EGY »RANGBELI BESZÉD« – Rajz –
EGY »RANGBELI BESZÉD«
– Rajz –
– Rajz –
Nem a Tisza Lajos ebédjeiről lesz itt szó, amelyek igen jók lehetnek a maguk nemében, mint a rekonstrukció fűszerezői, de amelyeknek bizony mégiscsak hiányzik az előkelő színezetük. Agglegények konyhája különben is nélkülözi azt a bizonyos varázst, amely báró Kemény Zsigmond szerint ránk mosolyog az ételekről.
Ezzel egyébiránt nem azt akarom mondani, hogy Tisza Lajos házasodjék meg a vendégei kedvéért; ilyen tragikai véget nem érdemel; eddig mindig mások nősültek az ő kedvéért.
Más, egészen más légkört festek: az elegáns világ szalonjaiba vezetem az olvasót, s ott írok le egy ebédet.
A szárnyas ajtók szétnyilnak s monoton, betanult hangon jelentik:
– Tálalva van.
A ház úrnője bizonyos otthoniassággal emelkedik föl üléséből, s a legkitüntetettebb vendégnek nyújtja karját, ki kecses meghajtást ad hátának, egy frázissal áll elő, amiért ismét egy mosoly a jutalma az úrnő ajkairól.
Ezalatt némi zürzavar támad; a férfiak körüljártatják pillantásaikat a társaságon; az udvariasság és szerénység küzd bennük…Nyújtsa-e neki a karját, vagy ne? Második, vagy harmadik párnak sétáljon-e be az ebédlőbe?
Az idő sürget; egyszerre három fekete frakk rohan egy uszályos ruha felé; az uszályos ruha találomra választ közülük s a menet megindul. Utócsapatját a »fölösleges férfiak« képezik, félig elégületlen, félig tartózkodó arckifejezéseikkel közvetlenül a feszes bérszolgák előtt. – Ezek néznek ki a legméltóságteljesebben. Magatartásuk méltó lenne egy nagykövethez vagy miniszterhez. A szépen megtermett idomok osztályrészét képezik rendjüknek s komolyságuk ritkítja párját. Hát még a pompás arisztokratikus lábikrák! Hát bizony nem csoda, ha néha ők, akik az utolsók az ebédlőben, elsők a hálószobában!
A nők leülnek, rendbeszedik magukat s kiterjesztik ruháikat. – A férfiak monoklival szemeiken igyekeznek leolvasni neveiket azon kis fehér papírdarabkákról, melyek számukra az asztalnál helyet jelölnek ki.
Ezt aztán elfoglalják, meghajtják magukat, alig észrevétlenül köhögnek, hogy hangjukat tisztábbá tegyék, s nemsokára két ruhacsoport alá vannak temetve.
A poharak és palackok serege csillámlani kezd az egész vonalon: minden tányér elé egy kis zászlóalj foglal állomást; a gyertyatartók és csillárok fehér fényt árasztanak a palackokra, ruhákra, szalagokra és gyémántokra: egy nagy virágváza azaleákkal az asztal közepén emeli föl sisaktollát, s a kanalak és tányérok csendes csörömpölése hangzik lazán… elveszőleg.
Az ebéd elején a »societas« nem unatkozik: ott ülnek hidegen, feszélyesen, érzéketlenül, mint az őrkatonák a faköpenyekben.
Egy-egy halvány mosoly jelenik meg egy-egy arcon, néha rövid megjegyzés tétetik fáradtan közönyös tárgyakról.
Ez arisztokratikus megjegyzéseknek valami csodálatos sajátosságuk van; nem lehet belőlük társalgást szőni.
Mások tekintélyes redőket erőszakolnak arcukra. Frici gróf arra vigyáz, hogy testét egyenes vonalú kellemdús »attitude«-ban tarthassa. Marie comtesse színtelen ajkait csucsorítja össze olyan mesterségesen, hogy fumigálni látszassék mindent. A ház úrnője maga a megtestesült méltóság, még a szemei sem mozdulnak, mindössze az ebédlő falaira vet olykor bíráló tekintetet, hol XIV. Lajos korabeli szokás szerint jeles mesterek által le vannak festve a különböző gyümölcsök és pecsenyék: ezekhez hasonlít össze minden tál ételt, amit az inasok körülhordanak. Ha a művészetnek meg kell közelíteni a valóságot, a valóságnak is meg kell közelíteni a művészetet.
Az asztal végén ül a két kis baronesszel a »mademoiselle«. Kimaradhatatlan alak a főúri asztalnál. Valóságos párizsi nő; termete, gyöngéd vállai folytonos mozgásban vannak, ruhája a képzelhető legkönnyebb, bár egyszerű, legkedvesebb, legsusogóbb.
Ilyen a »haute crčme« külseje az ebéd fölött. Ha valaki végignézne az asztal alatt, valóságos lábtanulmányokat tehetne.
A parányi lábacskák és férfi lábak illő sorrendben, de mindenik más-más helyzetben nyugszik a sima padlón. Egy egész költészet és rendszer van e hanyag attitűdökben.
Éppen ilyen rendszertelenség mutatkozik a kezekben is. A »nonchalance« ízléssé magasodva.
Az ételek pontosan kimért, egyforma időközökben jönnek egymás után. A »bontonhoz« tartozik azokat, amikből enni nem akarunk, észre nem venni. Amelyikből pedig enni kivánunk az előkelő modor követelménye, hogy mindig azt a részét vegyük ki a tálból, amit nem szeretünk.
S innen van az, hogy egy polgári háznál például a csirkének a lába és nyaka marad meg utoljára, míg ellenben egy főúri asztalnál a tisztelt csirkének ez a két testtagja a legkapósabb.
De ím az ebéd vége felé jár… Másodszor töltenek a champagne-ból.
Ez egészen megváltoztatja a sociétét. Az egyetemes gondatlanság veszi kezdetét.
A székeket kissé széttolják: több vendég félig az asztalra hajol, a társalgás élénkebb, bizalmasabb lesz; kettesével, hármasával kis csoportokban kezdenek beszélgetni.
A bérszolgák tétlenül állanak s már csak az eltakarítás foglalkoztatja elméjüket.
Mindezek dacára valami sajátságos finom légkör honol a teremben, melyben a hangok elenyésznek, a szavak elmosódnak…
Csak itt-ott hangzik ki egy-egy ilyen töredék:
– A Pepi gróf egy charmant gyerek!
– Quel diable! A Kincsem megint nyert?
– Oh, oh… Én mégis többre becsülöm azt a hogy is hívják… Jókait, mint ahogy a »notre cher ami« a Gézát, a Zichyt, s te?
– Nekem tout egal. Ennél az is fontosabb, hogy hova hozzák a kávét. Talán a kék terembe.
