BÖJTI GONDOLATOK

Full text search

BÖJTI GONDOLATOK
Minden alábbszáll, per »maga« beszélnek már a tekintetes karokkal és rendekkel, per »ön« szólítják a miniszterelnök őkegyelmességét, a besztercei püspök kalapot emel egy piktor előtt.
Kár azokért a régi jó időkért!
Amikor még egy váltógaras volt egy icce bor s tíz forintért – amennyi most egy teríték ára a Munkácsy banketten – meg lehetett venni egy egész ökröt. Mikor az volt a legkülönb szónok a vármegyén, aki a legnagyobb bunkósbottal jött be a gyűlésbe; az volt a legnagyobb gavallér, akinek a legszebben volt kivarrva a dohányzacskója s a legkülönb hazafi, ki a legjobban tudta elfütyülni a Rákóczi-nótát.
Most már az a legkülönb hazafi, ki a legszívesebben szavazza meg a lázadási költségeket.
És odalett minden auktoritás a világon. A király arravaló, hogy a miniszterek propozícióit aláírja. A miniszterek arra valók, hogy legyen kit dehonesztálni a népnek, a nép arravaló, hogy legyen kin szántani a minisztereknek. S ami e fogalmak közé esik, az is mind olyan, mintha egymás csorbítására volna teremtve.
Nincs már semmi. A törvényt is csak az tartja meg, aki nem elég ügyes megszegni. Csak egy tartotta fenn magát eddig is hatalomnak, csak egy, a »kalendárium«.
Ez amikorra azt mondta, hogy február lesz, hát február lett, amikorra hideget jósolt tél lett, és amelyik napra kimondta a hamvazószerdát, hát böjt lett akkorára.
És most már a kalendárium tekintélye is nulla. Se tél nem lett, amikorra mondta, se a bőjt nem kezdődött el a hamvazószerdával.
Hanem folyik a farsang odább is…
Most már nem akkorra esik a böjt, amikorra a naptár mondja, de amikorra a kormány megcsinálja. Mert hogy ezeknek a »megszavazásoknak« böjt lesz a vége, több mint valószínű.
Csakhogy nekünk, jámbor tárcaíróknak nem szabad ezt a böjtöt megjósolni, mely ha lesz – nemsokára lesz már, nekünk a tradiciókhoz kell magunkat tartani, s mint ahogy őseink tették: megénekelni Karneval herceg távozását és sötéten elsiratni, hamut és porzót hintve fekete betűinkre, a bekövetkezett böjti epochát.
Igaz, hogy a pajzán herceg modern úr lett azóta s nagykorú… Bátrabb és korhelyebb, úgyhogy szándékosan lemarad a vonatról.
Bőröndjei még itt vannak, melyekben a tömérdek cotillon-ordókat, piszkos kesztyűket, elnyűtt lakktopánokat s elszáradt virágcsokrokat szállítja.
Meghökkenve állunk meg a távozó herceg poggyásza előtt, s azon kezdünk elmélkedni, hogy vajon érdemes volt-e az a nagy zaj, amit csapott, amikor ez az összes eredmény?
Egypár tépett ruhafoszlány. Mint színes pillangók röpködnek előttünk a lezajlott fényes napok aranyos emlékükkel. Emlékek, amik édesek és fájók egyszerre, amik megdagasztják a szívet, de amikor a kéz utánuk nyúlna, nincs megfognivaló semmi – csak egypár ruhafoszlány. E kellemes, átlátszó, illatot lehelő romjai az öltönynek, mely a kedves lányka bájait fedte költőileg.
Egy darabig a tárcánkban őrizzük. Ott van a megfogyott bankók között, s fényt vet a bugyelláris azon rekesztékére, ahol már nincsen semmi. Valahányszor kinyitjuk tárcánkat (s be sokszor kell pedig kinyitni!), mindig ott nevet, ott mosolyog, ott tündöklik az a bűbájos kis rongyocska.
A nemesség kutyabőrre van írva, de a boldogság kartonra és »tüll-anglais«-re.
Később aztán bekerül az értékes szövet a fiókba, mert a tárcában avatatlan szemek meglátják s sokszor ránk pirítanak.
Ott van a többi ereklyék között. Csendes pihenőhely az, egy kis pézsma is jutott oda, mely illatot terjeszt az emlékek szűk de megszentelt birodalmában. A társaság se nagyon rossz. Millike haja, a kis Mariska elszáradt ibolyája, tömérdek levelek és billets doux-k, a nagymama arcképe és a papa legszebb tajtékpipájának ezüst kupakja között jól érezheti magát a kis bolondság… míg azt is odább nem szorítja egy új emlék majd a jövő farsangról.
S a vég vajon mi?
A vég, az még csak néhány év múlva következik be.
Egy szép fehér kezecske rakosgat a szobánkban, felhány, felkutat minden zeget-zugot, s egypár szép kökényszem éles, hamiskás, megpillant mindent, és egy üde hang zavar fel délutáni álmunkból.
– Hollá! Megvagy, gonosz csábító! Miféle titkokat rejtegetsz te itt. Ni, egy darab a kedvesed fátyolából.
– Ugyan, ugyan, mi jutott eszedbe, édesem? Van is nekem kedvesem?
– De volt, mielőtt elvettél volna… Ne is tagadd, te csúf ember… Tudom, hogy nem szerelemből vettél el. Oh, én boldogtalan!
– No, ne zokogj hát… Ne tedd magad nevetségessé, becsületemre mondom, te vagy s te voltál az egyedüli szerelmem.
– De hát ez a ruha-darab?
– Az? Megállj csak! Aha, tudom már. Az egy mustra, amit a nagynéném adott komissziónak.
– Becsületedre mondod?
– Becsületemre.
– Ej, ej… de mindegy. Hiszek neked. S jutalmul, hogy kivallattalak, megcsinálom pipatülleknek.
S másnap már ezeken a pipatüllökön keresztül húzod fel s eregeted ki a füstöt, azon a gondolaton elmélkedve, hogy minden csak füst, füst és füst.
És ezek nagyom böjti gondolatok – de tiszta szín filozófia.

 

 

Ziarele Arcanum
Ziarele Arcanum

Vezi ce au spus ziarele din ultimii 250 de ani despre acest subiect!

Arată-mi

Arcanum logo

Arcanum se ocupă cu digitalizarea în masă, cu arhivarea și cu publicarea materialelor tipărite.

Despre noi Contact Apariții în presă

Languages







Ziarele Arcanum

Ziarele Arcanum
Vezi ce au spus ziarele din ultimii 250 de ani despre acest subiect!

Arată-mi