy «anyai nemzetében tündöklik és örökké fénlendik jó emlékezeti az istenes Ersébet királné asszonnak, az hatalmas magyarországi második András király leányának, Lajos hesseni és thüringeni tartománygróf nejének». A fejedelem ezen családi hagyományai, saját zsoltártanúlmányai, valamint a Molnár szerény föllépése egyaránt okai lehettek annak, hogy műve ajánlását kedvesen s őt magát pártfogásába fogadta, midőn 1607. május utolsó napján nála megjelent.*
REHM II. 99.
Napló, 1607. máj. 29 s köv.
Itt kezdődik Molnár életének fénypontja, az altdorfi nyugodt napok után most lát újra boldog és szerencsés napokat, melyekben ismét gondtalanul irodalmi munkásságnak szentelhette idejét.
A fejedelem az első bemutatkozás után el sem eresztette, hanem magával vitte egy kiránduló útjára, melyet feleségével, három fiával és Wolf Hermannal hajón tett meg.* Azután megajándékozva, egy levelet adott neki, mely a marburgi egyetem rektorának szólott s arról intézkedett, hogy az egyetemre felvétessék s hogy ott ellátása legyen.
Napló, id. h.
Most Molnár Marburgban telepedett le hosszabb időre s irodalmi terve, mely már annyiszor foglalkoztatta, de a melyet mindenféle akadályok miatt folyvást jobb időkre kellett halasztani, ismét felszínre került. Értjük a biblia kiadását.
Heidelbergi útjának meg volt az az eredménye, hogy az Asztalos-féle bibliát magához vehette s így legalább az olvasás és javitáshoz hozzáfoghatott. De egyszersmind kiadó után is nézett. Először is Corvinust, zsoltára nyomtatóját próbálta a kiadásra rábírni, s egy siegeni barátját is felszólította, hogy beszélje rá erre őt. De hiába, nem vállalkozott reá.
«A magyar biblia nyomtatásáról – írja ez a barátja – tanácsot sem adhatunk, mivel nem vagyunk bizonyosok affelől, hogy Corvinus ily nagy munkát kára nélkül felvállalhatna-e? Mi lenne akkor, ha míg azt sajtóján nyomtatná, másutt a magyaroknak tetszetősebben kinyomatnék? Tehát te, a ki a hazai viszonyokat ismered, előbb országotok nagyjaival tárgyalhatsz, hogy Corvinus óva legyen a kártól, ha ilyes valamitől fél. Ha önként nem kész akaratodnak kedveskedni: a mi véleményünkre, a melyről tudja, hogy e tekintetben semmit sem ér, nem sokat hajt. Kegyes szándékodat helyeseljük, de azt kell nézni, hogy milyen úton lehetne legjobban végrehajtani.»*
Levelezés, 1607. ápr. 21.
39. MÓRICZ HESSENI FEJEDELEM ÉS FIAI.
Ez még akkor volt, mikor Móriczczal nem találkozott Molnár. Csakhamar ezután híre ment, hogy az idegen tudóst a fejedelem állandó pártfogásába vette. Molnár maga is hirdette ezt. Természetesen legelőször egykori pártfogóit és barátait tudósította, a kik egymásután kivántak neki szerencsét.
«Örülök, hogy Istennek és a felséges fejedelemnek kegyébe jutottál», írja neki tántoríthatatlan pártfogója Rem, a ki a Zsoltárból is kért egy példányt, nem annyira a műért, mint inkább a szerzőjéért, mivel neki úgy is olyan az, mint maga megvallja, mintha ćthiopiai nyelven volna írva.* Rittershausen munkára buzdítja s figyelmezteti, hogy hazájában, vagy külföldön nem egy könnyen kinálkozik másik ilyen kedvező alkalom,* az ifjú Cuno szerint az ő esete arra példa, hogy az Isten az övéit úgy fölmagasztalja, hogy a leghatalmasabb fejedelmek szolgálatára is alkalmasak lesznek;* egy másik barátja Ézsaiás azon jóslatának beteljesedését látja e pártfogásban: «Királyok lesznek a te táplálóid» stb.*
Levelezés, 1608. jun. 1.
U. o. 1607. aug. 27.
U. o. 1607. aug. 31.
U. o. 1607. aug. 25. (Sedan) E mondatot MOLNÁR is idézi a biblia (1608) ajánlólevelében.
40. MÓRICZ HESSENI FEJEDELEM NEJE ÉS LEÁNYAI.*
A Móricz hesseni fejedelem családját ábrázoló két kép egykorú metszet után készült.
Most már a könyvkiadók is szívesebben szóba állottak vele s Genius Izsák frankfurti lelkész és Brederode közvetítésével nem sokára csakugyan talált vállalkozót, Hülsz Levin könyvkiadó és kosmograf özvegye személyében, a kit apró szívességgel Molnár maga is igyekezett megnyerni.* Midőn a kiadás föltételeiben: hogy Molnár ez időre Hanauba költözik s maga ügyel fel a nyomtatásra, hogy «közép formában» azaz kis ívrét alakban s 1500 példányban* nyomtatják stb. megegyeztek, azonnal hozzáfogott az új átdolgozáshoz. Változtatásai a mű berendezésére, a szövegre és orthographiára egyaránt kiterjedtek. Az apokryph könyveket külön választotta a kanonikusoktól, miként egykori tanárától Piscatortól látta, a sajtóhibákon kívül «kitisztította a szólásnak dísztelen módját» vagyis a solścismusokat, melyek abba a magyarul nem eléggé jól tudó Mancskovits miatt csúsztak be; a fordítást egyes helyeken az eredetivel összevetette, s időrendi táblával és lapszéli jegyzetekkel tette kiadását még használhatóbbá. Ismerősei, barátai, mint a zsoltároknál, úgy itt is igyekeztek munkáját megkönnyíteni. Genius saját könyvtárából több bibliafordítást adott neki, Hartmann János a marburgi egyetem rektora pedig szabad bemenetelt engedett neki az egyetem könyvtárába.*
Így ő közvetítette egy általuk kiadott franczia szótár ajánlását Ottó tartománygrófnál, a ki azt el is fogadta s tíz tallért küldött neki, hogy juttassa az özvegy kezeihez. Napló, 1607. nov. 15. Levelezés, 1607. nov. 22.
