JOBB A MÁSÉ

Full text search

JOBB A MÁSÉ
A lelkesedés nálunk az a mesebeli zseb, amelyikbe ha ezer kéz nyúl is, még az ezeregyedik is talál valami megmarkolni valót. Terem itt elismerés bőven mindenki számára, aki idegen.
A kis nemzetek sajátsága, hogy mindent megbámulnak, mindent rendkívülinek találnak, tapsra mozdítja meg kezeiket minden feltűnőbb mozzanat, éppen mint a kisvárosi színházakban a karzati publikumot.
Pedig a nemzetekben ha nem szabad is elbizakodásnak lenni, de kell hogy legyen önérzet, méltóság és bizonyos mérséklet: mert ezek összetételéből támad az erő.
Igaz, hogy az ily nemzeti erő gyakran, hogy úgy mondjuk optikai csalódás, látszat: de a látszat sem megvetendő bizonyos körülmények közt, mert a vadóságnak árnyéka.
S ahol az árnyékot látják sokan, ott kell, hogy legyen hitök szerint a test is.
*
A hitre épül sokszor a nemzetek tekintélye. Senkit sem tartanak nagyobbnak, mint saját ő magát; az egyén szerénysége, ha egy nagy összességbe vitetik át, nem lesz erénnyé, de gyöngeséggé.
Ez a mi gyöngeségünk ki-kivillan minden lépten-nyomon.
Míg a saját kiválóbb férfiainkat észre nem vesszük, addig a külföld jelentéktelenebb embereit tömjénezzük, s mintegy meglopva a magunk embereinek koszorúit, két kézzel szórjuk azokra, akik azt tán kicsinylő ajkbiggyesztéssel fogadják. Ott van – hogy többet ne említsek – a Sacher-Masoch fogadtatása, vagy Bodenstedté, mely utóbbit az egyetemi rektor ment fogadni annak idején, a vasúti indóházhoz.
Ott van a Levinszky példája, ki eljött ide s nagy lelkesedés között szavalta el németül azoknak a költőinknek a gyönyörű verseit, akik közül némelyeket itthon észre nem vettünk.
*
Sok példát említhetnék még, de a példák gyűlöletesek, s különben is csak azt mutatják mind, ami kétségtelen, hogy ezen nevetséges kiskorúság megvan bennünk.
Legújabban a Nemzeti Színház tagjai küldenek ismét ezüst koszorút Bécsbe Sonnenthal számára, kinek huszonötéves jubileumát e napokban fogják ünnepelni a bécsi Burgszínházban.
Sonnenthal kétségkívül jeles művész, a németeknek nagy örömük telhetik benne, mi is elismerjük őt, – de nem értjük: miért a testületi ováció?
Hiszi valaki, hogy ezt valamikor viszonozni is fogják a bécsi kollegák, kik fumigatíve beszélnek a magyar Nemzeti Színházról?
De ha viszonoznák is, miért kell éppen nekünk kezdeményezni ővelök szemben az ilyen udvariasságot? Velük szemben, akiknek annyiszor lett volna már alkalmuk a rokonszenv és elismerés jeleivel közeledni felénk.
De ahelyett a bécsi színház mindig mint ellenséges testület lép fel, s csak nemrég is ostentatíve utasította vissza Szigligeti és Csiky egy-egy darabját.
A Nemzeti Színház tagjai nagyon jó keresztények, mert még a bibliánál is tovább mennek: aki kővel dobja meg őket – visszahajítják ezüsttel.
…Persze hogy valami bő ezüsttermés lehetett az idén a selmeci aranybányákban!
*
A mi mágnásaink keveset gondolnak az irodalommal és művészettel, s az ő álláspontjukat meglehetősen festi egyik Zichy gróf bonmotja, ki egy Shakespeare-ről beszélgető társaságban unatkozva felkiáltott:
– Ejh, mit Shakespeare! A fickó ha nem firkált volna, ma az ördög emlegetné.
A főurak vajmi keveset törődnek a nemzeti kultúrával, s még ha járnak is a színházba, az történik meg velük, ami X. Y. gróffal, ki örökös páholybérlő lévén, a múlt héten figyelmeztette idegen ajkú feleségét, hogy: különösen a Szerdahelyi Kálmán játékára ügyeljen, ha még egyszer a színházba megy, mert az a legjelesebb színész.
*
Ily körülmények között, midőn másrészt a magyar dzsentri, mely eddig egyedüli pártolója volt a művészet- és irodalomnak, anyagi csapások alatt elkorcsosulva, elmaradoz azon térről, melyet betölteni hivatva volt, ily körülmények között úgyszólván maguk az írók, színészek és művészek azok, akik a magyar kultúrára nemcsak mint működő tényezők hatnak, nemcsak azt reprezentálják, amit magok alkottak, hanem mintegy örökül rájok szállt az egész kulturális vagyon, a nívó, melyen áll, s éppen ezért lehet megkövetelni, hogy azt bizonyos méltósággal képviseljék s az összehasonlításokban ne legyenek olyan túlságosan udvariasak.
Hiszen a magyar írók- és művészeknek is jut néha egy-egy méltánylás, néha még itthonról is, – de az olyan, mint azok a régi rézgarasok voltak, melyekkel hajdan a pápai udvaroknál tarokkoztak a bíbornokok.
Minden rézgarasnak titkos nyitja volt s abban egy arany elhelyezve.
Nekünk is jutnak ilyen rézgarasok; de az aranyat kiveszik belőlük előbb az – idegenek.

 

 

Ziarele Arcanum
Ziarele Arcanum

Vezi ce au spus ziarele din ultimii 250 de ani despre acest subiect!

Arată-mi

Arcanum logo

Arcanum se ocupă cu digitalizarea în masă, cu arhivarea și cu publicarea materialelor tipărite.

Despre noi Contact Apariții în presă

Languages







Ziarele Arcanum

Ziarele Arcanum
Vezi ce au spus ziarele din ultimii 250 de ani despre acest subiect!

Arată-mi