284. sz., november 30. MUKÁNYI
284. sz., november 30.
MUKÁNYI
MUKÁNYI
Szombaton ünnepies este volt a Mukányi előadása alkalmából. A »Proletárok« jó emléke, mely előtte jár a Mukányi sikereinek is, megtöltötte a színházat minden zugában. Még a karzat is tömve volt.
A darab tartalmát, méltatását mindazok, akiket érdekelt, csak az imént olvasták a fővárosi sajtóban, mert esemény volt a Mukányi első előadása Budapesten is, s az egész ország kíváncsi volt az első estére, mert sokat vár a darab költőjétől.
A darab meséjébe tehát nem bocsátkozunk, annyit jegyzünk meg csupán, hogy a Mukányi bizonyos tekintetben haladás a szerzőtől, dacára, hogy nem áll azon a fokon, melyben a Proletárok, efemer mű ez, de ötleteiben, az alakokban s azok festésében annyi humor és ízlés, kerekdedség van, amennyit éppen »Csikytől« nem lehetett várni, mert éppen ez irányban volt a leggyöngébb, hol most a legerősebbnek mutatta magát.
Most már tehát csak egy kívánni való maradt fönn, az, hogy vajha a nőalakjai életteljesebbek lennének. Az író, ki oly élesen látja a társadalom ereit, amint lüktetnek, nem ösmeri a nőket, – mert pap, vagy talán helyesebben: dacára annak, hogy pap.
A nőalakok a »Mukányi«-ban nem érnek egy fakovát, hideg, bágyadt, életnélküli lények azok, akiket a szerző selyemzsinóron rángat erre-arra, – amint szüksége van rájuk a meseszövésnél.
Jól mondja Dumas fils, hogy a nők olyan örvény, amelynek mélységét senki sem ösmeri, vagy olyan rejtély, amelynek kulcsát senki sem találja ki.
De mégis ösmerni kell legalább az anyagot, az alkatrészeket, amelyekből gyúrva vannak – mert enélkül társadalmi darabot, jót írni nem lehet.
Mert minden szövevényben ők vannak benne.
Ők, les femmes qui tuent et les femmes qui votent.
A három legfőbb szerep (Zápolya Ignác Mukányi és Kozák Manó) közül az első kettő jó kezekben volt Makónál és Szelesnél. Makó úgyszólván tökéletes volt, a nyelvtudóst élethíven állítá elénkbe, míg Szeles kissé túlzott talán itt-ott, de egészen jeles alakítást produkált.
Zilahy adta a reportert, a darab kétségkívül legmulatságosabb alakját, azonban teljesen elhibázta, mert neki egy kikeresztelkedett zsidó reportert kellett vala ábrázolnia zsidós dialektussal, s kirívó szemtelenséggel úgy, hogy mindenki megutálja, Zilahynál azonban csak az orr mutatta, hogy zsidót ábrázol, ahelyett a firtli-újságírók vonásait keverte bele a színezetbe, melyeket a szerző rendelkezésére bocsátott, hogy a szegény Kozák Manóval, midőn a darab végén megverték (Zilahy csak sehol sem kerülheti ki sorsát) a publikum inkább rokonszenvezett, mint bárki mással.
A mellékszereplőkről szólva a főispán nagyon kopottnak nézett ki, ifjabb Varga Gergely (Kutasi Mariska) értelmesen adta kis szerepét és élénkséggel mozgott a színpadon, nem különben meglepő volt, hogy Somogyi Nelli, kire ezúttal először volt nagyobb, önállóbb szerep bízva, mintha kicserélték volna, kedvvel és természetesen játszotta el azt.
Az összjáték, a rendezés mind igen dicséretes volt a körülményekhez és viszonyokhoz képest. A közönség feszült figyelemmel, kitörő tapsok és kacaj között hallgatta a kiváló irodalmi újdonságot, mely még sok élvezetes estét fog nyújtani Szegeden is.
*
Itt e rovatban említjük meg azon fájdalmas veszteséget, mely a színművészetet Kéler Ilona kisasszony halálával érte.
A szép, délceg leány, kit tegnap temettek Kolozsvárott, egyike volt a drámai múzsa legszebb reményeinek.
Szép pálya, fényes jövő állott előtte. Azon jó lelkek közül való, akit mindenki szeretett, s aki mindenkit szeretett.
Harmadéve télen találkoztam vele utoljára Budapesten.
»Hát magát nem kaphatnánk meg Szegedre?«
»Tudja, majd öreg koromban, ha a fővárosokból kivénülök.«
»Akkor nem kell. Ki nem állhatom az anyaszerepeket.«
Szegény Ilonka! Legördült az utolsó függöny, s nem tapsolunk, hanem siratjuk.
