A MI URAINK, A PINCÉREK Báli-referáda-féle

Full text search

A MI URAINK, A PINCÉREK
Báli-referáda-féle
Újra a felsővárosi kaszinó sarokszobájában virradt rám a péntek. Valaha a jó Letorieres márki a könyvtáblákban boros palackokat rejtegetett. Mindig ezt a benyomást teszi reám a felsővárosi kaszinó könyvtára, mely a sarokszobában van fölállítva, szemeim keresik a pajzán márkit, s nyájasan pihennek meg a mogorva könyvtáblákon, mert tudom, hogy azok csak hamis külszín, s unalmas lapok helyén mosolygó palackok rejtőznek.
Az én kedves vármegyémben, melybe bárhonnan is visszaszáll a szívem, s gondolatom viszi… volt egy mogorva, hatalmas főispán, akitől az egész vármegye reszketett. De a derék főnemesben mégis volt egy szeretetreméltó vonás minden keménysége mellett, mindig arra vigyázott, valami baja ne essék a két vicenótáriusnak, mikor éjfél után berugva hazakerült.
Egyszer egy tégladarab hevert a vármegyeház udvarán. Rákiált kemény, pattogó hangján a várnagyra:
Szedesse föl onnan azt a téglát, barátom, mert meg talál benne valamelyik nótáriusom botlani!
Hálás pillantást vetettem a grófra; azóta sokszor csendülnek meg szavai fülemben, és még többször jut eszembe, hogy bár mindig lenne valaki, aki félrerakassa előlem a tégladarabokat, amikben meg lehet botlani.
S bizony nem rakja félre senki.
A mi uraink, a pincérek is annyi mindent összehoztak erre a bálra, hogy az embernek a lelke bizony nagy kedvet érzett megbotlani. Eddig már vagy négy bált láttam Szegeden, de hiába, mégis csak a pincérek bálja volt a legvígabb.
Ezek az emberek, akik egész áldott esztendőben minden nap látnak bennünket mulatni, annyira eltanulják azt hogy mikor aztán rájuk kerül a sor, háromszázhatvanöt nap visszatartott széles jókedvét teszik egyrakásra és olyan urasan vágják ki, hogy az szinte több már, mint a polgári elit-bálak: úgyszólván mágnásos íze van egy kicsit.
Urasabb a légkör, bár szögletesebb a modor: mert a polgári elem megtanulja utánozni külsőségekben az urakat, kiket csak külsejük után ismer, de azokra, akik oly közel állnak az urakhoz, hogy közvetlen szolgálják, ráragad valami a belső tulajdonokból is.
Szapáry Gyula, a mostani belügyminiszter szokta mondogatni: »Wenckheim Bélánál csak egy gavalérabb embert ismerek Európában, s ez a komornyikja.«
No, a pincér-bál sem engedett gavallériában egy hajszálat sem a többi bálnak. Sőt volt egy karakterisztikus úri vonása is, amit eddig még itt Szegeden nem láttam. Majd minden belépő vendég odajárult a lady-patronesse-hez, hogy megérkezését nála bejelentse, s esetleg bemutassa magát.
Azonfölül a kotilionnak volt egy szépen poénírozott figurája, ami még XIV. Lajos fényes udvarából került ki, s ami magán hordta a francia esprit bélyegét; a táncosné két eléje járuló táncos közül az egyikkel egy-két tourt tett, s a másikat, akinek kosarat adott, megkínálta egy pohár pezsgővel.
De különben nem is lehet valami szebb harmóniát elképzelni, mintha egyforma emberek mulatnak együtt, kiket nem választ el a rang- és foglalkozási különbség, kik meg vannak magukkal elégedve és nem utánoznak senkit, hanem a saját bőrükben mutatják magukat.
Ágai Adolf azt a jó viccet csinálta egy budapesti pincérbálra, hogy mikor a »kredencben« valami vendég erősen talált csengetni, a négyest táncoló pincér-sereg mintegy önkénytelenül egyszerre eleresztette a táncosnéját, s eszeveszetten rohant be.
