A RABLÓROMANTIKA – FÖLMELEGÍTVE

Full text search

A RABLÓROMANTIKA – FÖLMELEGÍTVE
Nem egy, de száz alkalommal emelkedtek már hangok a sajtóban az ellen, hogy miért közlik a lapok oly terjedelmesen a rablók, gyilkosok és tolvajok viselt dolgait, mikor ez csak megmételyezőleg hathat a közönségre?
Egy nagyon jó példa fekszik előttünk: a párbajok, melyeket úgy elszaporított az, hogy a lapok kiírják a segédek sztereotip nyilatkozatát, hogy »X. és Y. urak közt a fennforgó ügy mai napon lovagias módon elintéztetett«. Azokat most már a Csemegi-kódex sem bírja kiírtani. Pedig a párbajoknak több mint fele csupa komédia, melyet csak azért játszanak el a »Karc-lovagok«, hogy megmutassák ismerőseiknek, miszerint ők is vannak még és szerepelnek. Hiszen olyan édes az a dicsőség és az emlegettetés, érdemes érte megengedni, hogy a bőrét egy kicsit fölhorzsolják az embernek! Sőt érdemes keresni is rá az alkalmat!
Ha vannak emberek, kik egész életüket a munkában, a közügyek körüli fáradozásban töltik egy kis emlegetés miatt, bizony sokkal könnyebb mód azért egyszer kihajtatni fiákeren szekundánsokkal és doktorral a rákospalotai erdőbe. Az egészben az a legkellemetlenebb, hogy hajnalban kell felkelni. De az is igaz, hogy egészen biztos szer az emlegetésre.
Ha azonban egyszer a sajtó megfogadná, hogy a párbajokról nem emlékezik meg sohasem, rögtön leolvadna a párbajok száma felényire. Azon indítvány, melyet egy laptársunk tett, hogy csak a véres kimenetelű duellumokról kellene referálni a sajtónak, rossz eredményre vezetne, minden hiú ember (s ezek a párbajvívók többnyire hiú emberek ám!) véres kimenetelű párbajra vágyakoznék. Csupán egy radikális mód: nem írni abszolute semmit, bármilyen szomorú véget ér is a párbaj.
De tulajdonképpen nem is a párbajról akarunk mi most beszélni, hanem arról a sokkal nagyobb ferdeségéről a sajtónak, melyet most egész terjedelmében tüntet fel a várpalotai gyilkos pörének tárgyalásánál.
Már évek óta kezdődött a szenzációnak a felkarolása, a sajtó kilépett lassankint abból a méltóságos álláspontból, melyen vezetője volt a publikumnak, s leszállott ahhoz és az ő ízléséhez alkalmazkodott – hogy tessék. Nem azt nézte, hogy milyen olvasmányt szerettessen meg a közönséggel, hanem hogy milyent szeret az most.
Így jöttek be két, három hasábos hírek az akasztásokról és a gyilkosságokról. A lapok ma már valóságos novellákat írnak a rablókról, tolvajokról és csirkefogókról, a költészet nimbuszát öntve rá tetteikre, leírják arcukat, életüket, még jelentéktelen szavaikat is.
Valóságos verseny van e tekintetben. Még a távirda drótja is, mely azelőtt csak az államférfiak, hadvezérek jelentőségteljes dolgait és szavait vitte szét a világba, gazemberek és tolvajok vallomását zúgja, mintha ki tudja micsoda fontos dolog volna az emberiségre, hogy ez elvetemedett gonoszok mit mondanak és hogyan viselik magukat.
De sohasem hágott oly tetőpontra e rossz divat, mint most, midőn napok óta alig foglalkozik egyébbel az összes hazai sajtó, mint a Hoszter-üggyel.
A delegáció, hol monarchiánk életérdekű ügyeit intézik, a dalmáciai csatatér, hol katonáink vére foly – mind háttérbe szorulnak most azzal szemben, hogy Hoszter úr mit beszél, mit evett tegnap ebédre s nyugodtan aludt-e az éjjel!
Cicero-betűkkel szedett és ritkított táviratok, tudósítások özöne kürtöli a nagy férfiú ügyének egyes fázisait. Ha egy hadvezér diadalmas csatát nyert volna, növelve vele a nemzet dicsőségét, annak is elég volna ennyi parádénak a fele: a nemzet bizonyára megelégednék, ha egy-két hasábot olvashatna e hősies ütközetről két-három napig.
Egy emberről, ki tudományt szerez egy hosszú életen át s megír egy könyvet s gazdagítja vele a nemzet szellemi kincseit, elég négy-öt sor; annak, ki talán életét áldozza egy nemes ügynek vagy a hazának, alig jut száz betű – de egy rablógyilkosnak, kiről elég volna, megírni, hogy ölt ekkor és ekkor, felakasztották ekkor és ekkor – odamegy börtönébe az összes sajtó képviselőivel s foglalkoztatja vele napokig az országot.
És miért?
Nos, mert erről szeret olvasni a közönség.
De hát van-e ebben aztán morál? Hiszen odajutottunk, hogy semmivel sem lehet már oly gyors és biztos hírnévre tenni szert, mint ha valaki megöl valakit, s minél kegyetlenebb a gyilkos, annál nagyobb a virtus.
Aki csak egy csöppet pszichológus s ösmeri az emberi lelket, melybe annyi gyengeség és hiúság vegyül, az tudja, hogy micsoda megmételyező lehet az emberiségre a sajtónak ez a kinövése, – melyet azonban megszüntetni alig lehetséges a konkurrencia miatt.
Nincs talán egy lap se, amelyik be ne látná, hogy ez nem járja, hogy ez rosszra vezet, de mégis kénytelen Hoszter-tárgyalást s akasztási deskripciókat hozni, mert a többiek is hoznak.
De miért nem beszélnek hát össze?
Meg volt már ez is próbálva, mikor a hétfői számot akarta egyakaratúlag beszüntetni a sajtó, mely roppant nyomja mind a szellemi munkásokat, mind a nyomdai személyzetet s melyre egyáltalán nincs szükség, mert a közönségnek sem árt egy pihenő nap egy héten.
Minden lap beleegyezett volna, csak Bródy Zsiga nem. S mihelyt egy mond vétót, a dolog természeténél fogva nem határozhat semmit a többi.
Ez az az ok, amiért nem lehet sem a párbajnál, sem a gyilkosok, rablók dolgainál visszatérni a régi jó szokásra – mert legalább egy Bródy Zsiga mindenben mindig akad.

 

 

Ziarele Arcanum
Ziarele Arcanum

Vezi ce au spus ziarele din ultimii 250 de ani despre acest subiect!

Arată-mi

Arcanum logo

Arcanum se ocupă cu digitalizarea în masă, cu arhivarea și cu publicarea materialelor tipărite.

Despre noi Contact Apariții în presă

Languages







Ziarele Arcanum

Ziarele Arcanum
Vezi ce au spus ziarele din ultimii 250 de ani despre acest subiect!

Arată-mi