4. Képzeletbeli kényelem
4. Képzeletbeli kényelem
Az is csak valami, s ha beelégszik vele, aki élvezte, megéri neki az igazit.
De menjünk bele a meritumba. Vajon van-e, aki ne hallotta volna már ezt a nevet: Fábri? Mert ismertebb név az a tótok előtt, mint a Hannibálé, vagy az I. Napoleoné.
Fábri volt az ötvenes években a tótok közlekedésügyi minisztere.
Ugyanis őneki volt egy nagy gyékényes szekere, mely minden hónapban közlekedett egyszer Pest és a Szepesség közt, s amennyi Pestre menendő és Pestről jövendő utas meggyülemlett egy hónap alatt, azt mind egyszerre vitte, hozta, tekintet nélkül a mennyiségre; olyan volt az a tót szekér, mint a Hatvani professzor bűvös szobája, mely tetszés szerint tágult ki in infinitum.
Mundus se expediet. A nagy Fábri meghalt, de a nagy tótszekér megmaradt, lévén ez örökkévaló. Most is ott pillantottuk meg Rétság fölött, két mokány hegyi ló húzta, s mintegy húsz ember ült rajta egymás tetejébe, ládákon, batyukon és párnákon. Hogarth ecsetére méltó kép.
Akik a kocsira fel nem fértek (azok is voltak vagy húszan): ott kutyagoltak a kocsi mellett, két oldalról, vidám dalokat zengedezve:
Tátra, Mátra, Fátra,
Három arany tálka,
Három arany tálon
Három arany cipó
Előre lovak! Gyi, hó! gyi, hó!
Három arany tálka,
Három arany tálon
Három arany cipó
Előre lovak! Gyi, hó! gyi, hó!
A lovak oda se hederítettek a nótának s monoton lépésekben, melancholikus ábrándokba merülve mozgatták a lábaikat nagy kelletlenül.
A következő dombnál azok, kik eddig a kocsin hemperegtek és fogódzkodtak, leszálltak pihenni, a gyalogosok pedig fölkapaszkodának, ami nekik körülbelül olyanforma mulatság volt, mint mikor a quadrille-ben felváltják egymást urak és hölgyek.
Mert tulajdonképpen borzasztó utazás volt ez. Az utasoknak még jobb a gyaloglás, mintha a kocsin ülnek. Sőt datur tertium is. Némely helyeken maguknak kellett tolni és húzni a roppant megrakott szekeret.
Hanem azért ők mégis azt képzelték, hogy kényelmesen utaznak s szívesen fizettek Pestről Liptó-Szt.-Miklósig fejenkint néhány forintot a szekeresnek, hogy a járműve mellett ballaghassanak s azt vontatni segítsék a két életunt állatnak.
Ilyesmire is csak a tót fantázia képes, meg a birkatürelem és a mindennel való megelégedés.
Nem! Ezek sohase fognak revolúciót csinálni ellenünk!
– Mikor érnek be Szentmiklósra? – kérdém tőlük.
– A jövő héten – válaszolták. – Vegyék fel az urak egy darabkán a feleségeinket a hintóra!
Útitársam mondá, szeretne lerajzolni egy-két tót arcot, minélfogva késznek nyilatkoztam teljesíteni kívánságukat.
– Válasszák ki maguk közül a három legszebb leányt, azokat elvisszük Vadkertig.
Nagy zsibongás-nyihogás keletkezett a vászonnép között, s csodálatos, csakhamar megállapodás történt a legszebbek iránt, kik aztán, mint a vadmacskák, egyszerre három oldalról is fölkúsztak kocsinkra.
Csinos arcok voltak, délceg, sugár termetek, valóságos öröm volt velük lenni. Úgy néztek ki, mintha Pestre mennének s szinte nehéz volt elhinni, hogy onnan jönnek.
Pestről? Ilyen üdén, ilyen elevenen?
– Lehetetlen! Igazán Pestről jönnek?
Hanka, Panka, Anka a fejeikkel bólingattak és semmi különöst nem találtak abban, hogy a piros rózsát ott le nem szakasztják.
Mert másnak nyílik az… ott, ott…
Kék szemük révedezve járt a messze távolból kéklő hegyeken. Arra fekszik valahol Mikulás, a kedves, édes Mikulás.
– Az csak a szép város, édes uram! – mondák… Pedig igazán Pestről jöttek.
