IV. A FÖLVONÁS KÖZÖTT

Full text search

IV. A FÖLVONÁS KÖZÖTT
Nagy a panasz, hogy hosszúk a darabok, azaz hogy hosszan tartanak. A jámbor keresztény ember, aki befizetett pénzét végig akarja értékesíteni, beszoríttatik hét órakor a zártszékébe, ahonnan nincsen szabadulás néha egész tizenegyig.
Márpedig a sok a jóbul is megárt. Egy darabnak sem volna szabad tovább tartania harmadfél óránál. Amelyik pedig hosszabb, azt siettetni kell gyors, gördülékeny előadás által, mert nincs tapintatlanabb dolog, mint a közönségnek alkalmat nyújtani arra, hogy az alaposan megunja magát.
Az unalom nagyon rossz tanácsadó. Mondják, a forradalmat is az csinálja. De azt nem mondják, hogy a tele kasszákat is. Borzadályosan hosszúak főképp a fölvonásközök. Annyi ideig szuszognak odabenn a függöny mögött a díszletek átváltoztatásával, hogy sokszor azt kell hinni, hogy Bánk bán, vagy a portugáli király, akinek a következő fölvonásban jelenése van, talán betévedt a Pörös-Durbincsba, vagy hazaszaladt a kapukulcsáért, s nem lehet folytatni a darabot, míg vissza nem jő.
Az emberek bosszankodnak, az idegesebbek a padlót dobogtatják. De az sem használ semmit.
Az első fölvonásban még csak hagyján. Az ember fölveszi a látcsőt, végignézi a páholy-közönséget (az övék az elsőség), azután végignézi a földszintet egy arisztokratikus tekintetet vet a karzatra, s ezzel lemorzsolódik az idő.
A második fölvonás után az ideálját (már akinek van) kukkerozza az ember. Gyenge mulatság, de mégis valaminő.
A »kis ártatlan« vagy észreveszi, vagy észre nem veszi. »Tertium non datur.« Ha észreveszi, zavarba jön, elpirul, legyezi magát, elfordítja a fejét és ez érdekes. De ha észre nem veszi, el vagy veszve… fáradtan, lemondással teszed le a kukkert és – ásítasz. Állkapcáid kinyújtózkodnak, többé nincs irgalom, nincs kegyelem.
Mert az első ásítás olyan, mint a szétvágott érből az első vércsöpp: zuhog nyomában a többi.
Jöhet aztán a cornevillei márki, Serpolette és minden, ami érdekes e földi életben, az ásítozást már nem képes többé
megállítani semmi. Az hatalom.
Azt tanácsolom hát Aradinak, hogy a sajtóval vagy a színi bizottmánnyal még kiköthet, hanem ettől a hatalomtól óvakodjék.
Budapesten ugyanazok a darabok, melyek itt negyedfél órát vesznek igénybe, harmadfél órában érnek véget.
S ott diskurálni, társalogni lehet mindvégig. A közönség kitűnően érzi magát. De itt a darab vége felé már minden az 1863-i nagy éhség szomorú képét tárja elénk. A cukkerlit ropogtatva eszik a hölgyek. A sóskiflis gyerek körül igazi tolongás van a foyerben.
S ha a hős fönn a színpadon búsan szavalja:
Hogy szöktessem meg Mariannát,
E rostélyos ablakon át?«
Valóságos sóhaj lebben el a rostélyos szóra a nézőtér minden zugában.
Az arcokon kimerülés, sehol egy mosolygás, sehol sem látszik figyelem, hanem mindenki szórakozott, a fejek nyugtalanul mozognak ide-oda…
S a szerelmes leányka, kinek szíve megdagadt és föllelkesült a darabbeli szerelmesek küzdelmén és szerencsétlenségén, majd boldogságán, kimerülten suttogja imádottjának – hogy ő már éhes.
Ezt az egy mindent uraló érzést viszi haza arról a helyről, hol az írók halhatatlan eszméivel kellett vala táplálkoznia.

 

 

Ziarele Arcanum
Ziarele Arcanum

Vezi ce au spus ziarele din ultimii 250 de ani despre acest subiect!

Arată-mi

Arcanum logo

Arcanum se ocupă cu digitalizarea în masă, cu arhivarea și cu publicarea materialelor tipărite.

Despre noi Contact Apariții în presă

Languages







Ziarele Arcanum

Ziarele Arcanum
Vezi ce au spus ziarele din ultimii 250 de ani despre acest subiect!

Arată-mi