Ez a jó tréfa azonban csak tréfa marad; most a pincérek voltak az urak, s oda sem hederítettek a csengetésnek. Sőt inkább mi jártuk az ő vezényszavuk szerint, s a kis »Fridolin«, kit még csak tegnapelőtt szidtam össze cudarul, amiért hidegen hozta be a rostélyost, most szigorún rendreutasított, amiért ott mászkálok nem táncoló létemre a sleppek között, s egyáltalán alkalmatlanságára vagyok mindkét nembeli ifjúságnak.
Bámulatos az, hogy a pincérkedés nem előkelő foglalkozás az európai társadalomban. Pedig hát ezekből az emberekből lesznek a szállodatulajdonosok és a vendéglők bérlői. Ezeknek az embereknek (és nem a királyoknak) kezében fekszik jövőnk és összes boldogságunk. Az úr és pincér együttvéve érnek valamit. Olyanok, mint az érem, írás az egyik, kép a másik oldala. Mi lenne az úrból, ha nem volna, aki engedelmeskedik neki, s mi volna a pincérből, ha nem lenne senki, ki parancsoljon vele? Az úr és a pincér fogalmát nem lehet egymástól elválasztani. Egyik a másiktól kölcsönzi fényét.
A megboldogult Kákay Aranyostól (aki különb ember volt ezeknél a mostaniaknál) azt kérdezte egyszer az egri érsek, hogy ugyan milyennek képzeli ő a mennyországot.
Igen szép szobalány, igen jó konyha és nagyon pontos szolgálat.
Az ország legszellemdúsabb emberének e nyilatkozata már magában véve nagy súly a társadalmi állások mérlegelő serpenyőjében, de ha hozzávesszük azon sok apró szekatúrát és zsarnokoskodást, melynek a pincérek részéről ki vagyunk téve, igazán el lehet mondani, hogy azok a mi uraink, akiknek kezéből csak a halál szabadít meg vagy a házasság, ami körülbelül egyre megy.
De mit beszélünk mi itt a halálról! mikor az innen most olyan messze van, míg a házasság olyan nagyon-nagyon közel!
Hetven csinosabbnál csinosabb pár járja benn a kotiliont. Hány lehet ezekből tavaszra boldog menyasszony s vőlegény?
De hát honnan támad ez a sok szép leány gomba módra? Hiszen ezeket még én sohasem láttam!
Eredjünk kissé szóba a háziasszonnyal, aki talán tudni fog adni fölvilágosítást némelyikről. Nem nehéz a háziasszonyra ráösmerni. A rendezők az ő arcképét hordozzák jelvényeiken, s a terem az ő ruhájának színei szerint van díszítve. (Kellemes figyelem és udvariasság a rendező bizottságtól.)
Ön nem táncol? mondja a háziasszony szemrehányólag.
Gyászom van, nagysád.
Mióta?
A mohácsi vész óta… De hagyjuk ezt, kérem… Inkább mutassa meg nagysád, melyik a legszebb kisasszony.
Az ördög ismeri a maga gusztusát.
Nohát akkor kérdezzük meg magát az ördögöt.
Az ördög, kiről minden bálra járó becsületes ember tudja, hogy a kedves háziasszonynak a húga, éppen akkor hódítgat ismét sebes tánc közben egy veszendő lelket, minélfogva egy olyan halandó bolond emberrel, akit már meghódított, szóba sem áll, s utoljára is a háziasszonyomon marad a kellemetlen tisztség, hogy mint lapreferensnek bemutatgassa a szépeket.
Ott van az a szép szőke lány. Látja?
Látom. Gyönyörű! Ki az?
Az a Ninuska a Hungáriából.
Hát az a barna, piros ruhában?
Az a Katica.
Engedje meg, hogy följegyezhessem, mert elfelejtem holnapig.
Mintegy harminc nevet diktált föl jegyzőkönyvembe.
Fájdalom azonban, ma reggel valahol kirántottam a zsebemből a cédulát; most, hogy le kellene írnom a bálkirálynékat, egyetlen leány sincs meg a harmincból.
No, ne is maradjon esztendő-ilyenkorig a harmincból egyetlen egy sem, már t. i. leány.

 

 

Ziarele Arcanum
Ziarele Arcanum

Vezi ce au spus ziarele din ultimii 250 de ani despre acest subiect!

Arată-mi

Arcanum logo

Arcanum se ocupă cu digitalizarea în masă, cu arhivarea și cu publicarea materialelor tipărite.

Despre noi Contact Apariții în presă

Languages







Ziarele Arcanum

Ziarele Arcanum
Vezi ce au spus ziarele din ultimii 250 de ani despre acest subiect!

Arată-mi