II. KI PISSZEG? MI PISSZEG?
II. KI PISSZEG? MI PISSZEG?
»Ki« és »mi«? Igen, ez a kérdés.
Valahányszor Halmayné asszonyt tapsolják a színházban, mindig valami pisszegés is vegyül a tapsok közé a nézőtér hátsó részéből.
És valahányszor Enyváry Sarolta kisasszonyt tapsolják, szintén mindig valami pisszegés is vegyül a tapsok közé, a nézőtér hátsó részéből.
Hogy ki az, vagy kik azok, akik pisszegnek, nem tudjuk. De a jelenlevő földi gondviselés, a rendőrség tudhatná, ha siket nem volna: hogy azonban »mi« az, ami a pisszegést okozza, gyanítjuk. Az a hővérű, még alig fölserdült férfinembeli fiatalság meleg buzgalma – hamis pénzre fölváltva.
Mert a jó fiúk (hiszen magam is ilyen voltam!) választanak maguknak egy színpadi ideált, akit lelkük mesebeli nimbusszal rajong körül. Az egyik résznek (az ízlés különféle lévén) a Boriskák, Örzsék és Vicák kedves ábrázolója tetszik, a másik része talán a Boccaccióért lelkesedik s az aranyos fényű ruhák viselőjeért, kinek fején néha királyi diadém is van, ki a költők csapodár, pajzán gondolataival szeret és él, s regényes lelkük fantáziájába öltözködik.
S ki ne szeretné, hogy az ő ideálját érje a dicsőség nagyobb része?
Ebből a szempontból indulnak ki a derék fiúk a nézőtéren, s míg a halmaisták tapsolnak, pisszegnek az enyváristák és viszont, hogy a diadalból hátha lefaraghatnának valamit.
Pedig ez azonfölül hogy gyerekes és illetlen dolog, még céltalan is; mert a diadal vagy megérdemlett, vagy nem az. Ha megérdemlett, az érdemet nem lehet elvenni a pisszegéssel, mert az érdem olyan, mint a kút, minél többet vesznek el belőle, annál nagyobb. Vagy nem érdemlett és ekkor úgysem diadal.
A fiatalság nemes hevét szánja jobb dolgokra ennél. Ne versengjenek ők afölött, kinek kedvence az elsőbb, míg magok a tisztelt színésznők, szerényen elösmerik egymás érdemeit, valamint a közönség komoly része is.
Mindenki első a maga nemében, s bizonyos tekintetben mindenik mögötte áll a másiknak.
A színművészet nem csizmadia mesterség, hol határozottan ki lehet jelölni, ki dolgozik jobb bőrből és csinosabban. A művészetnek határa a végtelenség.
Szabadkán hagymakoszorút dobtak Erdélyi Mariettának. Elég botrány volt.
Szeged közönségét mindig bizonyos szolidság és tisztelettudás jellemezte.
Igen sajnáljuk ezeket a hagymaszagú kórtüneteket.
