SZENDE FIATALKORI PAJTÁSA
SZENDE FIATALKORI PAJTÁSA
Alig néhány napra rá, hogy a mindenki által megsiratott minisztert eltemették, – utána ment a hű pajtás: sepsisentgyörgyi Móricz Sándor is.
Gyakran van az úgy, hogy a nagyon összeszokott házastársak közvetlen egymás után halnak meg.
Az egyik megcsinálja véletlenül a nagy utat, a másik pedig megszokta már, hogy mindig utána menjen – hát utána megy. És még a katonapajtások! Ezeknél ez még jobban ki van fejlődve; egész ösztön! Az egyik elöl megy, a másik utána! S megint egy glédába állnak a másvilágon.
Móricz Sándor ezredesre nagyon megrendítőleg hatott Szende halála.
Egész napokon ezzel foglalkozott éjjel-nappal:
– Hogy meghalt… hogy meghalt… Olyan erős volt még. Lehetetlen az. Nem hiszem, nem hihetem.
S annyira nem hitte, hogy elment őt megnézni – oda, ahol van.
*
Egyszerű nehány sor tudatja a lapokban Móricz halálát. A nagyközönség hidegen futja át a piciny petit-betűs nekrológot.
Hiszen nem volt se miniszter, sem híres követ, vagy író még akadémiai tag sem --, s ami ezen alul van: az semmi.
Boldog nép, melynek annyi hőse volt, hogy nem is emlékszik mindenikre!
Boldog nép! Szegény hősök!
...................
Sepsiszentgyörgyi Móricz Sándor első katonai neveltetését a csász. kir. genie-akadémiában nyerte, honnan kiképeztetése után a II-ik székely ezredbe lépett, hol a szabadságharc kitöréseig főhadnagyságig vitte.
Szíve ott is a szabadságharc zászlóihoz vitte ezredével együtt. S itt csakhamar kitűnt alapos képzettsége által s őrnagyi rangot nyert.
Szende Bélával sok csatában vett részt s játszva fogadtak mindég az ütközetek előtt., hogy ki kap előbb sebet.
– Angoloskodjunk! – szokta Szende Béla mondani. Aki előbb kapja a sebet, úgy volt kicsinálva, az nyeri a fogadást.
S volt rá eset, hogy szinte szerettek volna már sebet kapni. Hja, olyan idők voltak azok!
Tréfa volt akkor a halál.
*
Móricz Világos után fogságba került s tizenhat évi börtönbüntetését Theresienstadtban ülte.
Kiszabadulása után, birtokai le lévén foglalva, nevelősködött, s szegény anyagi körülmények közt élt egy darabig, nemsokára azonban visszakapta nemesek birtokait, hanem a honvédség szervezése alkalmával a szatmári zászlóalj parancsnokává, majd ezredessé lett.
Sőt még sokkal fontosabb feladat is várt reá. Amint magyar kezekbe került a Ludovika akadémia, ő lett első igazgatójává. Ő szervezte azt, de nem úgy, mint kívánta volna. A körülmények és betegeskedése is gátolták ebben.
Alig három évi működés után leköszönt s nyugalomba vonult Nagyszelére.
Szent István király ünnepén végre ezen ideiglenes nyugalmat is felcserélte az igazival, az örökké tartóval.
Emlékét sokan őrzik, mint kedves, derék úri emberét; hadi tetteit azonban már csak kevesen tudják.
A vén baj társak, akiknek már nagyon verik az indulót.
Egy-két év még s még, s egyszer csak meg fog csillanni már a lapokban ritkítva: »Meghalt a legutolsó honvéd is.«
S az új emberek, akik látni fogják naponta a veres nadrágot és a veres sapkát a magyar királyi honvédeken, csodálkozva fogják kérdezni:
– A legutolsó? Hát miért lett volna a legutolsó?
Akad-e még, aki majd megmagyarázza?
