A SZEGEDI BÖRTÖNÖK

Full text search

A SZEGEDI BÖRTÖNÖK
Az ellentétek egymás közelében feküsznek. Aki a szabadságot szereti, nézze meg a börtönt – s még jobban megszereti.
Pedig hát maholnap már a börtön is kényelmes hely lesz, amint egyre közelebb hozza felénk az idő – Amerikát.
Ott már mindenki okos ember. – Csak még az állam a bolond, amiért szállást, ruházatot és teljes ellátást ad annak, ki a társadalmat megrövidíti s az általa pronunciált rendet felforgatja.
Az amerikaiak észre is vették az állam gyámoltalanságát s számító természetükhöz képest visszaélnek vele.
A szegényebbsorsú tolvajok a mostohább téli szezonra rendesen becsukatják magukat holmi négyhónapos vétségekért, s ott telelnek fedél alatt s pihenik ki magukat, hogy tavaszkor újult erővel hozzálássanak az »üzlet«-hez.
Hanem lassan-lassan a bírák esze is megjön, s kezdik gyakorlatibb irányban venni a dolgot.
A híres kriminalista író Mr. Hawkinsról beszélik, hogy sok dolga lett volna Mr. Knigg-el, a híres tyúktolvajjal.
Mr. Hawkins ugyanis egyes-bíró Pennsylvániában, s Mr. Knigg is ugyancsak e területet választotta működése színhelyéül. Régi ösmerősök már együtt. Mr. Knigg rendesen kompareál őszkor. S Mr. Hawkins rendesen elítéli.
Azonban Hawkins bíró türelme a múlt ősszel végetért, s midőn október elején Knigg egy kisebb tolvajlásért elfogatott, így szólott hozzá:
– Én önt a köztársaság elnökének nevében halálra ítélem.
Mr. Knigg megrezzent.
– Úgy van, halálra ítélem: Fogházfölügyelő úr, vitesse ön e foglyot börtönbe s rendelkezzék, hogy holnap reggeli 9 órára készen legyen a vérpad…
A fogházfölügyelő teljesítette a parancs első részét: a vérpad felállítására azonban éppen nem lett szükség, mert Mr. Hawkins csakhamar magához hívatta s így szólt hozzá:
– Ez a Knigg, ez egy elátkozott fickó. Az ördögbe is, ki kell rajta fognunk. Hagyja ön a börtönajtót tévedésből nyitva az éjjel.
Mr. Knigg megszökött, s azóta megszabadult tőle a tartomány. Átköltözött Washingtonba – hol enyhébb a törvénykezés. E praktikus kedélyeskedés mutatja a jövő kor törvénykezését, épp ahogy a Knigg eljárása világot vet azon felfogásra, mellyel a közelgő századok a börtön fogalmát övezik majd körül.
Mióta Szegeden vagyok, már szinte megismertem Szegedet. Mindent láttam már, amije a föld felett van, arra voltam még kíváncsi, amit a föld alatt őriz. Lakosait imitt-amott mind megösmertem már, új arc ritkán bukkan föl köztük, még csak azokra a lakosaira vagyok kíváncsi, akik nem a maguk akaratjából laknak itt, s akik mégis a leghívebb lakosai, mert ha akarnak, se mehetnek el innen.
Muskó Sándor kir. ügyész úr volt szíves tegnap bevezetni abba a világba, amit ő teremtett s ő népesített be.
Szomorú világ az, de demokratikus. Az egyenlőség nagy elvén nyugszik; egyforma étel, egyforma ruha, egyforma bánásmód. – Az arisztokratikus ország külső, kábító fénye csak imitt-amott csillan meg; de mégis megcsillan, eljut még ide is, hacsak halványan is.
A »gazemberek királyának«, Rózsa Sándornak börtönét különösen is megmutatják az embernek; a hír és dicsőség még a börtönben sem ér véget, Rózsa Sándor még ott is különb ember volt a többinél.
Annak a két gyilkosnak, ki jelenleg ül benn, elég oka van kevélykedni, hogy a Rózsa Sándor cellájába csukták. Bizony nem is tették volna holmi pipogya emberekkel, zsiványarisztokratának való hely az.
A várban levő börtönök egészen középkori színezetűek, s a vizsgálati foglyok számára vannak berendezve. Csak igen kevés embert csuknak egybe-egybe, legfeljebb hármat-négyet.
Csakis ezek a börtönök érdekesek. A világosság felülről jő a kazamata-cellákba s nem valami gazdagon. A borzalmas kriptaszerű magányt meg nem zavarja semmiféle nesz a külső világból, s az örökös félsötétség ijesztő árnyakat rajzol a falakra. Ha enyhíti valami e rideg sírjait a társadalom élőhalottjainak, az a példás tisztaság, aminőhöz foghatót hiába keresnénk a legtöbb magyarországi börtönben.
Egy egészen sötét karcer is van. Örökös éj uralg ott. Magamra csukattam az őrrel. – Istenem; milyen fekete világ az!
Egy tolvaj van benne bezárva egyedül. Megkérdeztük, ha lát-e? Egykedvűen bólintott a fejével, hogy: igen; szólni restellt; mintha már egészen elszokott volna a beszédtől.
Vannak egészen érdekes alakok a rabok között.
Egy szép, délceg, sugár gyerek azért kesergi le napjait a szegedi várban, mert a feleségét felakasztatta három felbérelt emberrel. Hogy hát már ilyen bagatell dologért is becsukják mai napság az embert!
