Ékszer.
Ékszer.
Ékszer az Anjoukorból nagyon kevés maradt fenn. A sirok Árpádkori mellékletei eltünnek, a hajkarika merőben hiányzik az Anjoukori temetőkből, a nyakperecz vagy reczés fenmaradását is képes emlékekből s irott adatokból állapíthatjuk meg. Mindössze egy pár virágsziromhoz hasonló kerek boglárt említhetünk meg az Anjoukori sirleletek közül, minőt Csanádmegyében Nagylakon s aztán Szabolcsmegyében találtak; ez a forma képes emlékeken is gyakran feltünik, mint p. Sz. Simon koporsóján az egyik női alak palástbogláránál. (27. 9.). Hasonlóak voltak az ővkapcsok is s mindössze annyiban különböztek az alapformától, hogy mint a 28. tábla, 8. sz. a. közölt s egykor az 1299–1317 körül szerepelt Boksa nembeli Sinka mester tulajdonát képező halasi ezüst ővkapocs mutatja, a virágszirmok megkissebbeknek s a kerek boglárt szegélyező körökké változnak, míg a boglár mezejét az a gothikus izlést jellemző hatkaréjú (s azonfölül még alakos) levél foglalja el, a minek a másik változatnál a virágbibe felel meg. A virág helyett gyakori az alakos diszítés. Az ékszerek most is leginkább aranyozott ezüstből készültek, a kigyósi aranycsaton (28. 23) a niellozás (fekete zománcz) is előfordul, de ez aligha lesz magyarországi készítmény. Ellenben a sodronymunka és zománcz egyesítésének azon módja, hogy a körvonalakat (rendesen virágszirom) a filigrán adja meg, a mezejét pedig különböző szinű zománcczal töltik ki, Magyarországban jött létre, még pedig Nagy Lajos uralkodásának dereka felé. A sodrony vagy magyar zománcz eddig ismert legrégibb emlékei, az aacheni egyháznak Nagy Lajos által 1367-ben ajándékozott s az ő czímerével ellátottt ötvösművek (kehely, utmutató, gyertyatartó stb.) épen az ő rendeletére készültek s mint Pulszky Ferencz megjegyezte, a csúcsíves részek gothikája inkább német, semmint olasz befolyásra mutat, a minek csakis az a magyarázata lehet, hogy tényleg itt készültek Magyarországban, melynek városi polgársága a középkorban tudvalevőleg németekből állt, mert máskülönben Nagy Lajos alatt inkább Olaszországgal volt Magyarország kapcsolatban s nem Németországgal. A vékony lemezü, halpikkelyalaku levélezüsttel való diszítés is el volt terjedve az Anjouk alatt, mint Gilet Miklós leánya ingóságainak 1348-ki jegyzékében olvassuk s már föntebb is említettük, őseink ezt scabának, szabának (schuppe) nevezték.*
Arch. Közl. XVIII. 47. – A nagylaki leletet dr. Réthy László ásatta fel 1883-ban s a M. N. Múzeum régiségtárában van (120/1883. Rég. N.), áll csontgombokból, hajgyürüből, 5 db öt szirmú bronz rozettából s bronz szijvégből a sárkányt ölő Sz. Györgygyel. Kiadatlan ép úgy, mint a Szabolcsm. kutya-bagosi lelet (a Szabolcsm. múzeum birtokában), mely egy teljesen elpusztult templom alapfalai körül rigolirozás alkalmával került napvilágra s bronz rozettán kivül különböző házi eszközöket, sarlókat, késeket, lakatokat, ollót, szigonyt, csatokat, dorombot, vésőket, aztán fegyvereket, buzogányt, kopjahegyet, anjoukori sarkantyúkat, csizmapatkót sat. foglal magában; közzétételük nagyon kivánatos volna; rajzukat dr. Jósa András szabolcsmegyei főorvos úr volt szíves velem közölni. – Pulszky F. Magyarorsz. Arch. II. 194. s köv. ll. 198. s köv., 202. s. köv. – Bock F. a kigyósi csatról Mittheil d. Central Comm. 1867. XII. 101. – Hampel J. a halasi leletről Arch. Közl. XIII. k. 2. füz. 46–50. l. és Ötvösművek Nagy Lajos korából. (Arch. Ért. VIII. 1888. 193–208.) Kárász L. Az aacheni magyar kápolna ötvösművei. (U. o. XII. 1892. 193–204.), Ipolyi A. Magyar ereklyék. (Arch. Közl. III. 116–122.) – Czobor B. Magyarorsz. tört. eml. az ezredév. orsz. kiáll. 153 s köv. ll. – «Tunica ampla de panno moryt cum filiis argenteis vulgo scaba dicta ordinatum»; «Tunica similiter ampla de scarleto similiter cum foliis argenteis.» Anj. Okl. V. 205.