Biblia. Oppenheim 1612. Előszó.
Biblia (1608) Ajánlás. Haza is írt könyvekért, de a mit küldhettek volna, az sem érkezett meg kellő időben. Molnár Benedek irja neki (1608. aug. 18): «Im az minő könyveket kéretel Asztalos András uram által, im általküldöttem Szombatban az Novum Testamentumot». De Asztalos azt nem küldte el. «A Novum Testamentumot, – írja 1609. szeptember 10. – kit az bódog emlékezető Tomás Félegyházi az görögből transferált volt nagy szép módjával és ékes magyar szókkal, mostan ismét ujonnan kinyomtatták Debreczenben, és szép explicatiókkal megöregbítette Hodászi Lukács uram, az főpredicator Debreczenben, de még nem érkezett hozzánk, hogy küldhettem volna egy exemplárt kegyelmednek. Az kegyelmed bátyjáét elhozattam vala, de oly igen mód nélkül való, minthogy igen régi translatio is szalaj magyar szókkal, hogy az alföldi magyarok előtt olvasnák, ugyan megnevetnék az igéknek nemeit és én nem itélem méltónak felküldeni kegyelmednek, hanem az, kit most ujonnan kinyomtattak, ha szükséges lejend kegyelmednek, irja meg kegyelmed. És azfélét küldök egyet kegyelmednek.» E Félegyházi-féle fordításnak Molnár egy későbbi kiadásnál vette hasznát.
Mikor mindezekkel elkészült s a kiadó megbízásából Frankfurtba utazott, hogy ott magyar betűket öntessen, ezalatt két oly akadály merűlt föl, mely már-már a megkezdendő nyomtatást veszélylyel fenyegette. Az első az, a mire Molnárt Martin figyelmeztette, t. i. az alatt, míg ő itt a nyomtatásra előkészületeket tett, Bártfán is hozzáfogtak egy új kiadáshoz, de időközben felsőbb rendeletre a nyomtatást abba kellett hagyni, mivel a lutheranismus érdekében több rendbeli módosítást tettek a fordításban.* Molnárnak ezt Miskolczi tarczali iskolamester írta meg s egyszersmind biztatta is: «Azért ha kegyelmed mostan kinyomtatná, nem lenne kegyelmed munkája szidalmas. Sok keresztyén embernek a kegyelmed intentióját megmondottam és felette igen dicsérték az kegyelmed kivánságát, de az irigyeket igen szidalmazták. Isten segítségéből kezdj hozzá társ, megsegít az Isten ez szent cselekedetben. Én is, ha egy exemplárt küldesz benne, megsenkellek* 2 aranynyal.»* A másik és nagyobb baj, Molnár bátortalanságából eredt, mely miatt kevés hiányzott, hogy a fejedelem kegyét el nem veszítette. Ő a biblia kiadásánál is számított a fejedelem támogatására, de egyideig egyenesen nem merte ezt kérni, hanem kerülő úton igyekezett benne ezt a gondolatot felébreszteni. Ez lehetett a czélja pl. azzal, hogy a magyar biblia első levelét egy levél s a Molnár Gergely latin grammatikája kiséretében megküldte neki. A bibliakiadás segélyezését azonban nyiltan csak akkor kérte, mikor már a könyvkiadóval egyezségre lépett. Két kérőlevelet is írt, a nélkül, hogy erre czélzott volna. Csak akkor tudta meg a fejedelem, mikor egy harmadik levélben megemlítette, hogy kiadója megbízásából Frankfurtba készül, hogy ott betűt öntessen. Móricznak nagy tervei voltak e mű kiadására vonatkozólag; szerette volna a magyar Zsoltár segélyezése után a magyar biblia kiadásának dicsőségét is nevéhez fűzni, hogy két nemzet, a német és magyar együtt emlegesse hálával nevét s azért nem is titkolta el neheztelését, midőn Molnár sietése által tervét megsemmisülve látta. Azonnal levelet iratott Wolf által, hogy ha még nem késő, közölje vele szándékát.
Levelezés, 1607. jul. 20.
A német schenken szóból.
U. o.
«Az ajándékozott iratokat – írja – ő felsége kegyelmesen elfogadta s kegyesen megigérte, hogy a biblia támogatásáról is gondoskodni fog. Alig három óra múlva azután, hogy ezt a mondott választ kaptam, hozzák nekem másik leveledet, melyet márczius utóján írtál s jelented, hogy most Frankfurtba mégy, hogy megöntesd a hiányzó betüket és hogy mihelyt lehet, dologhoz fogsz Hanauban. Midőn ezt felséges urunknak jelentettem, megparancsolta, rögtön írjam meg neked, hogy ő felsége egyáltalában azt akarja, hogy azt a magyar bibliát Hessenben nyomtassák. Gondolkodjál tehát komolyan arról, hogy felséges urunk előtt megjelenhess s akaratát e munka végrehajtása módjáról a legelső alkalommal megérthesd. Cselekedjél e dologban a fejedelem akarata szerint s azt hiszem, nem lesz okod készségedet megbánni.»*
Levelezés, 1608. apr. 5. Wolf levele. Neve után tette: «A fejedelem rendeletére. Kívül ráirva Cito, cito, cito. Hol éri utól e levél MOLNÁRT, nem tudta Wolf, azért azt irta rá, hogy lakhelye Frankfurtban Genius Izsák úrnál tudakozandó meg, vagy Hanauban a könyvnyomtatónál keresendő. S csakugyan ez utóbbi helyen kapta meg.
