III. A »ZICHY«

Full text search

III. A »ZICHY«
A Zichy fogadóról mindig eszembe jut a Zsedényi Eduárd inggallérja, a Zsedényi inggallérjáról eszembe jut a Csernátony stílusa, a Csernátony stílusáról pedig a szuezi kanális. A szuezi kanális felőli elmélkedésemben meg lehetetlen meg nem emlékeznem a Sramko bácsi torkáról. Míg Lindley meg nem csinálta a pesti vízvezetéket, addig ez volt a tekintetben a legjelesebb species. Sok borral vegyített víz vezettetett le e derék alkotványon keresztül egy félszázad óta.
A Zichy fogadónak leírásában ő olyan alapkő, olyan kiindulási »alfa«, mint a Napóleon elhanyatlásának történetében annak kedves felesége.
Sramko bácsinak is valódi hitestársa a Zichy. Megesküdött és hű hozzá. Túlhajtott erényesség. De a Zichy már azt úgy érdemli meg. Mert a Zichy híres és nevezetes hely. Nem azért jár pedig oda Sramko bácsi, mert nevezetes hely, hanem azért nevezetes hely, mert odajár. És az nagy különbség.
Azután – én istenem! – csak kell az embernek járni valahova enni. Nem élhet levegőből, kivált ha a levegő tele van vesztett pörök hírével. S ha már egyszer eszik, innia is dukál, mert meg van írva a régi tudós könyvekben, hogy »Trencsiny országban« egyszer a ludak ettek és nem ittak, hát mind kidöglöttek. Hiába, az ember fut a szomorú sors elől. Ez már az önfenntartási ösztönhöz tartozik.
És ha néha-néha – teszem azt – szórakozottságból túlságosan talál bevenni a »jóból«, neki az mind megjárja, mert Kinek három van diplomája, háromszer tőbet ihatja, mint holmi közönségezs ember.
És ilyen értelemben hasznát veszi diplomáinak.
Egyszóval szolid ember, minélfogva a Zichy is szolid hely. Az öreg urak és az átutazók vendéglője.
A nagyvilági politika ritkán képezi a beszélgetés tárgyát. Az a néhány »burger«, aki néha-néha betéved egy »jó napot« csinálni magának »esténkint«, nyugodtan issza meg »feketéjét« vagy a megrendelt »drapákot«, s még a vén Napóleon halálára is csak annyit mond:… isten nyugossza meg szegényt!… hanem bezzeg annál többet beszél a Sramko bíróvá választásáról… ami Sramko bácsinak olyan érzékeny szívlágyító téma, miszerint sokszor arra a csúfságra vetemedik tőle, hogy egy cilinder bort ereszt meg a szépen megszaporodott jóakaróknak. Mert hát a népszerűség sem jön ingyen. Így is sokkal olcsóbb, mint ha Teller árulná a »speisz-cetlin« és a Géza kellner számítaná fel az árát.
Hanem aztán hetivásárkor megélénkül az élet a szolid pecsovics-jellegű Zichyben. Nemzetes Hont vármegye »nagyságos« közönségétől hemzsegnek az asztalok. S ha itt-ott hegyesre kifent bajuszával kitarkallik közülök egy-egy Nógrád megyei atyafi, kilyukasztja lelkét a tengernyi büszkeség, melyet liberális volta miatt az ügyefogyottabbakkal szemben érez, s belevágja bölcsességének bicsakját a politika cipójába, s olyan karajokat szeldel a szegény jámbor hontiaknak, hogy egészen belepirulnak ettől a megromlott rebellis nógrádi levegőtől.
Jól esik lelkünknek (már mint nekünk pecsovicsoknak), hogy mi is elmondhatjuk valakinek azokat a mérges epithetonokat, mikkel a baloldal minket prezentel meg; mert hát hiába a csizmánál is sárosabb a »kalucsni«, ha az van felül, – és a felső kabátot is jobban éri az eső, mint a »lajbit«, ha be van gombolva.
Hanem erre a hasonlatra nyomban meg is mozdul a másik asztalnál Hecks, aki oly elválhatlan kísérője Sramkónak, mint Minervának a bagoly, s ki a fél vármegyét ruházza kontóra.
Isten után neki köszönhetjük leginkább formánkat.
