Esküdjél meg a kakasra
Esküdjél meg a kakasra
Írta: Jókai Mór
A vezér levette válláról a kürtjét, egy nagy bukfencet vetett a levegőbe, azután görbe késével egy marok füvet vágott le a királyi palota kertjéből és beleharapott: Ham! ham!
Annál a népnél, amelyről írok, csak az volt a szokás, ha valaki nagy dolgot akart cselekedni.
Azután belefújt a kürtjébe, melynek ezüst szavára egy gyönyörű hölgy jelent meg előtte.
– Te vagy, szépséges húgomasszony? – mondá a vezér meghökkenve tündöklő ábrázatától. – Isten áldjon, ha te vagy…
Ez volt az üdvözlet.
– Fogadjon isten – mondá a szép nő. – Igen. Én vagyok a nemzet géniusza. Hallom, azért jöttél, hogy végigvonulj országomon népestül egyetemben.
– Azért jöttem, hogy…
– Ne beszélj, kérlek, annyi »hogy«-gyal. Már eddig is viccelnek rád, lovag, ezért az országgyűlésen! Hát add elé magad, mit akarsz?
S ezzel bort, tüzet és sót tett elébe a szép asszony, de az nem volt sem attikai só, sem honfiúi tűz.
A vezér a borhoz nyúlt. (Ej, hisz ebből már kitalálhatják: ki volt.)
– Az én nevem Tibiscus, bihari kán, a nagy folyam unokaöccse, s Debrecen választottja. Azt kívánom tőled, szép Géniusz, eressz te át országodon s add mellém kíséretül két fejedelmi leányodat, a »Népszerűséget« és a »Hatalmat!«
– Megadom, vezér. De esküdj meg, hogy nem leszel frivol velük szemben, s hogy… hiszen tudod, mitől kell szűzeimet féltenem. A kilenc bihari pont az, amit megtarts.
– Esküszöm minden szentekre.
– Nem elég.
– Esküszöm múltamra.
– Az sem elég. Esküdjél meg a kakasra.
– Miféle kakasra? – kérdé a vezér meghökkenve.
– Esküdjél meg vallásodra: a kálvinista kakasra.
– Okos vagy, asszony, – megfogtál. De isten neki, megesküszöm a kakasra, hogy a bihari pontok teljesítésére igyekszem esőben, sárban, vízen és szárazon, éjjel és nappal.
Az eskü elhangzott.
...................
Sok-sok év elmúlt. Egyszer ott ült Bálványos várban a vezér, hatalma kellő fényében. Bálványos-vár kapuját bálványimádó szolganép állta körül.
A harangok búsan kongtak a szentegyház tornyában, mintha kiáltanák: »Bim-bum! az eskü meg van szegve.«
Az ezüst síp, melynek szavára a Géniusz szokott megjelenni, penészlepetten pihent egy fiókban. Kell is már valakinek a Géniusz? Vén dáma az már! Ki csalogatná, ki hívná?
A vezér azonban nemcsak a Géniuszról feledkezik meg már, hanem a sípról is, hogy mire való, s egyszer tévedésből bele talált fújni.
Haragos arccal, villám és dörgések között, csattogó szárnnyal ereszkedett le a magasból a Géniusz.
– Hah! Hát így tartottad meg esküdet?
– Micsoda esküt? – szólt a vezér flegmatice, karjait mellén összekulcsolva. – Ne lármázzon úgy, asszonyom, mert mindjárt hivatom Jekelfalussyt…
– Hogy micsoda esküt? Hát nem esküdtél a kakasra?
– Nos igen, hogy betartom a bihari pontokat. És be is tartottam.
S ezzel kivezette a Géniuszt az előszobába, hol az alattvalók állottak hosszú sorban, s mindeniknek volt a ruháján hat-hét kerek alakú folt, amik hatalmasan kitarkállottak a szövetből. A csizmákon, a nadrágokon is ilyen foltok valának.
– Ezek a bihari pontok – mondá a vezér finom mosollyal. – Ezek az én programom!
A Géniusz arca elborult.
S kézen fogva kisebbik, de szebbik leányát: a »Népszerűséget«-et, így szólt:
– Ezt nem hagyhatom többé melletted!
S siető léptekkel elvezeté.
Folytatása következik.
A másolat hiteléért: Scarron
