19. sz., május 7. A RANG- ÉS CÍMKÓRSÁG
19. sz., május 7.
A RANG- ÉS CÍMKÓRSÁG
A RANG- ÉS CÍMKÓRSÁG
Volt, hol nem volt, elég az hozzá, hogy az Óperenciás-tengeren innen volt egyszer egy csizmadia, nemkülönben egy »lábtyű-művész« (suszter), kik egy úriatlan társaldában ékesszóló nyelven vitatták ama országos fontosságú kérdést, ki legyen több, nagyobb úr a csizmadia-e, vagy pedig a suszter?
A csizmadia erős érvekkel védte magasabb állását, de a suszter sem hagyta magát, denique az utóbbi lett a győztes fél azon lesújtó kijelentéssel: »Maga mégiscsak “csizmadia”!«
Hogy ez érdekes párbeszéd, nem pék és mézeskalácsos, kovács és lakatos, asztalos, esztergályos, vagy tanító és tanár stb., hanem csizmadia és suszter között keletkezett, ez véletlenség s mit sem változtat a dolgon.
Megmondhatom, pompás mulatság volt ez eszmecserét végighallgatni. Természetes, hogy a szereplők komikus hatást gyakoroltak reám, de csak addig, míg a függöny legördült.
A jelenet azóta többször megújult emlékezetemben. Elkezdtem gondolkozni, elmélkedni s beláttam, hogy sikerült jellemzése félszeg, visszás, kortól elmaradt társadalmi állapotunknak, képe ósdi kisvárosi életünknek.
Sajnos, de igaz: sallangos-sujtásos nép vagyunk, annyira, hogy emiatt a posztót se látni rajtunk. Arisztokratikus nemzet vagyunk a bojtártól kezdve a hercegig s a kunyhóktól fel a palotáig.
Ahány foglalkozás, annyi cím és rangfokozat. Az állás ad nekünk befolyást, szerez tiszteletet. Enélkül s vagyon nélkül a szakképzettség, érdem, becsület hitvány dolgok, melyekkel bizony nem sokra megy az ember.
Hogy egyenlő műveltségű emberek egymást – tekintet nélkül a vagyon- és állásra – egyenlőknek tekintsék, attól még vajmi messze vagyunk!
Ifi úr, nemzetes úr, tekintetes úr, tisztelendő úr, nagyságos úr! – mily gyönyörűen hangzik ez nemde, magyarom! Mily kár, mily vétek volna az ősi cafrangokat elhagyni s egymást a mívelt nemzetek példája szerint egyszerűen »urazni«!
Midőn Kölcsey az irodalmi pályára lépett, családja őt, mint eltévedt juhot, megsiratta s szánta. – Akkor még szégyen volt írónak lenni.
Mainap már a »skriblerkedés« elismert tisztességes pálya; de van ahelyett még most is akárhány lenézett foglalkozás, különösen az ipar s kereskedelem terén. – Pedig bizony iparos s kereskedő munkája éppoly hasznos s tiszteletre méltó, mint akár az ügyvédeskedés stb.
Hanem azért az iparos előttünk mégis csak polgár, s az ügyvéd ellenben tekintetes úr, s jaj annak, aki a diplomával járó címet elfelejtené az úr mellé biggyeszteni, s az orvost, ügyvédet, bírót, papot stb. egyszerűen nevén N. úrnak merné szólítani.
Természetes, hogy az »urak« sem tekintik egymást egyenlőknek, jóllehet ők volnának hivatva arra, hogy a kevésbé művelt osztályoknak mintaképül szolgáljanak a demokráciában.
Ehelyett azt tapasztaljuk, hogy a rangkórság is az úri betegségek közé tartozik. – A nagyobb hatáskörű, vagyonú vagy fizetésű úr többnek képzeli magát a tőle talán csak egy paraszthajszálban különböző rangú, szegényebb embertársánál. Ha nála alázatos tiszteletét teszi, kegyes leereszkedéssel fogadja, de hogy a látogatást illenék viszonoznia, az nem fér fejébe, ez részéről a legnagyobb önmegalázás lenne. – Ismerek egy államgimnáziumi igazgatót, ki egy növendékét csupán azért, mert őt nem tekintetes-urazta, nemcsak keményen megdorgálta, de még ráadásul be is csukatta.
Amily lenézéssel tekint az úr az iparosra, éppoly mélyen maga alatt látja az a »parasztot«, mint alsóbbrendű állatfajt, jóllehet ettől csakis némi műveltségi külső mázban különbözik.
A paraszt azonban büszke arra, ami, s legkevésbé sem hajlandó a mesterembert felsőbb lénynek tekinteni. – Ellenben az iparos önérzet hiányában restelli, szégyenli mesterségét, keveselli – sok szellemi foglalkozású polgártársával együtt – a neki járó címet. – Így lett aztán a suszterből »lábtyű-művész«, a szabóból »öltöny-készítő«, az órásból »óra-művész«, a kántorból »professzor úr« stb.
Ha így haladunk a demokráciában, megtörténhetik, ami nem lesz nagy csoda, – hogy a természet is öntudatra jut, s mint Heine megjegyzi, egyszer csak arra ébredünk fel, hogy az ásványok növényekké, a növények állatokká, az állatok emberekké, az emberek pedig istenekké váltak.
