CSIKY ESTÉJE

Full text search

CSIKY ESTÉJE
 
(Csevegés)
Ha most úgy feltámadnának azok, akik a Nemzeti Színházat alapították, nagyot csodálkoznának, tudom, hogy most nem nevezzük lelkes honleánynak, sem pedig nagyérdemű pártfogónak azt, aki elvetődik a magyar játékszínbe, midőn hazai (mint Zbóray Zénó mondaná: doma robiensis) darabot játszanak, – hanem megfordítva, szerencse gyereke az, akinek hely jut, ha másutt nem, legalább a muzsikusok közt.
Nemcsak színházlátogatók vannak már, hanem színházgourmandok is, kik fel tudják fogni, hogy micsoda kapitális élvezet először látni meg a darabot. Mert ez a szűz-előadás. A többi mind bliktri. A frisseség hímporát, zománcát az első publikum szívja be s azonfelül részt vesz a véleménycsinálásban is. A darab következő publikumai szánalomra méltó páriák, mert ezek elől már le van szedve a tejföl – ezek ugyan jobb, minden ízében átszűrt és ízletesebb alakban kapják az ételt, csakhogy mit ér, ha már meg van hűlve. A szakács is megkapta a jutalmát. A dicséretek vagy az ócsárlások elhangzottak. Semmi különös nem történhetik többé. A darab öreggé lesz, átadatik a közönséges publikumnak, aki hűségesen átveszi, mint a megalkotott véleményt a darabbal együtt, olyanformán, mint a kronométer órákkal a jótállást, hogy ennyi s ennyi ideig el nem romlanak.
A közönség roppantul el van kényeztetve a francia modern darabok legjavával mert nemzeti intézetünk valóságos fiókja a francia jelesebb drámaíróknak. Csak Csiky hoz néha egy kis hazai levegőt a magyar színpadra. S ez olyan üde és olyan szokatlan előttünk, hogy teljesen pótolja a művészi rafinériáig vitt szerkezeti tökélyt és kerekdedséget, melyet a francia drámákban megszoktunk – melyet utolérni nehéz lenne.
A Csiky premiereket már annyira megszoktuk, mint a sátoros ünnepeket a naptárban. Az ember belép s mind ott találja régi ismerőseit, ugyanazok az arcok köröskörül. Ezek látták a »Proletárok«-at. Ezek tapsolták meg a »Cifra nyomorúság«-ot, a »Kaviár«-t. Együtt élnek az íróval, követik nyomról nyomra. Olyanok mint a keresztszülők, a komák és sógorok, kik a hetedik csemete keresztelőjén is tudják és visszaemlékeznek, mikor még az első csemete pólyáiba kapaszkodtak. S utoljára már azt hiszik, hogy nekik is valami részük van ezekben a darabokban, s ha ember alakban járnának azok, Mukányit »kedves bátyám«-nak szólítanák, s a többieket is, kit »öcsém«-nek, kit »húgocskám«-nak.
Nem kritizálni jönnek az újszülötthöz, hanem csak azért, hogy ott legyenek, részint mert már megszokták, no, meg a többi gyerekek végett… Megelégedett arccal jönnek előre; a kíváncsiság már csak mellékes, hogy fiú lesz-e vagy leány, akármi lesz, gyarapodás lesz, hiszen elvégre is, a többiek képére fog ütni… arra nem is gondolnak, hogy torzszülött lehessen.
Csak imitt-amott sötétlik egy-egy kritikus zordon ábrázata, ki fontos mivoltának tudatában kevélyen terpeszkedik el a tölgyfa-székben, mintha a berlini kongresszus határozatai fölött volna hivatva dönteni. Odabámulj most, Európa! Ott ül ő, a hatalmas. Ő fogja megmondani, életképes-e a darab vagy nem? Persze körülbelül olyanformán, mint Ujházi doktor a darabban, midőn kimondja a szentenciát, hogy Stomfay Ákos meg fog halni, élete menthetetlen.
Stomfay Ákos nem hal meg, hanem megházasodik, de a doktor hisz a saját sarlatán tudákosságában, s midőn egészségesen látja is így kiált fel:
– Ez lehetetlen! A tudomány nem csalhat.
A tudományt kiültetik ezek az urak a szemöldökeik közé s éppen csak e felhős homlokok akadályozzák, hogy egész familiáris színezete legyen a premiéreknek.
Zajgás, zsibongás támad a felvonások után, a tapsok megszüntével. Ismerősök a hatodik padba átkiáltják véleményüket. Írómesteremberek összeröffennek a bejáratokon s csoportokká verődve, mérlegelik a mű jelentőségét. A serpenyők nehézkesen mozdulnak, majd sebesen ingadoznak jobbra-balra. Egy új alak jön, egy új ötlet reppen el s mint hűs léghuzam megcsapják a serpenyő-ingát…
Az egyik padban egy szép leány kiveszi zsebkendőjét s megtörüli könnyeit…
A pénzügyminiszter meglátja a »kataszteri igazgatót« az egyik páholyban s elkomolyodik. Ráismer a saját alkotására.
Egy gyerek tátott szájjal nézi az anyja öléből a csodálatos történetet. Az anyjának váltig figyelmeztetnie kell halkan: »Te bolond, hiszen nem igaz!«
Egy önkéntelenül kiszaladt röhej a karzatról, egy frappáns meglepetést eláruló »ah!« felkiáltás, mindezek azok a szinek, melyekből végre megalakul a közvélemény.
Az alakok jönnek, mennek, beszélnek a színpadon, a történet tovább szövődik, de mi már nem gondolkozunk fölötte kritikailag,… a serpenyő nem mozog. Amit az emberek tesznek, mondanak, nekik tulajdonítjuk egyenkint, nem kutatjuk, mondhatnának-e egyebet is, azt hisszük, magától folyik minden: – eszünkbe sem jut, hogy Csiky is van a világon.
S mikor őt nem érezzük már, akkor uralkodik ő rajtunk igazán.
 

 

 

Ziarele Arcanum
Ziarele Arcanum

Vezi ce au spus ziarele din ultimii 250 de ani despre acest subiect!

Arată-mi

Arcanum logo

Arcanum se ocupă cu digitalizarea în masă, cu arhivarea și cu publicarea materialelor tipărite.

Despre noi Contact Apariții în presă

Languages







Ziarele Arcanum

Ziarele Arcanum
Vezi ce au spus ziarele din ultimii 250 de ani despre acest subiect!

Arată-mi