VIVANT VAC…
VIVANT VAC…
A tizenkettedik óra ez már. A szívszorongatások nagy napjai. Pihen is minden játékszer, a Vilmuska krampusza babája, mind elmehetnek most aludni, hozzájuk sem nyúl senki, hacsak a macska nem ugrik fel a székre s nem enyeleg velök könyörületből. Mert Vilmácska azt se tudja, ha vannak-e a világon?
Nagyobb, sürgősebb dolga van őneki most. Kis fejében gond gondot ér, a homlokán – jó, hogy eltakarják az aranyszőke fürtök – felhő borong, mert ki tudja, hogy lesz, mint lesz?
Jaj, hogy inkább évközben nem tanult többet? Minek is, minek is szökött meg annyiszor a könyvtől a kertbe, nem volna most annyi ijedtség, s abban a kis szívben annyi lélekfurdalás.
A mama meg is ríkatta tegnap a kis Vilmácskát, mikor azt mondta lefekvés előtt:
-- Megöl a szégyen talán a Dunába is ugrom, ha te leszel a többi gyerekek közt a legostobább, kis lányocskám! Pedig te leszel, mert nem voltál elég szorgalmas.
Hozzá kell hát látni az utolsó két nap. Apától kérdezte, hogy mitevő legyen? Az azt tanácsolta, menjen el a mamához, s így szóljon hozzá:
– Csókolom a kezeidet, Erzsi mama, ki akarom pótolni, amit lehet, légy szíves oktass be engem, egész nap tanulni akarok.
A mama aztán, akit apa csak Erzsinek nevez, előveszi a kopott ábécés könyvet (haj, sokszor vágta azt mérgesen a földhöz Vilmácska) s még egyszer megmagyarázza, melyik ákom-bákomnak mi a neve.
Az elme is olyan, mint a gumilasztikum, ha nagyon húzzák, nagyon nyúlik. Vilmácska figyelme és fogékonysága bámulatos most, minden pajkosság eltűnt az arcáról, olyan komoly, morcos, mint egy akadémiai tag, szeme apróra húzódva, mereven kíséri kedves mamácskának a mutatóujját. Jaj, édes istenem, mikor is tanulhatta meg a mama azt a sok tudományt, hogy olyan jól tudja, – mikor hát majdnem minden betű egyforma. De nagy bolondok is voltak, azok akik a betűket feltalálták, hogy nem különböztették meg őket jobban, hogy taréja legyen az egyiknek, kacsa-lába a másiknak, borjúfeje a harmadiknak, stb.
Bezzeg sokkal könnyebb dolga van a Micu gyereknek; ő már a második elemibe jár. S mama nélkül is meg tud állni, meg aztán tanulni is szeretett évközben.
Micu már csak neveti Vilmácskát, Micu már olvasni is tud s harsogva szavalja a folyosókon:
Jókor kelj föl, öltözz, mosdjál,
Az Istenhez fohászkodjál…
Az Istenhez fohászkodjál…
Vilmát a Micu keseríti legjobban s sarkallja ambicióját, mert hát mégis szörnyűség, Micunak már megvették karácsonykor a Győry Vilmos bácsi könyvét is azokkal a töméntelen apró gyerekekkel, akik futkosnak körbe, cicáznak és mindenféle játékot űznek, és Micu a könyvet még csak meg sem akarja jól mutatni Vilmácskának, s valahányszor kéri, mindig kineveti:
– Eredj, te boglyos… hiszen még a nagy A-t sem ösmered! Való is neked az irodalom?
Hát ki ne lenne azután elkeseredve az ilyenre? Hanem iszen csak most az egyszer isten megsegítse a vizsgálaton, hogy a mamának szégyent ne hozzon a fejére, esztendőre, tudom megelőzi Micut!
Hej, pedig nem olyan erős az »ellenség« sem, amilyennek hiszik; a Micu dobja is pihen, nem veri rajta: bömbörömböm… Nem is olyan pajkos, mint azelőtt s sokszor órákig sem lehet hallani ajtócsapkodásait és lármáját. A vizsga-láz gyötri ám őt is. El-elvonul órákig a papa szobájába s ott felmászva a legmagasabb helyre, úgy »magolja« be a leckéket. Apa ezüstórát ígért neki, ha jól leteszi a vizsgát, de még lánc is lesz rajta. Kár, hogy a kulcs iránt még nem szerzett magának alapos információkat, mert kulcsot a papa csakugyan nem említett.
