257. sz., »november 3. [SZÍNI BESZÁMOLÓ III.]
257. sz., »november 3.
[SZÍNI BESZÁMOLÓ III.]
[SZÍNI BESZÁMOLÓ III.]
Szombaton »Egy huszárkáplár Bécsben« adatott meglehetős közönség előtt. De mind a színpadon, mind a nézőtéren bizonyos nyomasztó unalom hatalmasodott el, úgyhogy e bohóság, mely máskor folytonosan nevettet, mindössze nehány »röhejt« támasztott a karzaton.
Az ilyen országos unalom pedig úgy keletkezik, hogy valaki egy nagyot ásít a parteren. Ezt az ásítást megkívánja tőle valamelyik páholyos ember. Kinyílnak önkénytelenül állkapcái s az ásítás-fuvallat köröskörül repül a termen és hódít olyan gyorsan, mint az unalom.
A szereplők közül Szabó Bandi volt körülbelül a legkorrektebb, mert Halmaynénak egyénisége nem engedte, hogy érvényre emelkedjék: nem volt benne a konok önfejűségből és a dacból semmi, ami pedig Terézt leginkább jellemzi.
Sőt, úgylátszik, nem is gondolta át szerepét, mert a második fölvonásban, midőn a cigányasszonynak össze kell őt tévesztenie a szakácsnéval, egyszerű karton ruha helyett csipkés reggeli pongyolában jelenik meg s még ostobábbá teszi a darabot, mint aminőnek azt szerző kigondolta.
*
Almási Tihamér darabja vasárnap került először színre Szegeden, s mert ünnepnap volt, megtöltötte a színház minden zugát.
De a nagyszámú közönség egyszer sem melegedett át a darab sovány meséjén, melynek tárgya egy vidéki színésztársaság s annak viselt dolgai. Egyetlen fölvonás keretébe is betért [!] volna a kevés cselekmény. A népdalok nem jók s a szerző tolla vastagon fog néha a szövegben is, mert nem irtózik a draszticizmustól sem, mint például azon visszataszító jelenetben, midőn Marcsát lerészegítik.
Legmulatságosabb és a legéletrevalóbb alak az egész darabban Pavelka tót földbirtokos, ki Marcsának udvarol, de aki felette ügyetlenül volt személyesítve.
Szeles a Pétery direktor szerepében bevált, mert elmaradhatatlan pátosza javára szolgált ez esetben.
Halmayné asszony igen kedves és rokonszenves jelenség volt, a »kakadu« dalt gyönyörűen énekelte el, de a megérdemelt taps beleveszett a darab gyengeségébe.
Almási művéről általában el lehet mondani, hogy nem népszínmű, mert a népéletből nincsen benne semmi, hanem inkább bohózat, de az igaz, hogy rossz bohózat. Akár sohase lássuk többé!
*
Halottak napján a szokásos »Molnár és gyermeke« helyett okos dolog volt a »Bíbor és gyász«-t hozni színre: Mert nincs kívánatosabb, mint hogy a népnek (mely főleg Szegeden ünnepnapokon túlnyomóan van képviselve a színházban) a történelem eseményeit tárják fel.
Mintsem örökké a »Sárga csikó«-t és a »Piros bugyelláris«-t szedegessék elő, jobb ha más vasárnapon is történeti drámát vagy ami még jobb, vígjátékot adnak, »Dobó Katica«, »A király házasodik« s több effélét a magyar történelemből.
Szeles, ki II. Istvánt ábrázolta, megint XI. Lajos volt. Az agg, meggörnyedt, ingatag és indulatos XI. Lajos. Ez a vas következetesség a Szeles megölő betűje.
Abonyi Vak Béla szerepében érzéssel játszott és szépen szavalt nem egy helyütt, úgyszintén Siposné asszony is, a koronázási néma képlet kitűnően sikerült s meg is tapsolta a nagyszámú közönség lelkesen.
Szívesen konstatáljuk, hogy Aradi úr ruhatára is jobb és csinosabb, mint tavaly volt. Egészen tisztességesen néztek ki a főrendek. Ízléstelen csak a király csuhája volt – ama bizonyos Lenhossék-féle boncoló köpenyeg.