Elképzelhetjük, mily zavarba hozta e levél Molnárt. Őt eljárásánál a legjobb szándék vezette, arra pedig gondolni sem mert volna, hogy a fejedelem ily rendkívüli áldozatot hozni is kész legyen. Nem is mert megjelenni a fejedelem előtt, attól félt, hogy élőszóval nem tudja előadni mentségeit. E helyett töredelmes levelet írt, melyben előadta, hogy mi indította arra, hogy maga keressen könyvkiadót, s hogy Brederode ajánlotta neki Hanaut, hogy már meg is egyezett a Hülsz-örökösökkel, hogy a nyomda e czélból már költségekbe verte magát stb. Mindenképen jóvá akarta tenni hibáját, s nagy igyekezetében olyanokat is írt, a melyek a fejedelmet csak ismét sérthették: nevezetesen, hogy ha Hanauban nyomtatják is, azért a mű czímlapjára Casselt lehet tenni nyomtatási helyül, hogy ő így is a fejedelem neve alatt akarta kiadni stb.
A Wolf újabb válaszán, melyet Schmalkaldenből küldött. meglátszik, hogy a fejedelmet ez a válasz csakugyan nem engesztelte ki.
«Mihelyt leveledet megkaptam, – írja – nyomban alázatosan átadtam felséges fejedelmünknek olvasás végett és ő felsége elolvasta. De a mennyire én megitélhettem, nem követted ő felségének szándékát, mert midőn felséges urunk megértette, hogy e dologra nincs alkalmas könyvnyomtató: hogy ezen dicséretes vállalatnak semmi hiánya ne legyen, saját könyvnyomdáját akarta annak szentelni és hogy a magyar biblia ezt a kiadását óhajtása szerint hathatósabban támogathassa, Casselben a fejedelmi palota szomszédságában jelölt számára helyet. Ez volt fejedelmünk szándéka. De mivel úgy látszik, hogy Brederode úr inkább néz az övéi hasznára, mint a fejedelem tervére s ez úttal mind a helyet, a hol a mű nyomattassék, mind a szükséges költségeket megtalálta: felséges urunk ebben kegyesen megnyugodván, úgy látszik, nem törődik többé ez ügygyel. Sőt inkább, mivel ezen nehéz dolog támogatása által nem neve dicsőségét kereste, úgy látszik, teljességgel nem akarja, hogy a biblia czímlapjára nyomtatási helyül mást tegyenek, mint azt, a hol nyomtatták s nem vágyik arra, hogy ő felségének neve e műhöz adassék, hogy netalán mások, kik nem oly nemes érzésűek, nem mondom, hogy azt ne gondolják, de azzal még csak ne is gyanusíthassák, hogy támogatása büszkeségből eredt».*
Levelezés, 1608. máj. 2.
E levél május 2-ikán kelt* s mire Molnár megkapta, akkor már jól előrehaladtak a nyomtatásban. Régi, gyermekkori vágya teljesedett most be s lelkesedéssel s lankadatlan búzgósággal feküdt neki a munkának. Örömmel küldözgeti szét a mutatványíveket; ezzel ad életjelt magáról Remnek, a ki már holthírét hallotta s jóleső megnyugvással fogadja a mindenfelől érkező buzdításokat.
Régi naptár.
«Méltán dícsérik – írja Rem – a szent könyvek írói a hősöket, kik az Úr harczát harczolták, kik az Úr munkáját végezték, szorgalmasan, nem hátrálva elernyedés miatt sem jobbra, sem balra. Hasonló dicsőség illet meg szerintem téged, jámbor férfi, legigazabb barátom; … az Ur szőlőjében szerényen dolgozol … s nem saját dicsőséged, hanem a magyar egyház hasznát keresed.»*
Levelezés, 1608. szept. 4. Rittershausen 1608. szept. 8. Filiczky János 1608. jul. 31.
«Mily nagy hivséggel és szorgalmatossággal forgottam a kinyomtatásban – írja ő maga – tudja az Isten és az én lelkem esmereti»,* elhiszszük neki, de leginkább bizonyítja az, hogy a közel másfélezer lapra terjedő, sűrű nyomású mű, melynek egész korrekturáját is ő végezte, már szeptember 19-ikén* kikerűlt a sajtó alól, tehát öt hó-napig se tartott,* pedig a mellett Bocskay István Apologiáját is újra kinyomatta.*
Biblia (1608). Előszó.
Régi naptár.
Május 2–szept. 19.
Napló, 1608. jul. 12.
Időközben valamiképen Móricz fejedelmet is annyira ki tudta engesztelni, hogy az nemcsak megengedte, hogy az «ő árnyéka alatt elkészített biblia az ő dicsőséges nevének eleiben írásával legyen kedvesb a magyar nemzetnél»* s nemcsak «víg tekintéssel, kegyes és kegyelmes kézzel» vette,* hanem később egy másik munkát is, melyet Molnár az ő egyenes megbizásából írt, szintén Hanauban nyomatott ki.
MOLNÁR szavai az Ajánlásban.
U. o.
41. A «SZENT BIBLIA» (1608.) CZÍMLAPJA.
Mert Molnár a biblia mellett más munkán is dolgozott. Élete ama legnevezetesebb napján, midőn kis Zsoltárával kezében, a fejedelem magyar sympathiája s azon tudat által bátorítva, hogy a fejedelmeknek nemcsak a hasznos és szükséges, hanem néha még a ritka és idegen ajándékok is kedvesek szoktak lenni,* megjelent nála: az nemcsak kegyesen meghallgatta «valamint selpeghetett»,* hanem megbízást is adott neki egy magyar grammatika írására. A magyar tudós és a magyar zsoltár látása eszébe juttatta a magyar nyelvet, melynek elemeire gyermekkorában tanították s azt a gondolatot ébreszthették benne, hogy most kedvező alkalom lenne annak alaposabb megtanulására. E kivánsága akkor meglepte Molnárt, a ki ily mű irására soha sem gondolt, de elfogadta azt és büszke volt reá, mivel e megbizás által nemzetét látta megtisztelve.