Van egy gyilkos, aki ezt az egész rabságot kutyában sem veszi. – Életéből összevissza huszonöt esztendőn át ette már az ország kenyerét, s szinte jóízű az neki. El volt ítélve rablásért, azt kiállotta, el volt ítélve gyilkosságért, az is succedált neki, a király kegyelme fölmenté minden büntetéstől. Most megint gyilkosságon érték; egy csöppet sem érdekli a szentencia. Csak mosolygott rajta, mikor a királyi ügyész halált kért fejére; »hajszen csak hadd boldondozzanak a vármegye urai, őt meg nem ijesztik; jobban tudja ő azt, mint Szeged vármegye, hogy őfelsége ugyan nem hagy senkit kivégezni, azóta, hogy a mekszikánusok a tulajdon édes öccsét agyonra lövették«.
A királyi ügyészt mintegy szeretni látszanak; mintha vigasztalást hozna a csikorgó ajtó, mely jöttét jelenti. Megvigyáztam ez arcokat, néz-e rá haragosan ha egy is. Nem; a megelégedés egy nagy árnya rezdül végig az arcokon, s mikor a kérdésre »van-e valami panaszuk? « – uniszónó felelik, hogy »nincsen«, e hangnak van valami sajátságos jóakaró, szívből fakadó jellege. A szerencsétlenség, a magány fölolvasztja e kérges szíveket, s jól esik nekik, hogy van mégis valaki a világon, aki rájuk gondol.
A várbeli börtönökről csak azért szóltam előbb, mert ezeket láttam utóbb. Tulajdonképpen a kis kaszárnyáról kellett volna elől emlékeznem, mert megérdemli.
Ez egy nagy börtön húsz év múlva.
Ez egy kis város – a börtönben.
Kár, hogy nem társadalmi cikket kell írnom, hanem tárcát, s nincs alkalmam kiemelni azon lelki megelégedést, amelyet magammal hoztam e börtönből, hol a javulás és a munka valódi csodákat művel. Itt nemcsak, hogy visszaadatnak a fegyencek a társadalomnak mint a megdrótozott fazekak, hogy ismét csakhamar lyuk támadjon az összehúzott repedéseken; itt újjáteremtetnek, porcelán fazekakká gyúratnak ki, különbekké, mint valaha lehettek. – Nem ártana minden magyar embert, akár bűnös, akár nem, ilyen intézetbe helyezni el egy-két évre, mikor a népiskolát elvégzi, s akkor aztán igaza lehetne Széchenyinek, hogy »Magyarország – lesz«.
Valódi munkatelepen vagyunk itt.
Az egyik szobában vesszőt tisztítanak, a másikban ügyes kosarakká fonják azt meg a fegyencek. Amott a gyalu zakatol; s serényen készül az asztalos-munka. Az épület baloldalán az asszonyok és leányok gyékényeket fonnak a színház számára. Csupán egyetlen csinos arcot láttam a női fegyencek közt, egy barna menyecskét. Igazságtalanul ítélték el; – a férjét ölte meg. Azok a bírák, akik ott könyököltek a szentencia kimondásánál a zöld asztalnál, nem vették figyelembe, hogy nem szerette. Pedig de nagy ok az!
Itt is tiszták a börtönök s népesebbek. Tízen-tizenketten vannak elhelyezve egyikbe. – Egy közös prics a nyugvóhelyük, a feje fölött mindeniknek egy fekete tábla függ, melyre krétával rá van írva a neve. Ott künn csak számaik vannak. Ágyneműjük egy szalmazsák és egy pokróc. Vajon esik-e rajta édes fekvés? S eljön-e ide is a sűrű rostélyzaton keresztül is kápráztató tündérpalástban az alvók ringatója, a bűvös álom?
Van e börtönszobák lakói közt egy egészen ártatlan lény is, aki nem vétett soha senkinek semmit, s mégis idekerült, s mégis itt sorvad, itt szenved.
Egy féléves csecsemő az.
Anyjával van itt; parányi arc, elsatnyult vézna kezecskék. Szegény kis teremtés! Ennek ugyan jól kezdődik az élete! Egykedvűen néz körül a börtönszobában, s valami rideg, síri komorság terül el már e csecsemő ábrázatán is. A bűn förtelmes menyasszonyai, a női rabok állják körül, bizony egy sem nyájaskodik ezzel a szegény poronttyal, még az anyja sem. Az anyai mosoly, ez a bájos napfény kikerüli az ő fonnyadt arcát… Ugyan mi lesz az első szava, ha megtanul beszélni? Mi lesz az első gondolata, ha tudni fog gondolkozni? – Máris két ránc vonul végig kis homlokán… A börtön neveli föl – a börtönnek. Jaj annak, aki ezt a kenyeret megkóstolja egyszer – visszatér az ahhoz mindenünnen.
Minő élet lesz az, melynek az első melegítő emlékei hideg börtönbe vezetnek?

 

 

Ziarele Arcanum
Ziarele Arcanum

Vezi ce au spus ziarele din ultimii 250 de ani despre acest subiect!

Arată-mi

Arcanum logo

Arcanum se ocupă cu digitalizarea în masă, cu arhivarea și cu publicarea materialelor tipărite.

Despre noi Contact Apariții în presă

Languages







Ziarele Arcanum

Ziarele Arcanum
Vezi ce au spus ziarele din ultimii 250 de ani despre acest subiect!

Arată-mi