10. sz., január14. AZ ÚJ KÖLCSÖN
10. sz., január14.
AZ ÚJ KÖLCSÖN
AZ ÚJ KÖLCSÖN
Eddig még minden magyar pénzügyminiszternek abban feküdt a tudománya, hogy amikor kiürült az állampénztár (s ez mindig kiürült), akkor kezdett azon gondolkozni, hogy honnan szerezzen pénzt, s mindenik előd, úgy mint utód, egyformán találta ki, hogy új pénzt úgy lehet legbiztosabban szerezni, ha valahol kölcsönzik.
Gróf Szapáry elméjében is megszületett a magasröptű gondolat, bekopogtatott tehát találékonyan ugyanazon az ajtón, ugyanazon személynél, hol elődei, t. i. a Rothschild-konzorciumnál, s nehány napi vajúdás után éppen úgy, mint elődei »lefőzte« a jámbor konzorciumot.
Hogy hány milliónyi kölcsönt vett föl Szapáry? fogja kérdezni a kíváncsi olvasó. Nos, éppen abban fekszik a virtus, hogy ezt nem lehet tudni. Szapáry gróf e tekintetben többre vitte elődeinél. Ő in infinitum kötött kölcsönt oly összeg erejéig, mely elegendő lészen az 1879-i okkupációt födözni Magyarország részéről.
Ezen különös eljárás annál föltűnöbb, mert Szapáry grófnak tudnia kellene, mily összegre van szüksége az államnak, hogy ezidei kiadásait födözhesse, azonfölül a deficitet is számokban tüntette ki a benyújtott költségvetésben. Miért vesz hát föl mégis határozatlan mennyiségű összeget kölcsön?
Ennek csupán egy oka lehet, ha mind az ez évre szóló szükségletet, mind a deficitet tudja, akkor a fixírozatlan összeg azt jelenti, hogy az 1879-i okkupáció költségeit nem tudja.
S ez a legelszomorítóbb. Mi fog velünk történni? Mit akar még Andrássy tenni? Milyen hátsó gondolatot rejteget még?
Így volt a boszniai okkupációval is. Andrássy legföljebb 25 millióval képzelte azt végrehajtani s íme, hány millió s mennyi vér pusztult el. Egy külügyminiszterben, ki ab invisis megy neki a legfontosabb dolgok végrehajtásába [!], bízni bűn. S a delegáció mégis bízott benne.
Benne, ki maga sem bízik önmagában, ki midőn most Novibazart szándékozik okkupálni, nincs tisztába [!] az összeggel, melyre szüksége van, nincs tisztában a teendő lépésekkel, s nincs tisztába [!] talán a célokkal sem. Csak homályosan lebegnek szemei előtt, mint az álmodozó előtt a látott képek, s mint a tudatlan előtt a látott dolgok.
Az új kölcsön és különösen annak fölvételi módozatai tisztára bizonyítják, hogy Andrássy azon mondata, midőn kijelenté a delegációban, hogy »az okkupáció addig tart, míg a keleti kérdés« azt jelenti, hogy annektálni fogunk.
Az annexió az a »kimaradhatlan« non putarem, amelyhez szükséges, hogy a Rothschild úrék fiókja nyitva álljon Szapáry s illetve Andrássy gróf számára.
Bámulatosan kedvez a szerencse Andrássynak egyben, s ez az, hogy Tiszát sikerült magához kötnie élet-halálra. Ilyen Mefisztóra volt szüksége vezetőnek a pokolra. Csak egy Tisza volt képes arra, hogy terveit olyan mértékben segítette elő Magyarországon, s még »alkalmas« pénzügyminisztert is faragjon, olyat, ki még tréfából sem gondolkozik a saját fejével.
De hova fog ez vezetni, előre látható. Andrássynak éppen Tisza lesz a megölő betűje, s Ausztriának az Andrássy politika ássa meg sírját, mert ez a politika Törökország végképpeni fölosztásához vezet.
Andrássy gróf hihetőleg Gorcsakovval előre főzte ki ezt, így azonban némely dolgokat még azon esetre is, ha elég botor volt föltétlenül bízni a csalóka ígéretekben, melyek muszka részről tétettek, kifeledett a számításból. Nevezetesen azt, hogy ha a berlini szerződést is kijátssza, elveszti egész Európa bizalmát, s ezáltal minden alap kiesik politikája alól.
Olaszország az annexió szelére máris szervezkedik, s szinte kihasítani készül a maga részét a török birodalomból. Vajon gondolt-e erre Andrássy?
De hát Andrássy bizonyosan nem gondolt semmire. Az »esetről-esetre« politika emberének az a jelszava, hogy: »Sors bona nihil aliud.«.
S a »sors bona« mellé, ha még odakerül a határtalannak nyitott hitel is a Rothschild konzorciumnál, akkor mein Herz, was willst du noch mehr.
