Ing. Felimeg.
Ing. Felimeg.
A kettős, ú. m. alsó és felsőing vagy felimeg a XVII. században is megvolt, de azzal a változással, hogy amaz hosszú, emez pedig rövid volt. A hosszú inget a felimeggel együtt a XVII. század elejétől fogva kezdik emlegetni a leltárak, még pedig olyan módon, hogy a hosszu inghez rendesen kétszer-háromszor annyi felimeget sorolnak elő. A felimegnek, úgy, mint a XVI. században, többféle változata volt. A ránczos ing 1620 körül ment ki a divatból egy pár emberöltőre; Apor mondja, hogy a régebbi időben nem volt ránczba szedett egész mellyű ingök az asszonyoknak, hanem elől meg volt hasítva, annak kötője volt s úgy kötötték meg a nyakuknál, «mert – folytatja – akkor épen az nyakokig fel volt az ingek, nem bocsátották úgy zsibvásárra az csecseket szemtelenül, mint a mostani asszonyok és leányok». A német módra való kötéses ing, melynek emlékét legelőbb a XVI. század derekán találjuk, egy századon át divatozott. A felimeg aranynyal, ezüsttel volt átszőve, arany, ezüst virágokkal kivarrva, selyemmel és czérnával himezve. De – mint Apor irja – különösen szerették úgy az asszonyok, mint a leányok a rézből csinált, igen apró, mintegy lencseszemnyi islógokkal egészben mindenütt megrakott belső kicsiny és külső ingeket; egy-egy ingre afféle apró islóg két-háromezer is rá volt rakva és varrva. Ez az Apor korában divatos ing sipújju volt, vagyis olyan, mely a «könyökiig bőv volt, azon alól a keze nyeliig szük.»