A masamód, meg a szabó már tegnap hozták haza az új ruhákat Vilmának, Micukának. Nagy öröm ez máskor a háznál; apróra megnézegetik a ruháknak minden ráncát, gombját, – de most mintha orruk vére folyna, mikor felpróbálták. Az új ruha mindig bizonyos örömet okoz, csak éppen kétszer nem: mikor az examen-ruhát hozzák, meg a halottit.
Végre fölvirrad a nagy nap. A szemeket még csukva tartaná örömest az édes álom, de az édesmama költi fel őket és már fel is van öltözve.
– Föl, gyerekek, fel, fel! A vizsga van! Várnak már rátok a bácsik.
Be örömest dugnák fejecskéiket a paplan alá… Soha, sohasem voltak még ily álmosak. De hiába: menni kell.
Mintha vaslemez közé volna szemök szorítva. Tompán, elfásultan tápászkodnak ki, nincs bennük semmi élet, semmi ruganyosság, hagyják magokra húzni a szép új ruhát s közömbösen veszik a mama örömrepeső ujjongását, hiszen kismama még önkénytelenül is kiszalasztja:
– Jaj, de szépek vagytok, édes kis porontyaim, ti lesztek a legszebbek, nekem a legédesebbek.
S azután ott nyomban meg is kóstolja őket sorban, ha igazán olyan nagyon édesek-e?
De iszen most ők csak grimaszt tudnak csinálni az ilyen nyájaskodásokra. S olyan kedvetlenül poroszkálnak a mama mellett fel a lutheránus iskolába, mintha a vesztőhelyre vinnék őket.
Nem is tréfadolog az, – ha jól felvesszük. Annyi öregember előtt fogják őket examinálni, sok, sok urak lesznek ott, még tán Győry bácsi is ott lesz, meg a püspök. Még tán a nyakát is veszik ott az embernek, ha elakad.
Az okos mama észreveszi útközben a picinyei remegését: szegény Vilmácska, milyen sápadt, még a keze is reszket, mit tehetne egyebet, mint hogy megvigasztalja őket.
– No no, hát ne féljetek. Hiszen nem valami nagy baj az, ha éppen nem fogtok mindent tudni?
– Hát be nem ugrasz a Dunába?
– Még most az egyszer be nem ugrom – mondja a szép mama önkénytelen mosollyal, melyet eltitkolni szeretne.
A gyerekek némineműképpen fölbátorodva, de még mindig félelemmel lépnek be társaik közé az osztályba. E fontos pillanatban elmúlik arcukról a sápadtság, sőt inkább lángba borul az.
Juj, milyen ünnepélyes, megdöbbentő itt most minden. A társak mind ünnepi ruhában ülnek csendesen, tisztességtudón, mindenki meg van fésülködve, csinosak, különösek, rájok sem lehet ösmerni.
De amint egyszer beléptek, vége a »félsz«-nek; mint a katonák, csak addig félnek a háborútól, míg benne nincsenek. Mikor benne vannak, egészen belemelegszenek.
A bácsik nem valami kegyetlen emberek, olyan jóságos, biztató arcuk van, sokkal szelídebbek, sokkal engedékenyebbek is, mint a tanító úr. Biz isten még jó, hogy examen van és nem közönséges lecke-óra!
Micu és Vilmácska jól kezdik magukat érezni. Hiszen a bácsik senkit sem zseniroznak; nem gáncsolni, szigorkodni jöttek azok, ide hanem inkább jutalmazni, dicsérni a gyerekeket. Olyan biztató is arcuk, szavuk, hogy Micu és Vilma felbátorodva, sokkal többet tudnak, mint amennyit hittek ők maguk.
A mama boldogan, megelégedve, kevélyen ül ott a többi nénik között. Jézus Mária, micsoda nagy uzsonna lesz ebből a vizsga után!
Az idő olyan hamar röpül, hogy szinte sajnálják, mikor már vége van a vizsgának. Jaj, be kár, – hiszen azt szerették volna, ha még kikérdezik őket egyszer: mert nem mondtak ám el még mindent, amit tudnak.