Psalt. Ung. Ajánlás.
U. o.
Sokat tünődött magában azon, hogyan írja, minő rend- és módszert fogadjon el. Ismert ugyan több ily művet, például a Béza és Ramus franczia grammatikáját, több német és cseh nyelvtant, de más volt e nyelvek szelleme, más módszert kivánt a nyelvtan tárgyalása is. A korábbi magyar munkák példányai* oly ritkák voltak, hogy Molnár azoknak létezéséről sem szerezhetett tudomást.* Utoljára is a Ramus módszerét fogadta el, tekintettel a fejedelemre, a ki szintén ebben írta a hesseni iskolák számára latin nyelvtanát.
Sylvester Grammatikája és az Orthographia Ungarica Cracoviensis.
«Quem sequerem, quemque fugerem, habebam prorsus neminem» irja a Grammatica Ung. előszavában.
A szerkesztésnél úgy járt el, hogy elővette a Károli-féle bibliát, eleitől végig olvasta s abból és egyéb magyar könyvekből, mint a Székely István Krónikájából, az orthografiai, nyelvi és mondattani példákat. E munkájának kettős haszna volt, mivel egyúttal kijavíthatta a biblia számtalan hibáit, következetlenségeit.
A munka így lassan haladt s nem maradt el az azt türelmetlenül váró fejedelem sürgetése sem. Molnár sietett őt egy levéllel megnyugtatni, a mi a Wolf közvetítésével sikerült is.
«Munkád illetőleg – írja ez neki* – felséges fejedelmemnek nem csak előadtam, a mit megirtál, hanem a levelet is odaadtam ő felségének olvasni s elolvasás után azt válaszolta, hogy ő kegyesen megnyugszik a te dolgaidban; nem azt kivánja, hogy mennél gyorsabban, hanem hogy mentül jobban végezd el a dolgot; nem kell tehát sietned, hanem kellő időt fordíts reá; felséges urunknak gondja lesz arra, hogy valósággal tapasztald, mily kedves leend ő felségének ez a munka.»
Levelezés, 1607. jul. 18.
Két hónap mulva újabb sürgetésnek kelle menni, mert Wolf ismét azt írja Molnárnak, hogy a fejedelem elfogadta mentségeit, hogy miért halad olyan lassan a munkában s szivesen vár, csak jól dolgozza ki.*
Levelezés, 1607. szept. 30.
Molnárt ezalatt a bibliakiadás gondolata és munkája is nagyon elfoglalta s főleg e miatt haladt oly lassan a grammatika irásában. A lassúságért azzal vigasztalta magát és talán a fejedelmet is, hogy Clajus német grammatikairó húsz évig dolgozott munkáján, pedig voltak előtte, a kiket követhetett.* Két évi munka után* mégis elkészült vele s 1609 junius 17-ikén* «a könyvnyomtatás feltalálása napján» az ajánlólevelet is megírta az ifjú Móricz herczeghez, pártfogója fiához, a ki ekkor a marburgi egyetem rektora volt, a következő évben pedig ki is nyomatta Hanauban.*
Gramatica. Előszó.
«Confectus vero tandem mihi est Dei beneficio iste libellus Ungaricus in inclyta hac academia per biennium fere, raro intermissa meditatione compositus; qualis nunquam antea fuit visus. In quo sane multum sudavit ingeniolum meum, ut quoquo modo principe dignum munus ex eo elaborarem.» U. o. Ajánlás.
Régi naptár.
Novae Grammaticae Vngaricae succincta methodo comprehensae et perspicuis exemplaribus illustratae libri duo. Hanoviae. Typis Thomae Villeriani, impensis vero CONRADI BIERMANNI et consort. 1610. 8-r. 202. l.
42. WOLF HERMANN ALÁIRÁSA.*
Wolf Hermann levelének kelte: 1608 ápr. 5. Olvasása: «q(ue)m nosti T(uus) Hermann(us) Wolfi(us) | mandato principis». (Eredetije u. o. 189. sz.)
Az érdekes ajánlólevélnek, azért, hogy az ifjú Móriczhoz van intézve, nagyobb részét mégis a tudománypártoló atya magasztalása foglalja el. Miután fölemlítette, hogy a hesseni udvarban a görög és latin nyelven kívül, franczia, olasz, spanyol, angol, és belga nyelvű társalgást lehet hallani, a mely nyelveket a herczeg és testvérei is értenek és beszélnek, így adja okát a grammatika ajánlásának:
«Én ugyan önként megvallom, hogy a magyar nyelvnek a föld ezen távolabb eső részén csekély haszna van s rá csaknem semmi szükség sincsen, de a kik Pannonia híres-nevezetes földjét megnézni s török katonaságot látni óhajtanak, azoknak valóban hasznos és szükséges. És ki tudja, hátha az isteni felség a magyar nemzet folytonos szenvedéseit és szomorú gyötrelmét megszánván, valahára annak is csendességet ajándékoz és oly boldoggá teszi, hogy más fejedelmi férfiak is látni akarják s Felséged is évek multával azt a pannoniai országot haszonnal és gyönyörűséggel nézegetheti meg.*
U. o. Ajánlás.
Ezután rátér a magyar irodalom szegénységére, a minek bizonysága, hogy sehol nem talált magyar nyelvű kézirati codexre, hogy magyar könyv is kevés van* s e miatt a magyar nemzet és nyelv régiségéről keveset tudott kinyomozni. Előszavában a nyelvrokonság kérdéséről is megemlékezik s nyiltan bevallja, hogy nem tudja, melyik nyelvből származik, vagy mely nyelvekkel rokon a magyar; csak az bizonyos szerinte, hogy egyetlen európai nyelvvel sem rokon, ha nem vesszük annak a Pannoniában található tárgyak némely szláv elnevezéseit s azt sem tudja, hogy vajjon maradt-é fent Ázsia scythiai határain valamely nemzet, mely a mi hunn nyelvünkkel él? Azután Székely István után megemlíti a székelyek hunn betűit, melyeket soha sem látott, sem olyan embert nem ismert, a ki valahol látta volna s egyben felszólítja honfitársait, különösen az erdélyi székelyeket, hogy ha ilyen van náluk, bocsássák azt közre s ne vessék meg a szlávok példájára a magyar nyelv mívelését.*
A legrégibb magyar könyv, melyet ismer SZÉKELY ISTVÁN 1558. Krakkóban nyomatott krónikája s ebből mutatványul latin fordítással együtt közli a magyarok bejövetelére és keresztyén vallásra térésére vonatkozó részt.
