A SZÁZ ARANY
A SZÁZ ARANY
(Fecsegés)
Füst és füst. Tizennégy hosszúszárú csibukból gomolyog sötéten a felhő, mely eltakarja Jupitert… jobban mondva a Jupitereket, mert istenek ők egytől egyig, halhatatlanok, kérlelhetlenek, mennydörögnek és villámlanak.
Csak egyetlen emberi tulajdonság van bennük: nagyon kíváncsiak.
S mire lennének kíváncsiak, vajon most, midőn Krivosje már meg van tisztítva a lázadóktól, midőn Rohonczy mindent elmondott, amit tudott, sőt még azonfelül is egy keveset, … mire lehetnének, mondom, kíváncsiak egyébre, mint arra, hogy ki nyeri el a száz aranyat?
Nyájas olvasó, ki idáig betűzted e sorokat türelmesen, bizonyosan megoldod saruidat, amint ideérsz, mert észreveszed, hogy az Olympuson vagy.
A »Kávéforrás« megteremtette a történelmi tradíciókat. Amilyen szent igaz az, hogy a lúd kukoricától hízik, a gyerek a tejtől nő, olyan bizonyos az, hogy naggyá csak a kapuciner mellett lehet az ember. A szellem tápláléka a kávé.
Ott szürcsölik az ambrózia-nedvet kéjes diskurzusba merülve. Társalgási tárgyuk olyan, mint a Jules Verne macskája, mely kidobva a Holdba lőtt golyó kajütjéből, ott kering örökké akörül, mint egy új mellékhold.
Vajon mi lehetne az a tárgy, ha nem az, hogy ki nyeri el a Teleki-féle száz aranyat?
Igen, ez most a kérdés. Durazzói Károly és Theodora jegyesek!
Durazzói Károly úr elevenen nem csinált annyi zajt, nem volt szülője annyi reménynek, annyi keserűségnek, annyi várakozásnak és szóbeszédnek, mint most.
Durazzói Károly kiemelkedett a homályból, s két hét óta kísért az Olympus alsó rétegein, mint olyan ember, aki ért a csízióhoz s elemeli a száz aranyat.
Nos, hiszen valamelyiknek úgyis csak el kell nyerni. Így rendelte azt el a megboldogult Teleki gróf; akképpen okoskodván, hogy inkább az ő akaratából adja azt ki a tekintetes tudós akadémia rossz darabnak, mint az ő akarata ellenére. Igazi úr volt. Lám a Karácsonyi kolléga hogy elhibázta!
Durazzói Károly mellett Theodora a jegyes.
E kettő között oszlik meg a figyelem. Chance-a csak ennek a kettőnek van.
Monsieur vagy a Madame?
*
Persze hogy nagy az izgatottság, amit a kiszivárgó hírek nagyban nevelnek.
A hírnök jő s lihegve mond:
– Győry Vilmos a Theodora mellett van.
A tizennégy csibuk egyszerre megáll okádni a füstöt. Mindenki abbahagyta a pipázást s kémleli a körben ülők arcait: Hajh, vajon melyik sötétedik el!
Új hírnök, új hírnek a hozója:
– A színész-bírálók a Durazzóit tartják a legjobbnak.
– Eh a színészek! Értenek is ezek ahhoz!
Azután néma csend áll be, vajon nem akad-e valaki, aki önkéntelenül felkiált:
– Oh, igen! Csakis a színészek értenek.
*
A titokzatosság, hogy ki írta a két kiváló darabot, a miszticizmus fényével önti el a csodálatos ismeretleneket.
Van ezerféle találgatás: »ki írta?«
A Pesti Napló pláne azon kezdi találgatni, hogy »ki nem írta?«
S azt újságolja, hogy Dóczi Lajos nem írta.
Hiszen olyan, aki nem írta, nagyon sok van, olyat sok ember tud mondani.
Hanem az volna a kapós újdonság, irodalmi körökben azt nevezni meg, aki írta.
Emellett aztán még sok más sarkalatos kérdés merül fel.
– A »szégyen-paragrafussal« adják-e ki, vagy anélkül?
– Valószínű, hogy a szégyen-paragrafussal.
– De vajon fölveszi-e dacára ennek a díjat?
Elhallgatnak. A füstkarikákat nézi mindenik gondolatokba mélyedve, ha van-e ugyan a világon olyan ember, aki ama bizonyos paragrafustól úgy megszégyellné magát, hogy ott hagyná az aranyakat?
Nincs, nincs, nincs!
*
Hanem, hogy egy kis komoly szó is vegyüljön e tréfálódzás közé, nagyon különös dolognak tartom, ha a lapok, mint ahogy az most történik – még a pályázat eldöntése előtt találgatják s fölfedni igyekeznek, hogy az emlegetett darabnak ki a szerzője.
Hát mire való akkor a jeligés levélke, az inkognitó? Ma az egyik kőnyomatú Váradyt nevezi meg a »Durazzói Károly« szerzőjének. Nincs igaza ugyan – és határozottan biztosíthatjuk, hogy a darabot más írta, de már maga az akarat, indiszkréciót elkövetni, megérdemli a megrovást.
Hiszen, ha a bírálók előre tudnák a szerzők nevét, sohasem esnének »imputaremek«.
Pedig ezek a pályadíjak éppen csak az imputaremek-re valók.
Olyan nekünk a József-napja, mint a zsidóknak a hosszúnap.
Minden hosszúnapon elvész közülök közhit szerint egy ember.
Közülünk meg minden József napon támad egy nagy ember.
Igaz, hogy a zsidóknak ez az elveszett embere aztán mindig megkerül, s az is igaz, hogy az a mi nagy emberünk aztán mindig elvesz.
