II. BUDAPEST ÉJJEL. MÁGNÁS-MULATSÁG
II. BUDAPEST ÉJJEL. MÁGNÁS-MULATSÁG
Kiknek szívén fekszik a főváros magyarosodása, azok elérik ábrándképök megvalósítását, ha egy éjjel nem fekszenek le, hanem végigbolyongják a »magyar Párizs«-t. Mihelyt az éj gáz-csillagokkal kirakott toalettje borul az iker-fővárosokra, mindjárt levetik magukról a nappali feszt, s megmutatják valódi arcukat, mely olyan tündéri, olyan igéző a vérmes honfi-kebleknek.
Az idegen szó ritkulni kezd az utcákon. Magyar zamatos vagy éppen nem-zamatos nóta hangzik ki a korcsmákból; magyarul beszélő kecses debardeur-t vezet karon magyar levente. Az »aer« megtelik magyar kurjancsokkal. A börze előtt Csiky Sanyi tekintetes lábainak sarkantyúpengése jelzi Eger városa haladását. Néha-néha megáll egy-egy szögleten, megpiszkálja »pélpája« égő hamvát, mintha azon tűnődnék, hogy ugyan hol lehet »az a másik«?
A drabant magyar káromkodások között kísér be egy csoport magyar atyafit, kik a nap lenyugtával »keleti kérdést« támasztottak magok közt valahol a »Zrínyi«-ben. Egyszóval az éj diplomatikus nyelve a magyar. Ami korántsem jelenti a magyar elem korhelykedési és éjszakázási hajlamát, hanem csak éber voltát. Ébren vagyunk, mikor a többiek alszanak, s alszunk, mikor mások germanizálnak, hogy legalább ne lássuk. És ez nagyon bölcs politika a germanizáció kijátszására. Ha soká így visszük, tért foglalunk s egészen gyepre szorítjuk a németet.
Azaz hogy a »gyepen« is mi szorítottuk. Értem a rákosi »turfot«, hol a múlt vasárnapi versenyben csupa magyar lovak kapkodták (gr. Lambergét kivéve) a pályadíjakat el. Az igaz, hogy német sportmanok jóformán nem is jelentkeztek, s így még valaki azt is mondhatná, hogy ahol magunk vagyunk, ott mi vagyunk a legkülönb emberek. Hanem hát az a valaki nem ért ahhoz, minélfogva ne beszéljen semmit. A szép idő iszonyú néptömeget csalt ki a »nagy urak« mulatságának bámulatára. A miniszterek közül Wenckheim Bélát láttam. Rosszul eshetett szívének, hogy a »Verbéná«-t fel nem rendjelezhette. Lónyai is ott elmélkedett a pályatéren a verseny sajátságáról. Milyen hamar be lehet futni az egész pályát!… Szédítőn sebesen… Néha az ér tovább, aki lassan megy… Néha a rohanó. Aztán mikor elbukik – hát egyszerűen felkel… Aki pedig vesztett a sík versenyben, miért ne próbálhatna szerencsét az »akadályversenyben«?
Zsokévá lapítva ültünk egymás mellett méregdrága helyeinken, miknek kicirkalmazott terjedelmét egyes kövérebb alakok szélesíteni kényteleníttetvén, vészes belháború ütött ki, melynek zászlaját legvitézebben lobogtatta ide-oda döfködő paruplia képében egy páholyba termett fiatal külvárosi sertéskereskedőné, szidva ezt az impertinens XIX. századbeli emberiséget, mely annyi figyelmet sem tud tanúsítani a dámák iránt, hogy leültesse őket – ahelyett, hogy rendesen »felülteti«.
A sovány pártiak részéről egy szőke ifjonc vette fel a delhölgy odadobott szellemi kesztyűjét.
– Ugyan ne háborogjon, néni (a nagysám alig lehetett harmincéves), minek vegzál olyan hosszadalmasan? hanem – ha már mutatni akar valamit – akkor tegye ki a nyelvét a gyepre akadálynak. Azt aztán, tudom, nem ugratja át Sztáray!
Bíborvörösség futotta át a mindenfelől mosollyal találkozó dáma arculatját, én pedig odahajoltam a fiatal szőke emberhez és bizalmasan rátettem a kezemet a vállára:
– Barátom, ugye maga a »Sauwirt«-hez jár vacsorálni? Üdvözlöm.
– Höcher! – felelt az, durván ellökve kezemet.
– Akkor hát bizonyosan az »Ellenőr« munkatársa.