U. o. Előszó. A TOLDY kiadásában (Corpus grammaticorum linguae Hung. Pest 1866.) 113.
Molnár, mint azt a czímben is jelezte, két részre osztotta föl munkáját, u. m. etymologiára és syntaxisra.* Első nyelvtan, mely mondattannal együtt csonkítatlanul maradt ránk s egész a mult század végéig használt kézikönyv volt. Nagy hibája, hogy mint a korabeli nyelvtanírók, úgy a latin grammatika békójától ő sem tudott megszabadulni, bár némi ily irányú törekvést árul el;* valamint az is, hogy a helyett, hogy magából a nyelvből vonná el a hang-, nyelv- és mondattani törvényeket, más rokontalan nyelvből elvont, készen talált szabályokat erőszakolt rá s e miatt a nyelv szellemébe sem hatolt be, bár finom nyelvészeti megfigyelésnek s önálló nyelvészi gondolkodásnak is számos jeleit találjuk nála.*
Első magyar syntaxis, mivel SYLVESTER Grammatikájának az a része, mely ezt tárgyalhatta, úgy látszik, örökre elveszett.
Ilyen pl. a névragozásban a 7-ik eset (Mutativ) felvétele, az igék osztályozása és ragozása stb., melynél a héber nyelvtanirókat követte.
Pl. a tárgyas és tárgyatlan (direct és indirect) igeragozás megkülönböztetése. (TOLDY i. m. 176.)
Az így nagy szorgalommal és fáradsággal készült nyelvtan, annak, a kinek első sorban készült, tetszett: a fejedelem gazdagon megjutalmazta érte s Molnár megelégedéssel tekinthetett vissza a marburgi három évre, melynek tevékenységét két nevezetes munkája: egy régi tervének megvalósulása s egy igéretének beváltása hirdeti.
De egyéb okok is voltak, a miért Molnár örömmel gondolhatott később vissza az itt eltöltött időkre. Már említettük, hogy a fejedelmi kegy sugárzása hogyan, mennyire emelte hazai és külföldi barátai szemében Molnárt, hogy miként siettek ezek szerencsét kivánni emelkedéséhez.
A szerencsekivánatok, buzdítás és elismerés mellett is volt valami, a mi miatt öröme nem lehetett teljes, a minek emléke fájóan érintette kedélyét. Nagyon bántotta az, hogy két régi pártfogója Békési és Siderius, a kiknek segedelme által a legválságosabb napokban tartotta fent magát, mivel hazahívó szavuknak nem engedelmeskedett, megsértődve végleg elhallgattak s többet reá sem gondoltak. Megkérte jó barátait, hogy járjanak közbe érdekében s győzzék meg e haragos patronusokat arról, hogy nemes és szent czél tartja őt a hazától távol; hivatkozzanak szótára mellett zsoltárára s előre keltsenek jó hangulatot a magyar biblia iránt, melynek nyomtatását nem sokára megkezdik. Több barátja buzgólkodott ügyében. Midőn Hanauban a bibliát nyomatta, csaknem egy időben ketten is tudósították a Miskolczi István tarczali rektor közbenjárása eredményéről; az egyik, Szepsi Mihály azt irta meg, hogy a magyar biblia kiadását Siderius is szükségesnek tartja, csakhogy nem látja, hogy ilyen veszedelmes időben honnan lehetne támogatást kicsikarni; de azért maradjon meg feltett szándékában s a miben lehet, annak idején segítségükre számíthat. Ebből megitélheti, hogy milyen indulattal van ő hozzá Siderius. «Azt mondom azért – teszi utána – hogy adjon Isten sok embert hasonlót Sideriushoz.»*
Levelezés, 1608. jun. 21.
Ugyanez az értelme Váradi Farkas Gergely levelének: «Az felfődrül Siderius uram irta kegyelmednek, hogy az bibliakinyomtatásban kegyelmed találjon módot, ha hazánk nem nyújthat segítséget is, melyből kegyelmed megitélheti, hogy ez az elkezdett szép munka nem leszen kegyelmednek kárára, sőt nagy tisztességére.»* Nem oly megnyugtató volt magának a Miskolczinak levele:
U. o. 1608. jun. 26.
«Siderius és kassai pártfogód, Békési előtt – írja – gyakorta sokat beszéltem rólad s nem hizelgésből mondom, de nem fogyok ki magasztalásodból, bár annak hatását az irígység lerontsa is. Sok ócsárlód ellenébe magyar-latin Calepinusodat, többeknek Zsoltárodat hozom föl és ez becsületes nevednek oly világos bizonysága, hogy a aljnép szitkai be nem feketíthetik.»*
Levelezés, 1608. jul. 17.
