Lófölszerelés. Nyereg.
Lófölszerelés. Nyereg.
A lófölszerelés úgy a Képes Krónika, mint a falfestmények, valamint a prágai Szt. György szobor után elég pontosan megállapítható. A nyugoti módra készült székalaku s a testet elől-hátul körülfogó nyergek (IX. B. 5. – X. B. 5. – XI. 4. 26. 1–2.) nálunk is nagyon el voltak terjedve, a nélkül, hogy a szabadabb mozgásra sokkal alkalmasabb, de természetesen csak jó lovasnak való alacsony keleti nyereg formát kiszorították volna, melyet az 1433-ban nálunk járt franczia Bertrandon de la Brocquičre is megemlít. A hogy a Képes Krónika ábrázolja, p. Álmos hg vadászatának jeleneténél (XI. 1.), vagy a minőnek a prágai Sz. György-szobor mutatja (37. 2.), idoma alig különbözött a XVI. századból ismert magyar nyeregtől, melyet a keskeny és egyenesen álló alacsony előkápa s a széles, félig hátrahajló félköralaku hátsó kápa jellemez. A kun nyeregnél, melyre felhozhatjuk a derzsi falfestményt (31. 1.), a hátsó kápa keskenyebbnek látszik, a Magyar Nemzeti Muzeum néprajzi osztályában levő régi kun nyerget is a mindinkább keskenyedő, nem pedig a széles félköralaku hátsó kápa jellemzi. A nyeregtakaró rendesen négyszögalaku, ritkább a kerekre vágott, minő a prágai szoboré (37. 2.), s többnyire csak a szegélyzete volt diszítve, míg a félköralaku kun nyeregtakarónak egész felületét virágdiszítmény borította. A szügyelőről elől a sallangot elhagyták, csupán ráerősített boglárokkal, pitykékből állt a diszítése, de magának a szíjnak nem volt semmi mellékes elágazása, mint a farmatringnak vagy farkasszíjnak, mely az Anjouk idejében még két mellékszíjjal volt ellátva, egyik a nyeregtakaró, másik a ló hátulja felől ment rézsutosan fölfelé s a ló hátán, találkozási pontjukon egy boglár foglalta össze, melyből igen gyakran egy sallang csüngött alá. (IX. B. 5. X. A–B. 5. XI. 4. XII. 10.). Egészen másnemü a prágai szobron látható farkasszíj (37. 2.), mely a ló hátán megy végig s oldalt jobbról is, balról is, egy a ló hasáig érő szíj csüng le róla. Mint a szügyelő, a farkasszíj is, valamint a kantár gazdagon ki volt rakva érczboglárokkal és gombokkal. A kantár szerkezete szintén egyszerü volt, kerültek benne minden fölösleges részt, a kettős kantárszárra sem találunk az emlékeken példát. A zabla rendesen feszítővassal volt ellátva (28. 9, 11, 17. 24.) s alsó végeit láncz tartotta össze; a szájvasnál jellemző e korszakban, hogy vége felé mindinkább megvastagodik. Az Anjou-kori kengyelt a képek háromszögünek mutatják úgy a Képes Krónikában, mint Aquila freskóin. (V. ö. 28. 15.) A ló farkát szabadon hagyták s hosszura növesztették, befonására csak a prágai szobor szolgáltat példát (37. 2.), meg a killyéni falfestmény (31. 2.), ez azonban már a következő századba tartozik, annak is a közepe tájára.*
Bioeheim id. m. 123 s köv. ll. – A magyar nyereg alakja eléggé kivehető a Képes Kr. több képén, minők: a magyarok bejövetele, Botond párbaja, Gyula leveretése, II. Géza megkoronáztatása, IV. Béla futása, Ottokár halála sat. Közölte ezeket a Millen. magy. tört. I. k. 102, 195, 275. II. k. 274, 483, 595. A nyereg hátára l. Sz. László látományának képét u. o. II. 93. A kun nyerget az emlitett derzsin kivül l. a killyéni freskón és a Margitszigeti téglán u. o. II. 125, 463. A néprajzi muzeumban levőt l. Gr. Zichy J. Kaukázusi és középázsiai utazásai. II. 586. A bögözi freskó magyar nyergét l. Arch. Ért. XVIII. 1898. 390. – V. ö. Zschille és Pforrer: Die Pferdetrense Berlin. 1893. 10 s köv. l. és Die Steigbügel. Berlin. 1896. 9–11. l. – Schlieben A. Geschichte der Steigbügel. (Annal. d. Ver. f. Nassauische Alterth. XXIV. 1892. 205. s köv. ll.)
