3. sz., január 15. • SZEMLE
3. sz., január 15. •
SZEMLE
SZEMLE
A jelen hét amilyen eseménytelen, száraz egyrészt, éppoly kedélyes más tekintetben. – Az országgyűlés jelentéktelen dolgokról tanácskozik, a bizottságok kifáradva, lomhán őrlik le a bizottságokban mondanivalójukat. A miniszterek egykedvűen, unalmasan húzzák a napi jármot; a képviselők is lassankint kezdenek, mint a megfélemlített lelkiismeret, visszagondolni a kerületre, mely nemsokára újra ítéletet mond felettük. A »lejárt mandátum« éppen olyan, mint a »lejárt váltó«; sok gondot szerez az illetőknek: nem egynek borsódzik a háta tőle. Másrészt azonban mindezen kényelmetlen állapotok közé belopja magát a farsang a maga örömeivel, hogy derültebb, vidámabb színt adjon a sötét láthatárnak. Tévednek azok, kik azt hiszik, hogy politikai tekintetben egyáltalán nincs semmi jelentősége a farsangnak. Ezidén legalább tévednek. A királyi estély, udvari ebéd, a miniszterelnök és a belügyminiszter estélye mind csak mulatságok ugyan, de oly mulatságok, miken gyakran nagy események szövődnek.
Ki tagadhatná például, hogy a »Menyhért napi gratulációnak,« * valamint azon körülménynek, hogy őfelsége Lónyaival kezet szorított az estélyen, s őt a közelebbi udvari ebédre is meghívta – nincsen jelentősége. Ha egyéb nem is, mint hogy sokszorozza legalább pártja vérmes reményeit az iránt, hogy a »gyanúsított« volt miniszterelnököt újra elő fogják rántani a – szükség idején.
Lónyai Menyhértet nevenapján 79 képviselő köszönté fel s emlékül díszalbumot nyújtott neki át.
Szomorú dolog lesz, az igaz, – de bizony sok más szerencsétlenség közt, megeshetik még velünk ez is. A Sennyei és Tisza közti koalíció terve, melyről múlt héten írtunk, még mindig kísért, de csak a lapokban. Abban mindenki egyetért, hogy sose lehet belőle semmi, hanem azért mindenkiben megvan az a gyengeség, hogy mégis rőfnyi cikkeket kanyarít felőle. Legalább a lap hadd teljék!
Külföldről sem jött e héten valamely különösebb esemény híre. A spanyolok meg vannak elégedve királyukkal (szegény tatárok!) s lelkesedéssel fogadják. Serrano száműzetésbe ment, Don Carlos pedig, mint egy január 9-én kelt proklamációban mondja, »sajnálja«, hogy rokona, Alfonz rá hagyja magát szedni s a forradalom eszközeül felhasználtatni. Már iszen azt el is hisszük, hogy »sajnálja«.
Franciaországban nincs rendén a Mac-Mahon szénája. Nem bír minisztériumot összehozni. A ziláltság oly nagy, hogy abból kiigazodni teljes lehetetlenség – s legközelebb vagy jobbra, vagy balra kell dűlnie. Csak napok dolga - Franciaországot aligha fel nem rázzák megint nagy események.