Sideriust csakugyan nem sikerült kiengesztelni; ez nem sokkal ezután meghalt, annélkül, hogy Molnárnak megbocsátott volna. «Az egyetlen Siderius János úr volt ellenséged, – irja alig négy hónap mulva szintén Miskolczi – a ki 1608. augusztus végén az új számítás szerint megszűnt élni, – mást senkit sem tudok. Vagy ha tudnék is, hát azután? Vajjon az indiai elefánt fél-e a szunyogtól?»*
U. o. nov. 13.
De volt még más is, a ki haragudott Molnárra, ha épen ellensége nem volt is. Ezt Miskolczi ezen levele is elárulja, melyben tanácsolja Molnárnak, hogy mi módon engesztelhetné ki Békésit. Megírja neki, hogy sokat beszélt vele róla s hogy napról-napra szelidebb lesz. Jó ember az és őt igen kedveli. Elmondta neki, hogy a Zsoltár magyar nyelvű ajánlásában hálásan emlékezett meg róla; jó néven vette, de még jobb néven venné, ha egy vagy két példánynyal köszöntené s kéri, hogy ha a biblia megjelent, azzal együtt csakugyan küldjön egy példányt.*
U. o. 1608. nov. 13.
Bízvást feltehetjük, hogy Molnár e jó tanácsot megfogadta, valamint azt is, hogy Békési végre maga is belátta, hogy Molnárt nem önző czélok tartották vissza a hazameneteltől s megbocsátott neki s lelkében megnyugodva nem sajnálta többé a reá fordított költséget.
Az itt említett biblia nyomtatása még be sem volt fejezve, s otthon már elterjedt a hire, hogy új biblia jelenik meg, az eddigieknél kezelhetőbb alakban s egymásután jönnek a tudakozó levelek:
«Mit reméljünk a bibliáról? – kérdi Miskolczi – hát az a vaskos és temérdek kötet, melyet sok szép szóval csikarhattunk ki a könyvtárnoktól, a heidelbergi egyetem könyvtárából,* még nem szült? Adjon Isten, a keresztyének Lucinája, neki szerencsés szülést, s ivadékában általad nekem is legyen részem.»*
Érdekes dolog, hogy Asztalosnak e sok viszontagságon keresztül ment bibliája, máig fenmaradt s jelenleg az egyetemi könyvtár birtokában van. A vastag bőrbe kötött könyv megrongált táblája díszesen aranyozott s rajta arany betűkkel s egyik fedelén: BIBLIA * ANDREAS AZTALOS, másikon: * ANNO * DOMINI *1*5*9*1* áll. Egy ideig a katholizált Prágai Jánosé volt s ez írhatta bele: «Hćretica Biblia.»
Levelezés, 1608. nov. 13.
Ezután egymásután jöttek a megrendelések egyszerre két, három és több példányra.
«Kegyelmedet kérem, mint uramat, barátomat és atyámfiát, írja Foktői* – hogy az én számomra mintegy hármat avagy négyet foglaljon, válasszon és vegyen ki. Egyik közülök amaz jó papirosú legyen, valami az ára leszen, jó szívvel igazán megadom. Az uraimék is ugyanezen dologra általam igen kérik kegyelmedet. Kegyelmed azért szeretettel forgolódhatik ebbeli munkánkban, mölyet mi is fejenként, míg élünk, igyekezönk kegyelmeteknek megszolgálni …»
U. o. aug. 3.
Bátyja, Benedek is, arra kéri, hogy küldjön egy «kicsin magyar bibliát», ha elvégezte; szintén azt köti lelkére unokaöccse Szíjgyártó Lukács; Miskolczi pedig levelében már «parancsolja neki és nem trafál», hogy küldjön egy díszkötésű példányt marburgi vagy vittenbergi kötésben, kapcsosan, kinek a sarka bőrön forogjon, a könyvtáblán monogrammjával. «Igen, igen megveresd társ, ne kiméljed»; teszi utána.*
U. o. 1608. nov. 13.
A mint a mű csakugyan kikerült a sajtó alól, első dolga volt küldeni testvérének, Asztalosnak és barátainak. Bécsben volt egy könyvkereskedő ismerőse, Wechel Máté, rendesen ez közvetítette az ilyen könyvküldeményeket, ő hozzá azután felmentek időközönként Szenczről és Nagy-Szombatból, megtudni, Molnártól nem érkezett-é valami?
A könyvszállítás ez időben rendkívül sok nehézséggel járt. Szigorú tilalom gátolta azok behozatalát s csak titkon és nagy óvatossággal történhetett. Érdekes erre nézve Miskolczinak egy levele, melyben Molnárt fölszólítja, hogy legyen segítségére neki könyvei hazaküldésében s keressen olyan embert Frakfurtban, a ki azokat hordóba csomagolva, mintha egyéb vásári árúczikk volna, Bécsbe szállítaná.
«Felette igen kérem kegyelmedet, – írja* – hogy értekezzék valóban kegyelmed Francofurtban azféle ember felől és hogyha kegyelmed találand, kegyelmed legyen szemben azzal a jámbor urunkkal és kérje, ha anni keresztyén jámborsággal lehetne, hogy két hordó könyvportékát,… mintha nem könyv volna, hanem egyéb marha, Bécsben az mi költségünkre elküldhetne. Kegyelmed elszámlálhatja nekie, miért kelljen könyvünket olyan honestus praetexus* alatt elküldenünk az inquisitiok miatt és ennekelőtte is Ulmából micsoda szín alatt vitték haza marhájokat egyéb magyar atyánkfiainak …»*
Levelezés, 1607. febr. 24.
Tisztességes szín.
Levelezés, 1607. febr. 24.
Ilyen nehézségekkel volt egybekötve a biblia hazaküldése is s azért még ennyi elővigyázat mellett is megesett, hogy nem érkeztek haza s azokat a bibliákat, melyeket fent említettünk, még sok ideig hiába sürgeti Molnár Benedek, Albert testvérétől.
