FECSEGÉSEK (A vándorló díszruha. – A tegnapi kivilágítás. – Pulszky és a susztergyerek. – A bolgár ember és a paradicsom. – Ki ve…
FECSEGÉSEK
(A vándorló díszruha. – A tegnapi kivilágítás. – Pulszky és a susztergyerek. – A bolgár ember és a paradicsom. – Ki vesztett Plevna alatt legtöbbet?)
(A vándorló díszruha. – A tegnapi kivilágítás. – Pulszky és a susztergyerek. – A bolgár ember és a paradicsom. – Ki vesztett Plevna alatt legtöbbet?)
Azt mondják, hogy a ruha nem teszi az embert. Ez mindenkire állhat, csak Simonyi Ernőre nem, akinek a király csak az aranyos zöld mentéjét és lilaszín dolmányát ösmeri; úgy tudván, hogy e gúnyában egy mérges alaknak kell lappangania. Hogy kicsoda, micsoda aztán az a mérges, mord fizonómia, mely a leírt színű kothurnusban látható koronkint, azt őfelsége persze nem tudhatja. A dolog egyébiránt úgy esett, hogy Simonyi úr szélső baloldali érzelmei nem engedvén meg, hogy jelen legyen a király fogadtatásánál, legalább a ruháját küldte el, királyt látni az odavaló járásbíró úron, kinek aztán azt mondta a király: »én már láttam önt valahol, de akkor nem volt ilyen szelíd arca.« Ilyen kerülő utakon magától a királytól kellett tehát Simonyi Ernőnek megtudnia, hogy – tigris.
*
A tegnapi illumináció adja az anyagot Budapest lakosainak a mai társalgáshoz. Hogy akadályozták meg Herman Ottót a szónoklatában, mikor hát az lett volna a legjobb benne, amit el nem mondott. Az öröm milyen általános volt! A szegények kunyhóiban éppúgy ünnepeltek, mint a fényes palotákban, vagy még jobban, mert hiszen nehány főúri ház olyan sötéten, ridegen bámult le az ünneplő tömegre, mintha gazdájuk sötét lelkét akarnák jelképezni. Szegény gazdagok!
A legszegényebb városrész, a vén Gellérthegy oldalában fekvő alacsony viskók ablakaiban is, kigyúltak az igénytelen mécsek. Hogy jutott ide a lelkesedés? Nyomtatott betű oda nem jár, a magas politika esélyei nem zavarják fel e földhözragadtak szívét, és mégis ünnepelnek, örülnek, ujjongnak.
Honnan tudják, miért érzik ők azt, hogy ez nekik dicsőség és szerencse, ha az orosz fut s a török kergeti?
A levegőben van a lelkesedés. Elvegyül annak miriád atomjaiban, s aki magába szívja, csodálatos zsibongást érez ereiben… a vére tüzesebbé lesz s lázasabban lüktet. Az ösztön csodálatos eszméket, gondolatokat termeszt és megérleli azokat a honszerelem napfénye mellett meggyőződéssé.
*
Mint lavina hömpölygött végig Budapest utcáin az örömujjongás: »Éljen Osman pasa!« – kivált a »Király utcá«-ban, hol igazán kitettek magukért »Horn Ede gyermekei«, mint ők szeretik magukat nevezni.
A hős török vezér neve mellett Kossuthot éljenezte meg a nép igen sokszor és sok helyütt. Azonfelül Szulejman és Abdul Hamid neve is éltetve hangzott bele az égverő diadalkiáltásokba.
Szomorúan nézte és hallgatta ezt egy tíz-tizenkét éves suszterinas. Fájt a szíve, hogy ezeket a megéljenzett urakat ő nem ismeri még névleg sem, minélfogva nem gyakorolhat most sipító hangjával befolyást Európa politikájára.
Azzal azonban tisztában lévén, hogy miért van a kivilágítás, öröm és zaj, hogy ő is beleszólhasson a keleti kérdésbe, egy tavalyi török ismerősét vette elő, torkaszakadtából felkiáltván:
»Éljen Mithád basa!«
Hogy honnan termett oda, nem tudni, de elég az hozzá, hogy ott termett nyomban az öreg Pulszky, kit »népszelídítőnek« neveznek Bécsben az udvarnál.
– Hohó! – kiáltja az öregúr, nyakoncsípve a susztergyereket. – Ez már több az elégnél. Lassan a testtel, gyerek! Törökország belügyeibe ne avatkozz! Az nem járja!
Ez a kis epizód még, ha nem igaz is – teljesen jellemzi Pulszkyt.
*
Mint minden ünnepélynek, melyet a nagy tömeg rendez, árnyoldalai is vannak a fénypontjai mellett. Annyi különböző véralkat, szenvedély, gondolkozásmód, ha találkozik is egy nagy közös pontban, eltér a nagy részletekben.
Két jámbor gebe vonszolt egy fakó szekeret tegnap hét óra után az Országúton. A gyeplőt egy ügyefogyott arcú bolgár tartotta, keserves füstöket eregetve a nyirkos trafikdohányból, mely pipájában égett. Pestre jött, nem hitte a boldogtalan, hogy olyan szerencsétlen pillanatban. Bámészan hordá körül tekintetét a nagy házakon, melyeknek minden ablakában négy-öt gyertya égett. Alkalmasint azon mélázott, hogy távol nagy Oroszországban milyen jóízűen megennék a muszkák ezt a sok potyára leégő gyertyát…
Mit tudta ő, kinek, mi okból világítanak itt?
Mikor körülbelül az Orczy-házhoz jutott, egyszerre észreveszi a nagy tömeget. Bizony azt kellett hinnie, hogy szent processzió az…
A szent processzió valamelyik elöléneklője azonban el találta magát kiáltani.
– Nini, bolgár! A híres legionáriusok hazájából és véréből. Verjük meg, fiúk!
Nem sok biztatás kellett. Az eszme népszerű volt s a kivitel éppenséggel könnyű.
Szekere paradicsomalmával és egyéb gyümölcsfélével volt tele.
Körülfogták és felfegyverkezvén magukat árucikkeivel, a szegény semmit sem gyanító bolgár fejére egyszerre ezer helyről kezdett hullni az ég áldása.
A kofa minden eladnivalója egy pillanat alatt elfogyott, – persze klinkum-klankum.
A bolgár behúzta fejét a szekér létrái közé s csendes megadással tűrte Loris-Melikoff és Gurko kudarcaiból a neki jutott osztályrészt.
A bolgárt dobálták – s mégis a sarki kofának fájt legjobban. Sírt, átkozódott cudarul…
Mert hát nem is igazság az, hogy neki legyen legkeserűbb emlékezetű a híres Plevna.
