MESE
MESE
A termékenyítő Nílus egyik virányos völgyében állt régente egy város, melyet szorgalmas nép lakott. Híres vala e város egész Egyiptomban arról, hogy míg a fáraók fővárosának föníciaiak, zsidók, arabok és rómaiak, úgy mint az egyiptomi nép romlatlan és idegen elemektől ment tisztaságában élte nemzeti életét és fejtette ki nemzeti kultúráját.
E várost egyszer elboríták a Nílus hullámai, mivel Danes satrapája, szövetkezve a páriák vezéreivel meggátlá a védelemre tervezett erődök építését.
A város, mely többnyire vályogházakból állott, megsemmisült.
Egyiptom fölött azon időben Arbaces uralkodott, ki igen jószívű fejedelem vala és népeiért minden áldozatra kész.
A várost ért csapás hallatára gondolatsebességgel a nyomor helyszínére sietett. A csüggedő nép keblébe a remény virágát ülteté és királyi szavával biztosítá, hogy a várost újra és a réginél fényesebben fölépítteti.
Herodot e város történetének 77 oldalt szentel művének 7-ik kötetében. Terjedelmes előadását röviden összevonjuk a következőkben:
Arcabes hazatérve palotájába magához hívatá Nílus nevű nagyvezirét, s megparancsolá, hogy nyissa meg kincstárát és segítsen a nyomorultakon, továbbá pedig gondoskodjék a város újjászületéséről és jövőre a Nílus árja elleni biztosításáról. – Mert e város népe Egyiptom büszkesége és az Ápis-imádók fajának zöme.
Nílus nagyvezir pedig a földig hajlott, úgy, hogy kampós orrával a márványpadolatot érinté és engedelmességet ígért.
Egyiptom palotáiban és kunyhóiban követték a fáraó példáját, szintúgy siettek a világ összes nemzetei a Ganges partjától a britanniai krétasziklákig filléreiket összerakni a szerencsétlen város lakosságának segélyezésére.
Látva e tömérdek kincs fölhalmozódását, Nílus nagyvezir a fáraó elé lépett és mondá:
– Uram, e nép nem tudna e kincsekkel mit csinálni. Bízd rám e város sorsát és a tömérdek kincset, majd gondoskodom én az előbbinek fölépüléséről és az utóbbinak igazságos szétosztásáról.
A fáraó bízott nagyvezérinek szavaiban és mondá:
– Jól van, elfogadom tanácsodat. De a fáraó szent és meg nem szeghető szavát kötöttem le a város föltámasztására. Kit küldjek oda e munkának a nevemben való teljesítésére?
A nagyvezir felelete e kérdésre is készen vala. Kivesz zsebéből egy ékes jegyekkel telerajzolt papiruszt s ekként szól.
– Uram, ki a napnál is fényesebb vagy! Van neked egy rabszolgád, kinek hűsége hasonló a magaméhoz. Az Nílus II. testvérem. Ő részt vett a tizenkettők tanácsában, midőn Alexandria görbe, szűk utcáit kiszélesíték. Sőt híres arról, hogy Herrices rabszolgád akkor zsákmányolta ki leginkább a Nílus tartományait, mikor ő volt alvezired és parancsolt a száraz- és víziutakon. Az igaz, hogy egyik rabszolgád sem tudott arról semmit, hogy mit mível a másik. Íme, itt van aranyba foglalt bambusznádad. Jegyezd mennyei nevedet e papiruszra és engedelmeskedni fog Nílus II-nek minden rabszolgád, csakúgy mint saját szavadnak.
Arbaces mindenben helybenhagyá nagyvezirének tanácsát és kinevezé Nílus II-t helytartójának az elpusztult városban.
Az új fáraói helyettes bevonult a romvárosba. Testvére tizenkét rabszolgát és negyvennégy eunuchot rendelt mellé, hogy fejedelmi fénnyel vegyék körül.
A rabszolgáknak ugyan föltétlenül teljesíteniök kellett uruk parancsát, de meg vala engedve néha bámulatokat kifejezni a fáraói helyettes nagysága fölött.
Az eunuchoknak néma engedelmeskedés volt részük; véleményük nem volt; helyettük a parancsoló gondolkozott.
A város régi satrapája pedig a szomszéd faluba küldetett, az Ápis tisztelet főpapjául.
A fáraói helyettes fényében sütkéreztek a város szerencsétlen lakói. Tapasztalták, hogy a nap amikor fényes, melegít is egyszersmind. Ezen fénytől is termékenyítő meleget vártak.
Eleinte nem is csalódtak. Nagy volt a gar és a sürgés-forgás. Kutatták az egyesek kárát, mintha megfizetnék az utolsó “páráig”.
A fáraói helyettes megjelent mindenütt személyesen, ahol bajt sejtett. A lakosság örült is ennek, reménykedett és nyugodt lélekkel látta sárgulni lassan-lassan a fák leveleit, látta, miként hullanak le és mint közeleg az év ridegebb szaka.
A Nílust dagasztó őszi esők nem tudták elrémíteni, mert készült városuk körül a rég óhajtott védgát.
Gondoskodtak a fáraói helyettes szolgái időszerű szórakozásról is. Készítettek egy óriás-képet, melyre szebbnél szebb fellegvárakat festettek. S képpel mulattatták a népet, azt beszélvén, hogy ilyen várost épít nekik Arbaces parancsára a fáraó helyettes.
A jámbor egyiptusok mindezt elhitték.
Azonban midőn végre bekövetkeztek az őszi esők, midőn metsző hideg szelek süvítettek a líbiai hegyek felől, s a lakosság kifogyva mindenből szűkölködni kezdett: a nép elégedetlen vala.
Miért – kérdezék – tartja vissza Nílus nagyvezir tőlünk a kincseket, melyeket összehordott rakásra számunkra az emberi szeretet? Miért nem osztatnak ki most, mikor szorult helyzetben vagyunk?
A nép ezrei összegyülekeztek e kérdés fölött tanácskozni.
A gyűlésen megjelent Bakyes is, ki mézes hazugságokkal behízelegte volt magát a nép kegyébe, de azért mégis beállt rabszolgának és hízelgéseit a nép helyett a fáraói helyettesre pazarlá.
A nép zajosan követelte a kincsek szétosztását. De Bakyes a fáraói helyettes parancsára csendre inté őket. Ha éheznek, ha fáznak, az nem tesz semmit. A fáraói palotában jó meleg van és terített asztal áll. A kincseket azért őrzik, hogy majd a jövőben, ha a Nílus folyó megengedi, házakat építenek érte. Különben pedig még nem jöttek tisztába, miként osszák ki a nép közt a kincseket, mert roppant igazságosak akarnak ám lenni.
De a nép nem hallgatott többé Bakyes szavára. Hanem megmaradt követelése mellett, hogy ami a népé, az osztassék ki a nép között.
A fáraói helyettes addig rabszolgáival egy nagy munkálatot készített, miként lehetne a kincseket igazságosan kiosztani. A munka hieroglifákban vala írva és mikor elkészült, senki sem értette. Újból hozzáfogtak újabb munkához.
Az elpusztult város lakói nem győzték várni a bölcs munkának befejezését, hanem szétszóródtak boldog Egyiptom különböző vidékein.
Mikor végre a fáraói helyettes munkája elkészült, nem volt már kinek a kincseket kiosztani...
*
A Nílus partján egy domb tetején áll egy magános templom. E templom a Türelem istenségének van szentele.
Ez maradt csak fönn az elpusztult város emlékét hirdetni, amely sohasem épült föl többet.