A mint e nagy munkát, a melyet Rem herkulesinek nevezett* befejezte, ismét megújultak a hazahivások. Már előbb külföldi barátai leveleiben is vannak czélzások. Így egyik azt kérdi tőle, hogy miután hazájában csendesség van, nem tér-e vissza övéihez?* Egy rokona is figyelmezteti erre:
U. o. 1608. jul. 19.
U. o. 1608. szeptember 8. (RITTERSHAUSEN).
«Magyarországunk már-már csendességhez jut s kiterjesztett szárnyakkal sovárog utánad, a haza sóhajtva hív. Mi rokonok mindnyájan nagy fohászkodások között kivánunk, minden barátod óhajt. Nosza tehát, jelenjél meg közöttünk. Vajha megérhetném, hogy téged láthassalak.»*
Levelezés, 1608. nov. 5.
Miskolczi is arra kéri, hogy tudósítsa, hogy mikor tér haza* s figyelmezteti, hogy gondolkozzék már a visszatérésről, mert ha valamikor, most igazán szüksége van a hazának az ilyennek munkájára.*
U. o. 1608. nov. 13.
U. o. 1608. jul. 17.
De különösen Asztalos buzgólkodott, hogy Molnárt rá birja a hazajövetelre.
«Kérem én kegyelmedet – irja neki 1608. márczius 6-án* – ha ott fen valami kötelessége még nincsen kegyelmednek, jöjjön ki kegyelmed közénkben; szolgálj nemzetednek és hazádnak és szüleidnek is, ne nézzed az ott benn való békességes állapotot… Most bévebben nem irhatok foglalatos dolgaim miatt, hanem még is intem és kérem kegyelmedet, jöjjön meg kegyelmed ez mi nyomorult földönkre, az kegyelmed hazájában, hol kegyelmed kedves dolgot cselekszik Istennek előtte, hogy szolgálhass szent nevének tisztességére, ecclesiájának épületire és atyádfiainak épületire. És ugyanitten ez mi városunkban* kegyelmednek tisztességes helye, fizetése lenne, kin kegyelmed megelégedhetnék.»*
Régi naptár.
T. i. Nagy-Szombatban.
U. o. 1608. márcz. 6.
S mikor e hivásnak semmi sikere nem volt, azért nem hallgatott el s a következő évben ismét előhozakodott vele.
«Az kegyelmed becsületes jó hirén és nevén örülök szüvem szerént, – írja ismét egy másik levélben, melyet egészen a hazahivásnak szentel* nemcsak azért penig, hogy kegyelmed minden jóakaratját mutatja hozzám, hanem kegyelmed távollétében is nemzetségének és szerelmes hazájának hogy örömest szolgál. De úgy tetszik ennékem, hogy mind enni sok munkája és szolgálatja után is kegyelmednek nagyobb kedvessége, becsületi lenne, ha személy szerint is az mi megfogyatkozott és sok nyomorúságban forgott országunknak fiainak az Istennek tiszta anyaszentegyházában szolgálna kegyelmed.»
Levelezés, 1609. aug. 4.
«Noha kegyelmednek az ország mintegy natale solum* immár, azért hogy patria est ubicunque bene,* de azért lehetetlen, hogy nemzetéhöz és természet szerint való hazájához ne vágyakozzék kegyelmed.»
Szülőföld.
Mindenütt haza van, a hol jól foly dolgunk.
«Továbbá azt is kell kegyelmednek meggondolni, mely nagy becsületes és kedves lenne a kegyelmed hazajövetele. Mert minden rendek: főemberek és közönségesek, iffiak és vének nagy ájtatossággal emlegetik és szüvek szerént várják kegyelmedet. Annakfelette kiváltképen való főtanítóhelyek megfogyatkoztanak most, melyeket kegyelmed énnálamnál jobban tud. Mind az keresztyénségnek öregbülésére és hasznára s mind penig néminémő barátinknak és szomszédinknak, kik ottan-ottan szarvat emelni szoktak, hátrább állására és rész szerint való félelmére lenne az kegyelmed hazajövése és földünkben való lakása, Kegyelmedet nem tudom micsoda difficultas tartóztatná meg a hazajöveteltől. Mert mindjárt vocatioja lenne kegyelmednek, mihelt az kegyelmed jelenlétét megértenék azok a helyek, az kik leginkább szükelkednek az kegyelmed szolgálatja nélkül.»
Majd az által is kiván rá hatni, hogy a zsoltárokat hitfelei nem tudják énekelni. «Merthogy az magyarok nem tanulják a musicát, nem találják fel az nótáját mindeniknek.»* «Hogyha volna, ki tanítaná az psalmusoknak franczia nótáit… írja ismét – igen kedves volna az kegyelmed munkája. Mert ha tudnák az nótáit, az templomban ugyanezekkel élnének mindenütt. Azért meggondolhatja kegyelmed minémő kedves és becsületes lenne az kegyelmed köztönk való lakása.»
Levelezés, 1609. szept. 10. Egy másik levelében (1608. márcz. 6.) csak annyit mond: «Az musica az magyaroknál nem felettébb vagyon ususban.»
«Az keresztyén istenfélő fejedelem is mindaz mi nemzetségünknek fogyatkozott állapotját s mind az Istennek tisztességében járó hivatalt meggondolván, nem tartóztatja meg kegyelmedet.»
A hazahivó levelek egy része az országot és egyházat ért veszedelemmel vagy üldözéssel kivánta bizonyítani, hogy otthon nagy szükség lenne reá. Most Asztalos egy levelében kellemes hírekkel is kecsegtette: A magyar koronát hazahozták, a magyar urak a kassai országgyűlésen «megegyesedtek szép módjával egymással», a törökkel való frigy is véghez ment, békeség van, jó termés és nagy olcsóság stb.»*
Levelezés, 1609. szept. 10.
Mikor Molnár e leveleket kapta, még javában dolgozott a magyar grammatika irásán és kinyomtatásán, ezt megirta Asztalosnak, és az igazat adott neki abban, hogy azt félbe nem hagyhatja:
«Bizonyára nincs panasz kegyelmedre irta azután megnyugtatásul – mindazonáltal mert távollétében többet szolgált kegyelmed az mi nemzetünknek, hanem mint némelyek jelenlétekben mennyi hasznot tettek az ecclesiában.»*
ASZTALOS utolsó fenmaradt levele Molnárhoz. Levelezés, 1610. febr. 20.