Némán ül ott, mintha azon gondolkoznék: milyen lesz a jövő század divatja, pedig azon gondolkozik, hogy mivel hibázta el tegnap a »kalábriászt«, mikor »tercbélára« bukott, aztán nagyot hajlongva köszön egy-egy bejövő vagy távozó vendégnek, áhítatos arccal nézve utána, mintha az járna eszében, hogy milyen érdemes derék férfiú az, mennyire tiszteli, becsüli ő azt, eddig az jár eszében, hogy ugyan miből fizeti ki a felszaporodott ruhaadósságot? Aztán megissza félmesszelyét, felhúzza riska kabátját, melyért úgy fáj a szíve, hogy önmagának kell elnyúzni…, és elindul a »körbe«, hogy ott is bevégezze »nyilvántartási szemléjét« hitelezői felett.
A hetivásárokat leszámítva a Zichy csak akkor veszti el monoton jellegét, ha az »Edos gyerek« vetődik ide falujából.
És az elég gyakran megesik.
Híres paripáján, mely a brazíliai császár istállójába került ki s útközben átúszta a Földközi-tengert, ezelőtt tíz perccel indult el otthonról, ami közönséges lónak és embernek félnapi járóföld. No, de jó is, hogy ily sebesen jött, mert már annyira száraz volt a torka, hogy amint a Zichy kapujában kicsaholt kováján egy szikra torkára pattant, egyszerre lánggal kezdett égni – hanem, jó szerencse… éppen akkor vitték arra a város vizipuskáját s úgy agyonlőtték vízzel Edos pajtásunkat, hogy zicher belehalt volna – már amennyire tudniillik egy huszár meghalhat –, ha a hauszknecht hamarjába be nem tesz szájába egy csomó bagót, amitől a huszár halottaiból is egyszerre feltámad…
Siet is magáról lehányni a felsőruhát, mely az említett kaland következtében persze lucskos volna, ha a folyosón véletlenül nem néz rá olyan tüzesen a szőke szobalány, hogy nyomban megszáradt.
Hanem most azután kárpótolja is magát a kiállott viszontagságokért: egész armádia palackot állíttat maga elé, s amint Muki cukrász elmésen megjegyzi: huszárosan egy egy kortyra issza ki a bort minden a Zichyben található üvegből: kivevén a Flóris bácsi szemén levő szemüvegből. De ebből is csak azért nem, mert nincs benne.
Búsulva vigadoz mellette a jó Béla gyerek is: kifogyhatatlan leleményessége éppen most szüli meg az »Ötvenedik indítványt«, hogy »igyunk meg még egy messzely vöröset« – s ha restellni látszik is szégyenítő súlyát annak a gondolatnak, hogy ő csak baka volt önkéntes korában, mégis jólesik elbeszélnie, hogy mikor egy ízben őfelsége előtt glédába kiállott, a felséges király elbámulva mondá:
»Ilyen szép domború mellkast még nem láttam«.
Isznak is aztán király őfelsége egészségeért nagyokat a bajtársak, kik a komisz cibil ruhában is érzik katonás voltukat.
A Béla gyerek belekezd egy »ezer rőfös toasztba«, mit Edos öcsénk vigyorgva hallgat, fejét jobb kezére támasztván, mintha Sennyeyt akarná utánozni, hol-hol egy nagyot bólintva, mintha Están bácsi parlamentáris modorát venné fel, és közbe pipaszárával üti velős szavaihoz taktust, mintha Deák Ferenc örökmozgású plajbászát vette volna tanulmánya tárgyául…
Egyszerre lehanyatlik a kéz és fej, a nagybojtú taj pipa, melyet mint »guter Reiter« kapott generálisától emlékbe, kifordul kezéből, a huszár lelke lerészegedik a nagy tengernyi dicsőségtől, mely múltját terheli, mert a bor az bagatell csak… mely meg sem kottyan vasfejének, melyet pusztán a nagy tettek ólomsúlya nyom le – és felhangzik ajkán egy-egy regurális kortyantás, melyre tihanyi echóként felel vissza a másik asztalnál elaludt Géza kellner elfojtott mély szuszogása.
…A toasztírozó szónok körülnéz. A teremben nincs egyetlen lélek sem… csak az üres palackok, a tövig égett gyertyák és a méla csend. Egyet sóhajt és azután – folytatja toasztját ott, ahol elhagyta, hatalmas borízű hangon fenyegetve a nemzetet… mely sehogy sem akar jobb útra térni…

 

 

Ziarele Arcanum
Ziarele Arcanum

Vezi ce au spus ziarele din ultimii 250 de ani despre acest subiect!

Arată-mi

Arcanum logo

Arcanum se ocupă cu digitalizarea în masă, cu arhivarea și cu publicarea materialelor tipărite.

Despre noi Contact Apariții în presă

Languages







Ziarele Arcanum

Ziarele Arcanum
Vezi ce au spus ziarele din ultimii 250 de ani despre acest subiect!

Arată-mi