Megnyugodott benne s később csak arra figyelmezteti, hogy ha e munkát bevégezte, a jó sorsban ne felejtkezzék meg hazájáról:
«Ottan-ottan – írja neki erről a jóakarat és hazaszeretet sugalta bőbeszédűséggel – szoktuk leveleink által kegyelmedet molestálni és incitálni arra, hogy valaha nyomorult országunkba kegyelmed nemzetsége közibe haza jönne. De az gondviselő Isten kegyelmednek az idegen országban naprul-napra jobb-jobb állapotot parancsol és ez az oka, hogy kegyelmed az megmutatott jó szerencsét el nem akarja hadni. Hogy ha szinte távoly vagyon is, sok hasznos munkáival, hűséggel és szeretettel szolgál hazájának. De énnékem úgy tetszik, hogy még annál is becsületesb, kedvesb és hasznosb lenne az kegyelmed állapotja, ha személy szerént is szolgálna kegyelmed hazájának. Adja az Úr Isten, hogy azt a munkát, kit jó rész szerént elvégzett kegyelmed, minden hozzávaló szükséges dolgokkal teljességgel elvégezvén (mely az magyar grammatika, az mint az kegyelmed leveléből értem) hazájához békességgel és jó, jó egészséggel jöhessen.
«Bizonyára – irja tovább mintegy bátorításul – az magyar grammatikát akarnák sokan látni, kiváltképen azok, az kik közöttünk magyar nyelvet akarnának tanulni.»
Így sürgetik folyvást testvérei, barátai, pártfogói. S hogy e sürgetés még ennél is hatásosabb, szinte ellenállhatatlan legyen, szülőföldének Szencznek tanácsa is összeült s a szenczi biró és az egész tanács ünnepélyesen szólítják föl a visszatérésre. Kérve kérik, jőjjön már haza közéjük, hiszen olyan epedve várják; egyszersmind bocsánatot kérnek tőle, hogy eddig nem segíthették s hogy kedves hangú levelük még kellemesebb hatást érjen el, ajándékot is küldenek neki «városostul». Ide iktatjuk az egész érdekes levelet:
«Az Atyaistentől, ő szent fölsígítől kévánjuk kegyelmednek ez uj esztendőben minden lelki és testi sok áldást, azmellett szolgálatunkat is ajánljuk kegyelmednek, mint fiunknak. Ezért akaránk kegyelmedet megtalálnunk levelönk által, miért hogy kegyelmed sok időtől fogva kezenkben nem jött; nem tudjuk, ha él-e kegyelmed és jó egíssígben volna kegyelmed vagy nem? Azért ha ily kegyelmed az világon és jó egissígben vagyon kegyelmed, kit nem is kételkedönk: csudálatos, hogy kegyelmed enni időtől fogva nem jött kezenkben.»
«Azért ha az ur Isten élteti kegyelmedet és ez világon vagyon kegyelmed, kérjük mint jóakaró fiunkat, szomszéd barátunknak fiát, hogy kegyelmed jöjjen hazádban, ugymint városodban; kit hálálhatnánk, hogy az ur Isten hozná kegyelmedet közinkben. Bizonyára szivönk szerint akarnánk az kegyelmed atyafiaival egyetemben látni kegyelmed jövetelit.»
«Ne nézze kegyelmed az mi hálaadatlan voltunkat, hogy semmi segítsíggel nem voltunk az kegyelmed odalítelíben, tulajdonítsa kegyelmed néminemő részit az sok háborúságnak és sok visszavoniásnak, az ki itt köztönk volt. Tudjuk, hallotta is kegyelmed oda az mi országunkban lött háborúságokat, ki miatt csak Isten tudja, ki, mint és hogy maradott az sok bujdosásban az sok ellensíg között.»
«Azért, Istennek hála, mostan azok mind megszöntenek és az ur Isten békessiget adott. Kegyelmed bizvást jöhet közinkben, mert az ur Isten békességben tart benönket. Kit ha megcselekeszik kegyelmed kérísönkre, meglátja kegyelmed, hogy mi is városostul hálaadatlanok nem leszönk kegyelmednek és örömest is látjuk kegyelmedet. Kegyelmedtől, mint fiunktul erre az mi levelönkre választ várunk, az mellett Istennek, ő szent fölsigének oltalma alá ajánljuk kegyelmedet.»
«Költ Szempczen die 5. Februarii. anno 1610.»
«Kegyelmednek örömest szolgálunk mü szempczi biró és az egész tanács.»
«P. S. Im kegyelmednek elsőben városostul ött aranyat köldönk, kit kegyelmed jó neven vegyen. Ha az ur Isten kegyelmedet közinkben hozza, többel akarunk kegyelmed lenni; az város is naprul napra jobban megépül.»*
Levelezés, 1610. febr. 5.
Mikor Molnár szülőfölde e meleghangú levelét kapta, akkor már elérte legfőbb vágyát: beváltotta a fejedelemnek tett igéretét, megvalósította irodalmi terveit, a melyek külföldön maradásra késztették. Pénze is volt, annyit kapott a Grammatikáért Móricztól, hogy úti költségre bőven elég lett volna* s így abban, hogy az útra határozza el magát, ez sem lett volna akadály.
U. o. szept. 18.
De azért még mindig volt egy másnemű s nem kevésbbé fontos akadály: egy régi szív ügy, mely a hazatérés előtt szintén elintézésre várt.
43. ZÁRÓ-VIGNETTE A «PSALTERIUM UNGARICUM»-BÓL.*
A második könyv végén lévő záró-vignette a Molnár «Psalterium Ungaricum» (1607) cz. fordításában az Ajánlás után áll. A m. kir. tud. egyetemi könyvtár példányáról.
